Ugrás a tartalomra

Boszorkányhétfő

Az Irodalmi Magazin boszorkánytematikájú számának estje iránt akkora volt az előzetes érdeklődés, hogy az ember már-már boszorkányságot sejtett a háttérben. De semmi bűbáj, csak az irodalom vonzereje: Bánki Évával és Bartal Máriával Molnár Krisztina beszélgetett a sötétség egykori és mai asszonyairól, akik a polkorrekt világában már jócskán megszelídültek.

Az Irodalmi Magazin, amelyet még Oláh János alapított, népszerűsítő-ismeretterjesztő jelleggel dolgoz fel havonta egy-egy témát – vezette fel a beszélgetést Molnár Krisztina szerkesztő, egyetemi tanár –, és a lap legújabb számának főhősei a boszorkányok, mégpedig azok irodalmi megjelenései. A Kelet Kávézóban rendezett est iránt annyian érdeklődtek, hogy a regisztráció szinte percek alatt lezárult – már ez is mutatja, hogy a téma bája és izgalma pontosan olyan kíváncsiságot gerjeszt manapság, mint sok száz évvel ezelőtt.

Ha a boszorkány alakjának jellemzőit akarjuk felsorolni, nem könnyű, hiszen rendkívül összetett figura, de két fő típus azért kirajzolódik, magyarázta Molnár Krisztina: az idősebb, ártó szándékú nőalak, aki természetfölötti képességekkel bír, illetve a fiatalabb, csábító nő, aki a maga virgonc karakterével inkább pozitív figura. Az Irodalmi Magazinban mind Bánki Éva, mind Bartal Mária „boszorkányos” írásában megjelenik azonban egy közös motívum: a hatalom – fordult beszélgetőtársaihoz Molnár Krisztina.

Bánki Éva remek kultúrtörténeti áttekintéssel szolgált a boszorkányok születését illetően, akik az antikvitásban még egyáltalán nem voltak jelen (hacsak Püthiát nem tekintjük annak), a középkori Nyugat kései szüleményei. Valójában a középkor szélsőséges nőidealizálásának az „ellentermékei”: a hercegnők mellett feltűntek azok pandantjai, a sötétség birodalmát képviselő nők. Molnár Krisztina felvetésére, hogy hatalmuk valamiképpen mindig a szerelemmel kapcsolódik össze, Bánki Éva úgy reagált: a középkori kultúra is tudomást vett a szexualitásról, csak – Lovecraft szavával – „el-másította”, így születtek aztán az olyan mesei toposzok, mind az erdőben összetalálkozó ifjú vitéz és az öregasszony (akit öreganyámnak kell szólítani). Vagyis vannak olyan vágyak, amelyek nem törvényesek, nem életszerűek, de formát kell nekik adni.

Bartal Mária, aki Weöres Sándor Psychéjéről publikált egy tanulmányt, hangsúlyozta: Weörest mindig a nőiség komplexitása izgatta. Médeia alakjában is ez fogta meg: a segítő karakter („segítő szűz”) és a méregkeverő boszorkány (a gyilkos erő) kettőssége. Ennek az összetettségnek Psyché a csúcsa, aki egyszerre képviseli a gyógyítás női princípiumát és a pusztítás erejét.

Hogy ez a hatalom veszélyt rejt gyakorlója számára vagy inkább valamilyen potenciál lakozik-e benne – mint Molnár Krisztina felvetette –, nem volt könnyű megválaszolni, hiszen ez is, az is megvalósulhat. Bartal Mária Weörest idézte: van, akinek „az agyvelejét kiszíja” és áldozattá válik, van, akit újfajta erővel ruház fel. Bánki Éva a női hatalomgyakorlás politikai aspektusaira hívta fel a figyelmet: sok utópia nők vezette társadalmat mutat be (például az Artúr-legenda), s ezekhez a birodalmakhoz olykor az igazságosság eszméje, olykor épp a kegyetlenség társul (ez utóbbi például a Varázsfuvolában). Jókai Sasza asszonya is (A jövő század regényéből) túltesz minden férfin kegyetlenségével – ezeket az írói látomásokat rendszerint a női kíméletlenségtől, a női irracionalitástól való félelem szülte. De gondoljunk csak bele – vetette fel Bánki Éva az est egyik fontos kérdését –: hány háborút robbantottak ki nők? Hány női kéjgyilkost ismerünk? Nem épp a férfivilág stabilitását szolgálják-e ezek a történetek?

