Amióta létezik tükör, az embernek megadatott kívülről is látnia magát. Kívülre helyezkedni, külső nézőpontból megnéznie, saját szemével, de a mások látószögéből, hogy kicsoda. Hogy milyen ő maga, de legalábbis: hogy milyennek látszik.

I. – 2016 májusának elején

Hétfői konferenciánkhoz.

Kevés szó esik – manapság még – az európai menekültkérdésről, a fenyegető kérdésről, amelyre azok is fel fognak figyelni, akik ma még igen közömbösek a téma iránt. Pedig mint érintettekről, éppen róluk lesz szó, az európai menekültekről. Az Európából menekülőkről, miután földrészünkön megjelenik majd a militáns iszlám. Szörnyű háborúkra számíthatunk, no nem az iszlám harcosok és a védekezni képtelen Európa között. Hanem amiatt, mert megkezdik majd egymás kiszorítását, az egymással való leszámolást az iszlámon belüli rivális erők. Azon, hogy kié legyen Európa. […]

És Európa úrhatnám polgárai bámészan várják a gyilkolhatnám harcosokat.

Amikor az első feljegyzéseket készítettem ehhez a könyvhöz, O. V. még semmiféle kormányzati hatalommal nem rendelkezett.

Azóta, hogy kormányfő lett, beszélgetéseink – a világról, vagy Guttmann Béláról, vagy a nemzet helyzetéről, a jövő gondjairól és ígéreteiről vagy esetleg csak az arad-hegyaljai kadarkáról, bármiről – másféle jelentéseket kaptak.

Főként – nyilván – az általa mondottak. Egy miniszterelnök véleménye, akarom, nem akarom, üzenetté válik. Akkor is, ha ő sem akarja.

Ez a könyv viszont nem üzenőfüzet akar lenni. Egyszerű naplónak indult, habár egyre nehezebb annak maradnia.

A tükrökről.

Amióta létezik tükör, az embernek megadatott kívülről is látnia magát. Kívülre helyezkedni, külső nézőpontból megnéznie, saját szemével, de a mások látószögéből, hogy kicsoda. Hogy milyen ő maga, de legalábbis: hogy milyennek látszik.

Azt hiszem, a legtöbb ember nem emlékszik arra a pillanatra, amikor először látta meg saját magát. Arra a valószínűtlenség-érzésre, arra a meglepetésre, hogy az az alak a tükörben úgy viselkedik, úgy mozog, ahogyan ő mozgatja. Az ott a tükörben: ő maga. Vagy, ha nem is ő, de legalábbis olyan, mint ő.

Azóta, hogy Nárcisz szerelmes lett a tükörképébe, tudjuk, milyen kockázatai lehetnek az önfelismerésnek és vele a lehetőségnek, hogy önnön képét az ember a tükör segítségével nemcsak szemlélheti, hanem alakíthatja is.

Politikusoknak, legalább annyira, mint a színészeknek, a külsejük nemcsak a vagyontárgyuk, hanem egyik fontos eszközük is, ha úgy tetszik: munkaeszközük. Ezzel is üzennek valamit a világnak.

Hogy ez az üzenet – mint tudjuk, még egy nyakkendő színe is, vagy egy borostás arc – milyen fontossá válhat, arról a stylistok, a stílusalakítók, a megjelenés dizájnerei tudnak a legtöbbet. Abból élnek, hogy a megrendelőjük sikeres közszereplő. (Ennek a stylist szónak nincs elfogadott magyar megfeleltetése, a stiliszta főnév egészen mást jelent.)

Egyszer arról beszélgettünk, meddig mehetünk el önmagunk imágójának tudatos alakításában, meddig lehetséges és meddig szükséges figyelembe vennünk, hogy kinek látszunk, illetve hogy a többiek kinek és milyennek szeretnének látni bennünket. Kérdeztem, miért nem elemzi a fellépéseiről, nyilvános szerepléseiről készült filmfelvételeket. És hogy nem tartja-e fontosnak, amennyiben szükségesnek látszana, alakítani valamennyit – szép magyar szóval – az imázsán, fazonírozni. Elszöszölni a retusáláson.

Hosszú fejtegetést rögtönzött az én körvonalairól, illetve határairól. Az énről és a belső és külső énkép viszonyáról, a látszatokról és arról, hogy önképünk manipulálása, az idomulás mások tetszéséhez hogyan indít el az önfeladás, az önmegsemmisítés felé.

