Deák Csillag: Tizennyolc társszerző – Kölüs Lajos: Kinek a szemével nézünk az erdőbe?
Deák Csillag
Tizennyolc társszerző
Elekes Károlynál a helyzet változatlan. Miközben változott és változik. Vagy mégsem? Nem enged a tizennyolcból, maradt a 18 kép és újból 18-án, 18 órakor. Mindig tizennyolc marad. Örökifjú.
Elekes világa transzparens, átlátható, sarka van, és sarkig van kitárva. Látjuk, ahogy a szíve dobog, ki sem kell vennie a helyéről. Ha nem lenne valami a helyén, akkor Elekes biztosan a helyére teszi. Összekapcsolja őket, de sosem fércel, nem lesz fércmű. Valami megtörtént, vagy meg fog történni, hamarosan. Vagy épp most történik. Elekesnél mindig időben történik valami, sohasem előtte és sohasem utána. Ez a jelenidejűség adja műveinek fonákját és feszültségét, groteszkségét. Valamit elhitet velünk, vagyis varázsol, és nem töri el a pálcáját. Nem tör pálcát figurái fölött. Hagyja élni őket, sőt folytatja az életüket. Úgy rombolja a talált, gyakran giccses képet, hogy hagyja szóhoz, illetve képhez jutni eredeti, nagyrészt ismeretlen alkotóit, társszerzővé emeli őket. Újjáteremtés, megújhodás ez, nem Frankensteint játszik, hanem magát az embert, aki Pinocchiót úgy képzeli, hogy fából van, és a hegyes orra nem mozog. Csak időnként. Amikor épp odanézünk.
Elekes mindig keres valamit, és nemcsak esztétikai támaszt. A háromszög: Isten szeme és a női szemérem szimbóluma is. A képen két lyukba torkollik a háromszög. A parasztlány se kint, se bent, nem ásót, kapát vagy kaszát fog, a háromszög hosszú szárába kapaszkodik. Esztétikai támasz? Vagy trapézon áll? Lába alatt a nagy kékség köti a földhöz, vagy inkább emeli az éghez.
Elekes almái az általános tömegvonzás törvényének megfelelően gurulnak lefele a völgyben. Ahogy Newton almafája kidőlt, és szék lett belőle, ma már a gravitáció törvénye is megdőlni látszik, hát Elekes is ad az elméletnek. Gyümölcsös tájra visz bennünket, mintha tökföldön lennénk, de tök másról van szó, mint léghajók lebegnek az almák. Sem Pallasz Athéné, sem Héra, de még Aphrodité sem kapja meg az almát, hanem mi, nézők, és ebből nem lesz háború, csak műélvezet. A Hófoltok (Kettős évszak) bekövetkezett Kasszandra-jóslat a klímaváltozásról, már csak két évszak van, az időjárás skizofréniája. A Galléros hölgy csipkegallérját fátyollá változtatná, de csak fél szeme kerül takarásba, piros sebeit nem bújtathatja el, a Hermelin-es nő se ússza meg, zöld a rettegéstől, Elekes a hermelinre rátesz még egy kígyót is, pedig a bányászlánynak amúgy is elég oka van arra, hogy zöld legyen, a föld alatt él, elzöldül, levegőhiánya van, de így is túlélő. A Skízó cím önmagáért beszél, színe váltó, schwarz-rot-gold, de piros-fehér-zöldet is beleláthatunk, felesben. Az Osztott kép ennyi kettősség után csak szakáll az állon, ha megfordítjuk. A Találka sem ígér sok jót, a lefejezett fatörzsek akár Bukta képvilágát is idézhetik. Titkos légyott? A távolban a nő ruhaszínére hajazó, földre szállt felhő, bár nem sötét, mégis a bizonytalan jövőt sugallja. A Harmónia című képen a füstölgő kémények látszólag szépen megférnek párhuzamosan a fák mellett, ha a fehér-vörös csíkozás nem felállított vasúti sorompót jelezne, ami bármikor lecsukódhat.