Bánki Éva tovább is tágította a társadalmi vonatkozásokat, és a mostoha, a gyermekét nem szerető anya jelenségére hívta fel a figyelmet mint a boszorkánymítosz egyik forrására. Vajon miért van annyi pszichopata, annyi kapcsolatteremtésre képtelen ember? Nyilván az anyai gondoskodás hiányában, ami nem új jelenség. „A mi világunkban van a sötétség – összegezte gondolatmenetét az irodalomtörténész –, és megpróbálunk rá mitikus magyarázatot kreálni átok, bűbáj formájában.” Egyébként a teológia sem tud mit kezdeni a gonosz anya problémájával, emlékeztetett Bánki: amikor Jézus egy példabeszédében azt hangsúlyozza, hogy „még ti sem követ adtok a gyerekeiteknek, hanem kenyeret”, fel sem vetődik, hogy bizony van olyan szülő, aki követ ad. Bartal Mária A kedves című Toni Morrison-regény rabszolga-nőalakját hozta fel (ellen)példának, akit jó szándék vezet gyermekei legyilkolásában, a rettenetes sorstól akarja megóvni őket.

A boszorkányság kapcsán járták körül a beszélgetők azt a kérdést is, létezik-e női beszédmód az irodalomban. Bánki Éva emlékeztetett egy régi elméletre, miszerint a nőköltészet egykor lecsúszott a folklórba, a férfiak meg magasirodalmi babérokra törtek, de mára világos, hogy ez nincs így. Van női kifejezésmód, hiszen a férfiak még imitálják is, jegyezte meg Bánki, hozzátéve: nőként beszélni azt jelenti, mindig tudjuk azt is, mit gondolnak a férfiak. Fordítva ez nem jellemző. Weörest rendkívül foglalkoztatta a női beszédmód – vette át a szót Bartal Mária, a Három veréb hat szemmel kötetében van olyan vers, amit férfiszerzőnek tulajdonítottak, és ő jött rá, hogy nő írta. Maga a Psyché is jóval több, mint játék: a nemek közötti határ átjárhatóságát kutatja.

Bánki Éva felvetette a női beszédnek/írásnak az orosz irodalomban megjelenő aspektusát, miszerint az elnyomottak hangjaként jelenik meg; de figyelemre méltó a Biblia legnagyobb költőnője, Sámuel anyja, Hanna hálaéneke, amely sokkal felforgatóbb, egzaltáltabb költemény, mint Dávid zsoltárai, és forradalmi tartalmával egyébként a latin-amerikai felszabadítási mozgalmak „indulója” lett.  

Csongor és Tünde Éj királynője „a legszebb tudós boszorkány, akinek a kifejezésmódja nagyon közel áll hozzám” – vallotta meg az író-irodalmár.

Az est végén közönségből is felvetettek egy izgalmas kérdést, mégpedig a boszorkányüldözésekről: hányféleképp jelenik meg ez a téma az irodalomban. Bánki Éva hangsúlyozta, hogy a boszorkányság címszóval végrehajtott perverz tömeggyilkosságok jellemzően nem a középkor, hanem már a reneszánsz termékei – megdöbbentő szembesülni vele, hogy egyazon korban születtek Boticelli festményei, és lobogtak a máglyák az utcákon. Egyébként többnyire gazdasági megfontolások álltak az efféle tömegpszichózis mögött: például nem tudott eltartani a társadalom özvegyen maradt nőket. A magyar irodalom legmegdöbbentőbb boszorkányverse a Vörös Rébék, és ennek kapcsán sem szabad elfeledkezni a történelmi körülményekről, hívta fel a figyelmet Bánki Éva: a polgárosulás ígéreteinek semmivé foszlásáról, a kiegyezés kudarcáról, a falusi élet végletes beszűküléséről. De a mából is hozható példa: hasonló „nőgyűlölet” sugárzik Tar Sándor Szürke galamb című művéből, amely a kilencvenes évek Kelet-Magyarországának egy lakótelepén játszódik. Bartal Mária Psychéhez tért vissza annak érzékeltetésére, hogyan vetülnek rá az irodalomban a nő alakjára a gonosz dolgok árnyékai: amikor Psyché elküldi a műveit Toldy Ferencnek, az olyan felforgatónak és veszélyesnek tartja őket, hogy azonnal vissza is küldi.

Az est végén a kávézóban körülnézve annyit biztosan megállapíthattunk, hogy elsöprő többségben nők ültek a székeken, így aztán talán nem túl merész kijelenteni: sem irodalom, sem tudomány, sem művészet nem létezne nélkülü(n)k.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!