Egy vicc az életem – Sheila Heti novellája Mohai Szilvia fordításában

Egy vicc az életem 

Sheila Heti novellája Mohai Szilvia fordításában

Amikor meghaltam, nem volt ott senki, hogy lássa. Teljesen egyedül haltam meg. De ez nem olyan szörnyű. Sokak szerint hatalmas tragédia egyedül meghalni, úgy, hogy nincs ott senki, aki látná. A tinédzserkori szerelmem feleségül akart venni, mert úgy gondolta, az a legfontosabb az életben, hogy legyen tanúnk. Ha elveszed a középiskolai barátnődet, aki aztán egész életedben melletted áll – hát akkor tényleg rengeteg mindennek lesz a tanúja. Minden, ami fontos, egyetlen nő szeme előtt zajlik. Nem igazán tetszett ez a feleségnek szánt szerep – hogy a nő mindig ott legyen veled, és végignézze, ahogyan kibontakozik az életed. De ma már jobban megértem őt. Nem kis dolog, hogy valaki, akit szeretsz, tanúja az egész életednek, és minden este megbeszélheted vele a történéseit.

De ahelyett, hogy hozzámentem volna, nem mentem senkihez sem. Szakítottunk. Egyedül éltem. Nem született gyerekem. Én voltam az életem egyetlen szemtanúja, míg ő talált egy nőt, akit elvehet, majd termékenységét kihasználva nemzett egy gyermeket. A nőnek nagy családja van, és a közelben élnek – akár csak a volt páromé. Egyszer meglátogattam őket a születésnapján. Az ünnepségen harminc rokon és közeli barát vett részt, köztük egyetlen fiuk. A felesége szüleinek otthonában gyűltünk össze, egy kis tengerparti városban; ők is itt telepedtek le. Megkapott mindent, amire vágyott. Harminc megbízható tanúja volt. Még ha a felük meg is hal, vagy elköltözik, vagy meggyűlöli, még akkor is marad tizenöt. Halálos ágyát egy szerető család fogja körülülni, akik arra is emlékeznek majd, hogy nézett ki, amikor még volt haja. Emlékeznek majd minden éjszakára, amikor részegen, alkoholbűzt árasztva, kiabálva jött haza. Emlékeznek majd minden hibájára, és azok ellenére szeretik. Ha minden tanú meghal, az élete véget ér. Amikor a fia meghal, a fia felesége is meghal, és a fia gyerekei is meghalnak, az első barátom életének annyi.

Senki sem látta az utolsó lélegzetvételemet. Az autó, amelyik elütött, azonnal továbbhajtott – egy sofőr megállt, hogy arrébb vigyen az út közepéről. Amikor átcipelt, már halott voltam, így bátran kijelenthetem, hogy egyedül haltam meg.

Most már biztosan rájöttél, hogy hazudok. Ha tényleg nem érdekel, hogy egyetlen szerettem sem volt tanúja a halálomnak, miért jöttem volna vissza a sírból? Miért öltöttem magamra a húsomat és a ruhákat, amelyeket az ezen a földön töltött utolsó napomon viseltem? Miért szereztem vissza a hangot, amelyen még élőként szóltam, és miért szedtem vissza a halálom kori súlyomat? Még a port is kimostam a szememből és a hajamból, és visszatettem a fogaimat a számba, oda, ahol azelőtt voltak, hogy kitörtek volna. Vajon miért tettem meg mindezt? Nem kis munka volt. Örökké ott maradhattam volna a földben. Ott maradhattam volna, bomlásnak indulva, ha úgy érzem, az életem bevégeztetett. Ha nem motoszkál bennem egy hangyányi kétség, hogy el kell mondanom valamit, még mindig a földben lennék.

Kimondom: egy vicc voltam, és az életem is egy vicc volt. Az utolsó férfi, akit szerettem – nem a középiskolai barátom – mondta ezt a végső veszekedésünk alkalmával. Harmincnégy éves voltam akkor. Veszekedés közben, amikor próbáltam elmagyarázni, mi a véleményem a dolgokról, azt kiáltotta oda nekem: „Egy vicc vagy, és az életed is egy vicc!”

Az előző éjszaka még szerettük egymást. Ugyanakkor feküdtünk le, és míg ő egy népszerű krimit olvasott a telefonján, én elaludtam a párnán, kezem a karján nyugtatva. Néhány nappal később meghaltam. Ennyi időbe – négy évbe – tellett, hogy felfogjam szavai valódi jelentését: egy vicc voltam, és az életem is egy vicc volt. Amikor kimondta, nem tudtam, mit feleljek. Annyira fájt, hogy csak üvöltözni voltam képes. Ez is csak az ő igazát bizonyította. Tátott szájjal bámultam rá. Akkorra persze már hozzászoktam a kegyetlenkedéseihez, de akkor is fájt.