O.V.? Ha valakire, rá biztosan illik az anekdota, amely Marshall McLuhanról, de másokról is terjed (Marcuse nevét is hallottam már). Állítólag egyszer felszólították, hogy igazolja a személyazonosságát, ő pedig belenézett a zsebtükrébe, s azt felelte: igen, ez én vagyok.

Azt akarom mondani: O.V. ebben is öntörvényű, nem idomul. Az, aki – nem pedig az, akinek látni szeretnék. Politikusoknál ez nagyon ritka.

(De nem is ez a jó politikus ismérve. O.V. ettől még, hogy ilyen, lehetne sikeres vagy nem sikeres. Nem ebben áll a titka. Ez csak egy személyiségvonása.)

Bárhogy is, remek példája volt ez a fejtegetés a kétolvasatúságnak, amely O. V.-t jellemzi.

Ha akarom: amit kifejtett, egy szerény ember véleménye volt arról, hogy ne hamisítsunk az arcképünkön, ne nyúlkáljunk bele, ne csiszolgassunk rajta, ne készítsünk magunkból terméket, ne kísérletezzünk személyiségünk promóciójával, hanem – tetszik, nem tetszik – vállaljuk azt, aki saját magunk vagyunk.

Miközben persze lehetséges a föntieknek olyan olvasata is, hogy aki így gondolkodik: talán nem is a természetesség miatt, hanem rátartiságból ragaszkodik ahhoz, hogy ő olyan, amilyen. Nem fogja festeni a haját, tükör előtt begyakorolni a gesztusait, nem mások elvárása, netán ízlésdiktátuma alapján fog inget-nyakkendőt választani magának. „Ilyen vagyok, ha akartok, ilyennek fogadtok el.” Aki szeret, így is szeret.

Hasonló a helyzet O. V. zavarba ejtő udvariasságával, közvetlenségével és vendégszeretetével is. Ha úgy veszem: egy szerény ember figyelmességét és kedvességét látom benne. De volt már, aki szóvá tette, hogy mindez bizonyára modorosság, legalábbis felvett modor, mert hiszen nem normális, hogy valaki ilyen előzékeny és udvarias legyen, csak úgy magától. Főleg egy miniszterelnöktől nem lehet hiteles ez az előzékenység, vélekedett.

Mindez már elvezet magánember és közszereplő bonyolult és ugyancsak paradoxális viszonyához egyazon személyiségen belül, ennek a viszonynak a szerkezetéhez.

No igen, a szerkezet. Amely minden fiúgyermek fantáziáját izgatja állítólag, és ami miatt szétbontják a babát meg a játékmozdonyt.

Én nem ilyen gyermek voltam. Általában az össz, az egész, az egységes vonzott. Boldogabb voltam, amíg azt gondoltam, hogy az ember tömör emberből van, miként a radírgumi tömör gumiból, a fák fából, a zene pedig zenéből. Aztán szembesültem vele, hogy a zenét hangszerek működtetik, vonósok, fúvósok, ütősök, éppen ahogyan az embert éltetik és mozgatják az izmai, szíve, tüdeje, mája, zsigerei: de azóta sem tudok többet a világ (és benne az ember vagy a zene) lényegéről. A szerkezetéről és a működéséről igen, de a titkáról, az értelméről, a legfőbb üzeneteiről – semmivel sem többet.

Néha azonban összekeverednek a politikai és a privát szféra felületei. Az egyébként jól elkülönülő szerkezetek egymás kölcsönhatásába kerülnek, és immár nem világos, magánszám tanúi vagyunk-e a nagy világszínpadon, avagy egy történelmi dráma nézői. Mintha a politikus nem tömör magánemberből volna alkotva, hanem valami másból.

