Három forró test zihál az érintések lombja alatt
Részlet Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszise című kötetéből
RANDEVÚ
Valahol megállok és várok reád.*
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik,
kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal
szeretne betelni.
Betelni, örökre.
Betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
a szürke árok felett
a fejüket csóváló fűzfákig,
a néma homályig, hol az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják
tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem,
éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket,
a génekbe kódolt vadászösztön kényszere,
hanem a halált okozó harapások átgondolatlan
vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége,
a türelmetlen remegés lángja,
ha szalmába kap sárgáslila fénye,
mint nyíló állkapocs ráharap mindenre,
mi elébe hull.
Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem.
Valahol megállok, és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.
* A dőlt betűs sorok Walt Whitman Ének magamról című költeményéből, fordította Gáspár Endre
CSAK KEZEK, ÉS LÁBAK, ÉS FEJEK...
Whitman-verset fordítok. Nem megy a munka.
Abbahagyom, újrakezdem, a jelentések
küszöbén téblábolok. Átcsusszan figyelmem.
Rád gondolok, arra, mit ígértél a múltkor,
becserkészel valakit, (...ruhátlan és csupasz
akarok lenni, epedek utána, hogy megérintsen.)
és hármasban szeretkezünk. Kigombolom
blúzodat, ráérősen, kicsit remegő kézzel,
tenyerembe szabadul melled, szád ráforr
a másik nő ajkára, lassú mozdulatokkal
ketten vetkőztetjük, feloldódunk egymás
csókjaiban, (S amit én elfogadok,
te is elfogadod majd, mert minden atom, mely enyém,
éppúgy a tiéd is.) átöleljük egymást,
karjaiban elringat bennünket a félhomály,
szeszély és szenvedély perzsel, fülünkben a láz dobol,
hegyek magasodnak, s a körülöttük
guggoló dombokon kitárt ölek pázsitja
némán elterül. Csak kezek, és lábak, és fejek,
vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,
az éj tintáját oldjuk fel nyálunk tengerében,
(...visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások,
szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige)
bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül,
a pőreség fehér foltjai villannak fel,
a sóhajok felett árkádok magasodnak,
a nesztelen omladékain csók pihen.
Három forró test zihál az érintések lombja alatt.
* A zárójeles részek idézetek Walt Whitman Ének magamról című költeményéből, fordította Gáspár Endre
Böszörményi Zoltán: Az irgalom ellipszise Kalligram – Irodalmi Jelen Könyvek, 2016