Amikor megkaptam tőled a meghívót, hogy tartsak beszédet itt ma este – Nem tudtad, hogy meghaltam? Nem tudtad –, amikor megkaptam a meghívót, először úgy gondoltam, nem, nem jöhetek el. Az igazság az, hogy nem volt rá okom. De aztán, néhány hónappal később írtam neked egy levelet: eljövök, ha fizetsz azért, hogy kiássanak. Ha kifizeted, hogy a holttestem átrepüljön Észak-Amerikán, és elguruljon a mikrofonállványig onnan, ahol eltemettek; akkor igen, elmegyek. Repülés közben azon igyekeztem, hogy halott agyamban tartsak mindent, amit el akarok mondani – csak ezért egyeztem bele, hogy eljöjjek. Valami fontosat kellett közölnöm. Mit is? Elmondtam már? Egy halott agyból nagyon gyorsan kicsusszannak a gondolatok. Nem emlékszem, hogy elmondtam-e.

Ahogy ott feküdtem a föld alatt; só, föld, izzadtság, férgek, csírák, magok és kiszáradt madarak csontjai gyűltek össze a számban; megalvadt a vérem, a lábujjaim begörbültek, az agyam szőrrel és madártollal telt meg és azokkal a kis fehér golyókkal, vagy mik azok, amik néha pettyezik a talajt – azok a kis hungarocellgolyócskák –, meg kutyaürülékkel, borzpisivel, csírákkal, magokkal, makkal és mazsolával; kész csoda, hogy tudtam gondolkodni ott lent, abban a nedves, teljes sötétségben. Sosem tudhatod, miféle apróságon rágódsz majd a föld mélyén fekve. Csak egyetlen gondolatot vihetsz magaddal a sírba, és ez mindig valami olyasmi, ami zavar; valami, amit alaposan át kell rágnod, különben nem találsz megnyugvást. A gondolat, amit én vittem magammal, az a mondat volt, amelyet a szeretett férfi mondott nekem: „Egy vicc vagy, és az életed is egy vicc.” Beleette magát a fejembe, az izmaimba és a csontjaimba, amíg más sem voltam, mint ez a néhány szó. Amikor az életem önmagába omlott – ez a halál; az élet mélyen önmagába omlik –, ez a mondat kívül maradt; így függetlenné vált tőlem. És mivel elváltunk egymástól, magammal vihettem – másom sem volt, csak ez.

Kaphatnék egy pohár vizet, kérem? Hol van a vizem? Kiszáradtam, és halott vagyok. Holnap egy repülőn ülök majd hazafelé, ott lent minden csomagommal, békével a csontjaimban, most, hogy kimondtam, amit ki akartam mondani – amire rájöttem, míg ott feküdtem a föld alatt. És immár az örökkévalóságig halott leszek, és sosem kell leporolnom magamról a földet.

A férfi, aki azt mondta, hogy egy vicc vagyok, és az életem is egy vicc – talán nem volt velem az utolsó pillanataimban, és nem lett tanúja az utolsó lélegzetemnek, de rájöttem valamire: megjövendölte a halálomat. Csak úgy jövendölhette meg, hogy belém látott, a lényegemig – úgy, hogy a lelkem tanúja volt. Amikor kimondta azokat a szörnyűséges szavakat, egy olyan jövőbe száműzött, amelyről tudta, hogy meg fog történni velem. A veszekedésünk alatt megpróbáltam meggyőzni, hogy téved. „Nem vagyok vicc! – kiabáltam – Te vagy a vicc! Te vagy a vicc!”

Ha valaki elcsúszik egy banánhéjon, és így hal meg, akkor valóban egy vicc az élete. De én nem úgy haltam meg, hogy elcsúsztam egy banánhéjon. Ha valaki besétál egy bárba egy rabbival, egy pappal és egy apácával, és így hal meg, egy vicc az élete. Én nem így haltam meg. Ha valaki egy csirke, amely átmegy az úton, hogy átjusson a túloldalra, és így hal meg, az élete egy vicc. Hát, én így haltam meg – mint egy csirke, amely átmegy az úton, hogy átjusson a túloldalra.

Amikor átmentem az úton azon a napon, a túloldalra tartottam – ennyire kétségbeesett voltam; nem tudtam elfelejteni a veszekedésünket. Miért ment át a csirke az úton? Hogy átjusson a túloldalra. Öngyilkosság. A másik oldal a halál. Ezt mindenki tudja, nem?