Balog Zoli nemrég elkísérte O.V.-t Németországba. Kohl kancellárt is felkeresték, az ő meghívására. Kohl az utolsó politikai masztodonok egyike. Neve ott lesz olvasható Németország történelemkönyveiben, ki nem törölhetően onnan – már persze amennyiben fennmarad ez az ország mai formájában, és nemcsak mint valami másnak a hajdani előzménye. Nem véletlen – lehetne hozzáfűznünk cinikusan –, hogy Kohlt ugyanúgy meghurcolták maguk a németek, mint ahogy az egyesülési hőseposz másik szimbolikus alakját, Matthias Rust pilótát is. Aki talán követett el kisebb hibákat – nem elegáns dolog ápolónőkkel szemtelenkedni –, de mégis, ami velük történt, az elképesztő. Hasonló hőstelenítésekre leginkább csak Magyarországon van példa. Vagy Athénban, ha hinni lehet Madáchnak, aki Miltiádész végzetét magyar minták alapján értelmezte, gazdagon ellátva morális és tömeglélektani szimbolikával, egészen Karinthy Barabbásáig mutatva előre.

Egy másik dráma szavaival élve, de Athénnál maradva: Kohl kancellár egy Athéni Timon.

 

Holnapután kezdődő konferenciánk címe: Európa keresztúton – meg kell-e mentenünk Európát? A találkozóra a PEN Club szervezésében kerül sor május 9-én, jeles meghívottak részvételével. Én vagyok a meghívó, szólnom kell a vendégeinkhez.

Ilyesmikre gondolok:

„Jonathan Swift és Kurt Vonnegut tollára méltó, ami ma a világban, főleg a nyugatinak és atlantinak nevezett régióiban megy végbe az emberi társadalmakban és ezek legparányibb rokonainak, a méheknek a soraiban.

Szociológusok és kultúrantropológusok körében manapság nem igazán divatos az egyes állatfajok viselkedésmintáit humán érvényességű paradigmának tekinteni, talán politikailag sem teljesen korrekt az ilyesmi, de hadd idézzem fel, hogy a méheket világszerte fenyegető katasztrófának – amely közvetlenül az emberiséget is fenyegeti – a következők a tünetei. A dolgozó méhek kirajzanak, majd eltűnnek. Nem térnek vissza a kaptárba, mert valamiképpen elveszítik a tájékozódási képességüket – mondják a tudósok. A tájékozódási képességüket, vagy pedig – kommentálom laikus, naiv elmével – a közösséghez tartozási ösztönüket. Amivel, azt gondolom, alapjában az identitásuk sérül.

Az eleddig ismeretlen, korábban soha nem tapasztalt tünet CCD néven, vagyis kolónia-összeomlási zavar néven ismert (Colony Collapse Disorder).

Ha a kolónia szót közösségre vagy társadalomra vagy nemzetre cseréljük (most nem tesszük), talán közelebb jutnánk az Európát fenyegető veszedelmek okainak megnevezéséhez.  Kohéziós erőink meggyengültek. Az európai ember eltávolodik attól, ami Európához kötötte, és nem talál vissza oda, ahonnan elszakadt, sem lélekben nem talál vissza, sem értékekben.

De ezek annyira tudománytalan gondolatok, hogy itt félbe is szakítom őket, és visszatérek a normalitásba. Ha már a méhek egyre kevésbé teszik.”

Kohl kancellárban a német nemzet, Németország és Európa jövőjét féltő, ezeket egységben felfogó, a történelem kihívásait és folyamatait felismerni, megérteni és értelmezni képes gondolkodó szólalt meg, amikor látogatóba hívta O. V.-t. A félórásra tervezett beszélgetés már több mint egy órája tartott, amikor a hatalmas, kimerült testben erőlködő akarat, a gégemikrofonjával vesződő, feleségén keresztül kommunikáló óriás lélek még mindig kapaszkodott vendégébe, azzal a félre nem érthető, keserves, imperatív üzenettel: fiatalember, mentsék meg Európát!

Olvasom, hogy Harry herceg kifakadt, amiért privát szférája megszűnőben van. Hát még ha nem Londonban, hanem Budapesten szerezné a tapasztalatait. Abban az országban, ahol a magánélet elveszti magánélet jellegét, és közpréda-jellegűvé alakul át.

Egyszer így fogalmaztam: az a különbség a politikus becsülete és az ókori görög folyók között, hogy az utóbbiakba Hérakleitosz csak egyszer tudott belelépni. A magyar politikus becsületébe – ugyanabba – viszont akárki akárhányszor belegázolhat.

II. – 2017 júniusában, Szent Iván környékén

Egy időben az a bon mot járta Lengyel Lászlóról, hogy ő a fordított Kasszandra: mindenki elhiszi, amit jövendöl, csakhogy az sohasem válik valóra.