A Szívek című képen Jézus a szó szoros értelmében kiteszi nekünk, vagy inkább értünk a szívét. Mellkasában a szív helyén lámpás ég, kezében dobog a szíve, de vigyázat, szív és fej el nem választható, figyelmeztet a festő. Maradunk a színnél, a pirosnál, a piros háztetős utcaképen a földön megjelenő fekete kereszt a fent haladó repülőgép inverz képe, útjelző, elágazás. Elekes a mából vetíti vissza a lakótelepek egyhangúságát. Az idillt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Keresztet vethetünk rá. Megint egy szín, megint egy tájkép. A Zóna (Határon) kék drótkerítése elválaszt a másik világtól, ki vagyunk tiltva abból a tájból, és a képből is. Ki a megmondhatója, hogy az ott a normális élet?
Terelik a juhokat. Piros itató, piros ember, botja, akár a juhászé, és mintha eveznének, a kút gémje is olyan színre és formára, mint amit a két figura a kezében tart. Apa és fiának csak mozdulata azonos. A fiú nem szénát forgat, nem nyájat terel. Nem nyájszellemű, már rég levetette apja viseletét, sőt túl is lőtt a célon, nincs szüksége ruhára, fején nem glória látható, talán pecsétnyomó, papírnehezék. Az Ignorált nőt ignorálom, de a Puttókat nem tudom. A négy puttó megjárta a hadak útját, fog rajtuk az idő. Torz, öreg arcuk félelmet kelt, még az agnus dei is, mintha mérges bogyót fogyasztottak volna, melyek ott röpködnek körülöttük. Bárányuk harap, mint a farkas. Elekes kifordítja a helyzetet. Az idő olyan kolomp, amely örökké szól és terel, és hangjára ráncok képződnek az arcon. A Csendélet ötórai teáján a földgolyót is felszolgálják, tea for three. Hiába húzza át színes vonalakkal a művész, a három kéz kannát, poharat, csészét fog, nem összefog, a tárgyhoz, szokáshoz ragaszkodnak. Még akkor is, ha a világ fogy el, a levegő, az oxigén, a zöld. Marad a fekete vagy a zöld tea.
Elekes Károly kibillenti nézőjét az idilli világból, hogy ne csak azt lássuk, ami az orrunk előtt van, hanem amit a kép elrejt, a vakfoltot. Nem manipulátor, hanem képkommunikátor. Tandori Dezső híres kötetének címére utalva a talált tárgyat megtisztítja, de nem fosztja meg eredeti jelentésétől, átvilágítja. Színes röntgenképet kapunk.
(Elhangzott: a Memoart Galériában, Elekes Károly Esztétikai támasz című kiállításán, 2016. 12. 18-án.)
Kölüs Lajos
Kinek a szemével nézünk az erdőbe?
Télálló piros almák, sorban, gördülnek, lebegnek, nem puska- és nem is ágyúgolyók. Parisz almái sem. Útjuk ismeretlen, ha szemmel követhetjük is a mozgásukat. A végtelenbe tartanak, falutól faluig, várostól városig. A valóságban nincs szükség az almákra, feleslegessé váltak, kivágják az almafákat, az almafaültetvényeket. Az almák vándorútra keltek, helyüket keresik a folyton változó világban. Egészségesek, kicsattanók, szinte húsukba harapnánk, sercegne a fogunk alatt az alma. Bűn és megváltás kapcsolódik hozzá. A kíváncsiság, a tudás. És a kiűzetés a paradicsomból. Elekes az almákat űzi ki valahonnan, és mintha azt mondaná, együnk belőlük, szabad. Szabadságolja az almákat, csábítás és kísértés ez. Ami ésszerűnek látszik, lehet, hogy mégsem az. A költői kép lényege, hogy itt az emberek boldogan élhetnek, és megélhetést találhatnak. Akárcsak a kukacok az almában. The Big Apple.
Földet mérünk. Ki emlékszik már a földmérőkre? Nem piros szoknyájú nők mérték, az igaz. Abszolút helymeghatározáshoz két szögérték tartozik: a földrajzi szélesség, amely a ponthoz tartozó sugárnak az egyenlítő síkjával bezárt szögét adja meg. Elekes földmérője mosolyog, nem is a földet méri, hanem két lyuk közötti szöget. Háttérben mező vagy erdő. És a kék műanyag, mint borító, fedő lap. Elfedi, amit el kell fedni, a földet. A munkát, amit illene elvégezni. Végzik. Van hosszúság és van szélesség. Széles mosoly. Eláll, maradandó, marasztalásra bír. Az egyik képen fátyolos arcú nőt látunk. A fátyol hiábavaló, nem takar semmit. Már úgyis megtörtént. Megesett. Asszony lett. Érett nő. Talán terhes is, vagy már meg is szült. Komoly, és majd kicsattan az egészségtől. Az alma most kap többletjelentést. Éva és a kígyó. Évát látjuk, a kígyó sehol. A színét váltó férfi mindenre képes, a túlélésre is.