Átrohantam az előtt az öreg, rozsdás autó előtt, és összezúzott a fém, a lökhárító a torkomba nyomta a fogaimat, és teljesen belapult a mellkasom, ahogy a kocsi áthajtott rajta.

Nem azért jöttem ide, hogy elszomorítsalak. Azért jöttem, hogy mondjak neked egy viccet. Vagy inkább mutassak egyet. Én! És hogy eldicsekedjek vele, hogy nekem is volt tanúm. Az első barátom – nem lakik messze innen; lehet, hogy ő is ott ül a közönség soraiban, és figyel. Talán sörözik. Remélem, hogy itt van! Képzeld, az életemnek és a halálomnak is volt tanúja! Tanúja volt, és meg is jósolta! Én sem vittem kevesebbre, mint te. Úgy tűnik, végül mind a ketten nyertünk.

Úgy reszkettem, mint az a csirke. Nem tudtam elviselni az életet, semmilyen értelemben. Különösen a régi szokást nem: azt, hogy az életednek jobbnak kell lennie a többiekénél.

Azon töprengsz, milyen lehet a másik oldal? Ha már itt vagyok, éppen el is mondhatom: egy szánalmas hely, ahol mindenki állandóan röhög. Olyasmi, mint amit egyszer egy transzkontinentális járaton már megtapasztaltam. Ült mellettem egy nő, aki nézett valami műsort, és minden buta viccen nevetett, szó szerint minden egyes viccen. Majd megnézett egy másik műsort, aztán pedig még egyet. A nevetése végigsöpört a széksoron. Felszállástól landolásig egyfolytában nevetett. Hihetetlen, mennyire meg tudsz utálni valakit a nevetése miatt! Vajon a világ nagy kacagói ezt nem tudják? Azt hiszik, hogy a nevetés szerethetővé teszi őket? De mégis ki akarná hallani, hogy valaki magában röhög, fülhallgatóval a fején, a képernyőt bámulva? Talán azok, akik a szállodában szívesen hallgatják, amint a fal másik oldalán megy a műsor az ágyban.

Ott, a másik oldalon mindig ez van: nevetnek a kutyák, a fák, mindenki – mindegy, hogy valami vicces-e vagy sem. A másvilágon már begyakoroltam ezt a beszédet egy tizenhat fős közönség előtt; négy órába telt, míg végigmondtam, mert minden egyes mondat után meg kellett várnom, míg alábbhagy a röhögés. Itt a földön persze egészen más. Az élők csendje hatalmas megkönnyebbülést jelent. Vajon a halál mindenkinek ugyanaz, vagy ez a kacagással teli világ csak az én halálom? Honnan tudhatnám?

Van értelme bárminek, amit mondok? Nagyon érzékeny vagyok a beszédemre. Rendben van a hangom? Ha halott vagy, nehéz végigvinned a gondolataidat. Olyan érzés, mintha vattával lenne tele a fejem, vattával kitömve a szemem, és vattával bedugva a fülem. Nehéz gondolkodnom, és úgy egymásba fűznöm a mondatokat, hogy az értelem fonala ne szakadjon meg. Nem azért jöttem el ide, hogy elmondjam, szeretlek. Azt hiszed, ezt magyarázom épp? Csak két férfit szerettem egész életemben. Az egyikük el akart venni feleségül, a másik pedig úgy gondolta, az életem egy vicc. Az első barátom talált magának egy tanút, és azért jöttem most ide, hogy kijelentsem, én is találtam. Én nyertem, látod? Nyertem! Elnyertem a legjobb dolgot, amit ember csak nyerhet – észrevettek! Ezt itt és most kijelentem. Csakis azért másztam vissza a testembe, hogy itt állhassak előtted – mint egy vicc, a színpadon. Nem fájnak többé a szavai. Hatalmas büszkeséggel töltenek el.

Miért ment át a csirke az úton? Ez én vagyok. Én vagyok a csirke. És átértem a túloldalra. Ő tudta, hogy ez fog történni, amikor kimondta azokat a szavakat. Milyen csodálatos, ha észrevesznek.

Sheila Heti kanadai író 1976-ban született Torontóban, szülei magyar zsidó emigránsok. Művészettörténetet és filozófiát hallgatott a Torontói Egyetemen, illetve drámaírást a Kanadai Nemzeti Színművészeti Főiskolán. Az amerikai The Believer irodalmi magazin szerkesztőjeként dogozik.