Lengyel egy emlékezetes tipológiában Orbán Viktort a politikai tigrisek közé sorolta be, olyan érzékletesen, mintha csak Szerb Antal Utas és Holdvilág című regényének a párizsi fejezetében olvastuk volna ezt a leírást (jut eszembe a tigrisekről: Mikszáth is emlegeti Bánffy Dezső miniszterelnök sajátos "tigrisszerű mosolyát").

Orbánnal mostanában a következő furcsaság történik:

1. Megfogalmaz egy álláspontot, különös tekintettel egy helyzet várható következményeire.
2. Az európai kormányzati és média-elit erre behördül, és kígyót-békát kiabál a magyar kollégára.
3. Majd eltelik annyi idő, amennyi alatt az orbáni helyzetleírás és prognózis érvényessége vitathatatlanná válik. 
4. Ettől kezdve, ha eme spéttel is, de az uniós politikai közbeszédben is egyre gyakrabban hangzanak el olyan felismerések, amilyeneket korábban csak Orbán fogalmazott meg.

De ez egyáltalán nem párosul sem a bocsánatkérésre utaló leghalványabb célzással, sem az erkölcsi jóvátétel semmilyen gesztusával. Semmivel, ami a magyar politikus hitelességének rehabilitálását célozná. Sőt, mintha külön gyűlölnék, amiért igaza lett, s talán mintha még okolnák is a bajokért. 

Homéroszi képpel élve: mintha a trójaiak még akkor sem hinnének Kasszandrának, amikor a falóból már előbújtak a benne rejtőző, fegyveres akhájok.

 

Orbán olyan Kasszandra, akinek akkor sem hisznek, miután kiderült, hogy igaza lett. 

Ha nem súrolná a képzavart, azt írnám: fogukat csikorgatva nem hisznek. Nem hajlandóak hinni, a nyelvüket harapnák le, mintsem hogy azt mondják: bocs, ennek a fiúnak igaza volt.

(Gondoltam, előkeresem Mikszáthnak azt a két mondatát a tigrisekről az Új Zrínyiászból. És nem tudtam letenni a regényt, újraolvastam az egészet. Igazi remekmű. A feltámadt Zrínyi Miklós megérkezik a Parlamentbe, két miniszter kíséretében. Még a régi épületbe. A miniszterelnök akkoriban Bánffy Dezső volt.

„Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van, benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az alma közepében van.

Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett az arca, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arc.

Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.”

És egy másik mondat, a regény végéről: „A miniszterelnök arca fölvette tigrisszerű nevetését; volt abban valami baljóslatú és vérfagyasztó.”)

Luxembourg városa és környéke szerethető, kedves hely. Tiszta, rendezett, nem hivalkodó. Modern architektúrája  már megkopott – példa rá az Európai Parlament Robert Schumanról elnevezett épülete, mely jelen formájában nyugodtan lehetne Aranyosgyéresen is –, de az óváros izgalmas, visszahívja az embert. (A központot átszelő főút, a Liberté sugárút közepe felé hatalmas cégér hirdeti, hogy KURTOS KALACS.)  A hatalmas zöld terek, a város tőszomszédságában fekvő, példásan rendben tartott erdő, amely az uralkodócsalád tulajdona, a város és az egész nagyhercegség mintha azt kérdeznék: mi az, hogy nagyipar? meg hogy tömegszorulás? ki hallott olyanról, hogy szmog?

Kamaszkoromban az Újvidéki Rádió és a Luxemburgi Rádió adásait hallgattam éjjelente. Akkoriban a luxemburgiakban egyféle távoli atyafiakat láttam. Nemcsak az erdélyi szászokkal való középkori kapcsolatuk miatt. Luxemburgi Zsigmond a korabeli pletykák szerint Hunyadi János apja, s így Mátyás király nagyapja volt. (Nagy)váradon temették el. Kell-e ennél több ahhoz, hogy egy erdélyi otthonosan érezze magát ebben a tartományban? Úgy értem: otthonosabban. Mondjuk a Feröer-szigetekhez vagy Fehéroroszországhoz képest.

De ne leskelődjünk a császári hálószobákban – nézzünk inkább szembe egy paradoxonnal. Nem az Orbán-félével – arra van magyarázatunk. 