És jön a szögesdrót, kék színű. Megint egy szín, megint egy tájkép. Saját magunkat tiltottuk ki belőle. Ott lenne az Eldorádó? Ott találni a kincseket, amire az ember vágyik? Az örök életre. Hiányzik a kapu, csak a zsanérja látszik. Még szabadon járhatunk-kelhetünk? Rúdugrókat látunk. Jön az özönvíz? A vendégbojtár – mert nevezzük annak a meztelen férfit – fején glória, vagy egy pecsétnyomó? Apostolt látunk, aki az egyenlőséget hirdeti? Egy irányba mennek? Egy a gondolatuk is? Nem tudni, hogy ki szédít kit. Lehetnének kétpárevezősök is. A kút gémje olyan fa, színre és formára, mint amit a két figura kezében tart. Nem véletlen ennyi színegyezőség.
Hópelyhek szállnak. Mindent belep majd a hó. Mindent elfelejtünk, mindenre csak emlékezünk. Egy másik képen közeleg a tavasz, hófoltok a fák közt. Nem látni tisztán, honnan jön a fény, az erdő sötétjéből vagy egy erdei épületből, templomból, kolostorból. Megjelent egy arc, egy szent arc, Szűz Máriáé, női szenté, Szent Erzsébeté, aki mindenét a szegényeknek adta? Kinek a szemével nézünk az erdőbe? A saját szemünkkel vagy a festő szemével, vagy inkább egy harmadik személy szemével? Egy decens nő mereng, a borostyán zöldje örök, a hölgy lelke is az, múlhatatlan és fogyhatatlan. Vele kezdődött az idő, és vele is fejeződik majd be. Egykor. Addig bájosan mosolyog, a szíve hatalmas, jóságos. A négy grácia vagy férfiangyal megjárta, fog rajtuk az idő, nem álarcot hordanak. Jézus a szívét adja. Üres lett a helye, kezében dobog egy szív. Könnyet nem ejt a fájdalomtól, csak a festő jelzi, a képen látható ember inkább zokogna, sírna a fájdalomtól. Uram, miért hagytál el engem. Mire is kényszerítettél. A szívemet adtam. Az életemet.
Elekes legszebb képe a romantikát idézi meg. A párkapcsolat szépségét mutatja, amikor minden úgy igaz, ahogy érezzük vagy gondoljuk. Amikor nincs hazugság, nincs giccs, csak érzés és hevület. Hogy az a zöld valami a lépcsősor tetején mi a csoda, csoda-e, hogy ott van, az élet balszerencséjét jelképezi, a láthatatlant, nem tudom. Elekesnek éles a szeme, ha odalátta, akkor annak ott kell lennie, máshol nem lehet. A sors elferdült kereke, vagy egy idegen lény teste. Párhuzamba állítja a természet rendjét, egy fasort a piros-fehér színnel, sávval megfestett rudakkal. Sorompók, csak felállítva? Gyárkémények? Egyik is, másik is valóság. Eltévedünk a valóságban.
Elekes világa megkettőzött világ, fátyollal és fátyol nélkül, van mit takarni, és van mit elrejteni. Se nem múlt, se nem jelen, köztes hely és idő szálait bogozza, mint egy kincsvadász, kitartóan keres és kutat, kiás és elás is, kihantol, és el is temet. GPS-koordinátákkal dolgozik. Természetjáró, számára az utca, a piac is a természet része. A kincskeresés ősi ösztön. Szenvedély. Az ember évszázadok óta kutat valóban létező, vagy csak elképzelt kincsek után. Elekes kincsei a talált, fellelt festmények. A megismerés, az újraértelmezés izgalma, lehetősége foglalkoztatja. Egy civilizáció emlékeit, hulladékait veszi fel a földről, gyűjti be és helyezi új megvilágításba. Nem értékel át, hagyja érvényesülni az eredetit, mert kihangsúlyozza azt, rátereli a néző tekintetét. Original. Újjáélesztéssel. Vérátömlesztéssel.
Elekes Károly: Esztétikai támasz című kiállítása
2016. 12. 18.–2017. 03. 18.
Memoart Galéria
1136 Pannónia utca 6., III. emelet 3.