A luxembourgi óváros egyik híres épületének homlokzatán egy híres mondat olvasható, immár sok-sok évszázada: Mir wölle bleibe wat mir sin. Azok akarunk maradni, amik vagyunk. (Illetve, értelemszerűen: ... és akik. Amik és akik vagyunk.) Ebből a mondatból indult ki az identitásról írott esszém, mely az azonossághoz – és a szülőföldhöz – való jog igényét fogalmazta meg. Akkoriban az RMDSZ főtitkára voltam, az alkotmányozó parlament szenátora, és a készülő új román alkotmányba javasoltam e két jognak a beépítését. 

Javaslatomat elbuktatták.

Nem a románok.

Mikszáth, hol vagy?

A luxembourgi paradoxon abban áll, hogy Luxembourg ma az egyik kontinentális zászlóvivője annak az eszmének – némileg lemaradva Svédországtól –, hogy Nem akarunk azok lenni, amik vagyunk. Közgondolkodásukat, közérzületüket a Willkommenskultur határozza meg. Ezen azt kell értenünk, hogy egyik fél, a befogadó, áldozatos, önkorlátozásokkal teli kultúrát dolgoz ki menekült emberek, sőt tömegek befogadására, megsegítésére és integrálására. A szóban forgó jövevényeknek pedig eszük ágában sincs integrálódni, miközben a jóléti állam minden juttatását és a jogállam minden eszközét igénybe veszik, és természetesnek tartják, sőt elvárják.

De nem mindenki ilyen szerencsés, ami a hatóságok toleranciáját és menekült-simogatási ösztöneit illeti. 

Belgiumban, Antwerpen városában egy négytagú örmény család kilenc éve várja hiába, hogy menedékjogot kapjanak.  

Az eset saját ismeretségi körömből való.

Ez a család most Magyarországra szeretne telepedni.

Magyarország a Közel-Keletről menekült keresztények tízezreit fogadta be az elmúlt években.

Ez éppúgy nem érdekli az uniós megmondó elitet, mint az antwerpeni örmények sorsa.

Amúgy mindenki olvashatja a kendőzetlen spekulációkat arról, hogy az újonnan érkezettek mennyi időn belül kerülnek majd demográfiai többségbe a befogadó országban, például Németországban. 

(Nyilván nem minden egyes migránsban működik ez a tudatosság. Ugyanakkor valami azt súgja nekem, hogy ettől a másodperctől (a többség megszerzésétől) kezdve a – számomra egyébként oly kedves – kisebbségi jogok hangoztatása azonmód ki fog kerülni a politikai közbeszédből. Abban az országban attól kezdve a többség mindent visz elve – ha úgy tetszik, a cuius regio, eius religio elve – határoz meg majd mindent.)

Vajon azok a németek, akik egyszerre örülnek a melegházasság törvényerőre emelésének és óhajtják újabb tömegek bevándoroltatását, számolnak-e azzal, hogy a többség megszerzésének pillanatában nemhogy a melegházasságot, de magát a homoszexualitást is fajtalanságnak, elfajzottságnak, kiirtandó aberrációnak fogja nyilvánítani a Bundestag? 

Merthogy ez van a tárt karokkal fogadott újnémetek kultúrájában. Az ilyen eltévelyedés megkövezéssel büntetendő, bár a liberálisabb iszlám jogkövetés megelégszik a megbélyegzéssel. Igaz is: vajon hány muzulmán országban mernének az aktivisták büszkeségnapi felvonulást szervezni? Egy tesztet megérdemelne.

De akkor miért a Willkommen? A Kulturt már nem kérdem.

És ha újraszabályozták a német törvénykezést, az alkotmánytól a cenzúráig, attól kezdve a Kripo, a bűnügyi rendőrség, meg az alkotmányvédelmi hivatal – ilyen szép neve van a német titkosszolgálatnak – a melegekre fog vadászni. És nem lesz meleg büszkeség napja, hete, hónapja. Mert az új Verfassungban az lesz benne, hogy a fajtalankodás, az vétek az isteni Törvény ellen.

És a berlini törvényhozás síita–szunnita összecsapásoktól lesz hangos.

Felismervén, hogy a szexuális kisebbségek jogai ma fontosabbak, mint az etnikai-nyelvi-kulturális kisebbségeké, néhai Borbély Ernő barátunk – Ceaușescu alatt súlyos börtönéveket húzott le Nagyenyeden és hasonló helyeken – azt a cinikus kérdést tette föl: hát akkor miért nem deklarálja magát homoszexuálisnak az erdélyi magyarság, mindenestől? S attól kezdve kiemelt világpolitikai támogatást élveznénk.

Ez a kérdés már átvezet A kisbereki böszörmények című színdarabomhoz, 1991-ben írtam, melyet ma azért nem mernek játszani, mivel arról szól, hogy egy falu népe 24 óra leforgása alatt felveszi a muzulmán vallást, abban ígéretesebb jövőt látván.

De térjünk vissza Luxembourgba.

A reggelinél a szomszéd asztalhoz jól megtermett hollandok telepednek le. Nadrágjukat úgy viselik – a férfi is, a nő is –, hogy hátul egészen lecsúsztatják. Vajon akarom-e én ezt látni – töprengek magamban, ezeknek kilóg a nadrágjukból a s...

– Ez a divat megint – találja ki gondolataimat egy kolléga, aki ugyancsak a nemzetközi Békefórumra érkezett. A Fórumon tegnap tüntették ki – a sajnos, egészségi okokból távol lévő – László Ervint (Római Klub, Budapest Klub). Nemcsak jeles gondolkodó. Jeles zongoraművész is, ha immár fél évszázada nem lép is fel nagyobb publikum előtt. (Liszt ugyanígy volt ezzel.)

Ma búcsúztatják Kohl kancellárt. (Épp most halt meg Simone Veil is, az egységes Európa másik nagy építésze.) Terveztem, hogy átmegyek Strasbourgba a szertartásra, elvégre keveseknek köszönhet annyit Európa – meg az egész világ –, mint neki. Meg talán Gorbacsovnak. De lemondtam erről a gondolatról: ez még úgysem a temetés, nem a végtisztesség-tétel pillanata, csak a nagypolitika rossz lelkiismeretének a performansza. Churchillt is ejtették az angolok és de Gaulle-t is a franciák. Európának nem kellenek a nagy egyéniségek, kivéve, ha már a koporsóban fekszenek leterítve. Akkor lehet európaizni, történelmizni meg államférfizni.

Elnézem a szónokokat, s nem tudok nem arra gondolni: akinek ilyen sok-sok barátja volt, miért maradt magára élete végén? Hallgatom őket, s magamban azt kérdem: Bill, te hol voltál mostanig? Egyszer is rácsöngettél Helmutra? És te, Felipe? 

Angelát nem kérdem, családon belüli históriák külön elbírálás alá esnek.

Reggeli után a magammal hozott Magyar Narancsot lapozgatom, és mit olvasok?

"…meddig húzta volna még a száját Margaret Thatcher, ha Kohl nem vajazza le az egészet Gorbacsovval? S hát igen, Gorbacsov. A kommunista világrendszer bukásának nem létező ünnepén, de a német egyesítés évfordulóján is elsősorban ő szorulna méltatásra."

Ezt én is éppen így gondolom, mint a cikket jegyző Schauschitz Attila.

És sokan fognak majd ilyeneket mondani Gorbacsov koporsójánál.

De addig is, vajon miért nem?

Luxembourgban játszották először, a kilencvenes években, A szirén című kamaraoperát. Selmeczi Gyuri írta a zenéjét, a librettóját jómagam, egy régi regényem alapján. A rendező Ionel Pantea volt, Erdélyből Luxembourgba származott hazánkfia, hírneves énekes (Téli utazás, Jandó Jenővel – a dalciklus egyik legjobb előadása volt, ha volna felvételem róla, Schubertnek ezt ajánlanám, hogy meghallgassa), az ottani Konzervatórium tanára. Remek művész és remek ember.

Akkoriban egy Carment is rendezett a Kolozsvári Magyar Operában. (Nemrégiben újították fel. Mármint ezt a Carmen-előadást.) A bemutató után Pantea nálunk vacsorázott. Épp azon az estén vendégeink voltak Orbán Viktorék is, meg Németh Zsolt, akik ugyancsak megnézték a bemutatót. Ionel – aki ma is tökéletesen beszél magyarul – most felidézte nekem ezt a beszélgetést, majd ezt mondta nekem, Luxembourg szívében: Kérlek, említsd meg neki, hogy hogy vele vagyunk. Hogy igaza van. Hogy drukkolunk neki.

III. – Régebbi strófavázlatok, keltezés nélkül