A legszebb hivatás
Mi leszel, ha nagy leszel? Vár a hivatás. Mind közt a legszebb hivatás: anyává, apává lenni. Osztályfőnöki órán mondja a pap, akit Kati néni, az oszi meghívott, hogy felkészítsen bennünket a jövőre. Hiszen nyolcadikosok vagyunk, ilyenkor fel kell világosítani a gyereket, vázolni a lehetőségeit, a kilátásait.
Anyává lenni a legszebb hivatás! – visszahangzik a mondat a fülemben. A kórház folyosóján ülök. Pontosabban a szülészetén. Rockyhoz, a barátnőmhöz szeretnék bemenni. Ő is nyolcadikos, bár egy fejjel magasabb, mint én, szép, fejlett, a mellei olyanok, mint a tizenkettedikeseknek. Most a műtőben van. Szül.
Üresen cseng a mondat, mint a bádogpohár, amit gyerekként a nagyszüleink bosszantására ütögettünk, skandálva hozzá, ahogy a táborban hallottuk a régi táborozóktól: éhesek vagyunk, és enni akarunk.
A legszebb hivatás... Anyu egy éjszaka, csendben, csomag nélkül illant el, nekünk, a gyerekeinek még puszit sem adott, a szüleinek egy szót sem szólt, nem bízott rájuk, nem hagyakozott. Még szerencse, hogy nem pakoltak ki az utcára, bár a régi nyárikonyha, ahol most már mindannyian lakunk, nagyon szűk. Amikor mind otthon vagyunk, a levegő is kevés, nemhogy a hely. Nagymama és nagypapa; a nagyobbik lányuk, aki nyomorék, beszélni sem tud, így született; a fiuk, akinek szintén habzik a szája és szavak helyett csak a nyála csorog, ő nem így született, de az építőtelepen a fejére löktek egy vastraverzet, csoda, hogy ennyire összefoltozták a kórházban. Egy ágyba pakoltak hármunkat, gyerekeket. Amikor egyikünk meg akar fordulni az ágyban, a másik kettőnek vele kell fordulnia. Ha egyik mosdik, a többi is vizes lesz. Enni külön szoktunk, mi hárman, nemcsak azért, mert nem férünk el az asztalnál, de Kati nénje és Feri bátyja etetését egyikünk sem bírja végig nézni. Hogy anyu merre jár, azóta sem tudjuk. Kósza hírek szerint rúdtáncol Nyugaton, mások szerint a pesti aluljárókban szólít le jómódú férfiakat.
Apu akkor ment el, amikor a legkisebb húgom született. Még megvolt a külön szobánk az udvar végében. Apu dolgozni indult nyolc barátjával Németországba, együtt szerződtették a csapatot, azt mondta, megkeres egy kis tömbházlakásra valót, és elköltözünk az örökké sáros, közös udvarról, ahol bömböl a zene vagy a nyomorékok hörögnek és röhögnek. Apu ki nem állhatja anyu beteg testvéreit. Hol bosszantotta, hol gúnyolta őket. Amikor ezért anyu megharagudott rá, egy ideig csendben volt, azt hittem, megbánta, de csak a szeretkezés miatt: anyu nem is nézett rá, éjjel nem engedte rámászni, apu ezért befogta a száját, harapdálta a nyelvét, egy ideig nem tett semmilyen megjegyzést. Nem sokáig bírta, és kezdődött minden elölről. Anyunak szikrázott a szeme, apu éjjel halkan kérlelte, tedd szét a lábad, tedd már szét, mert kipukkadok, de anyu csak hallgatott, ilyenkor a csend is izzott, aztán apu felkelt és kiment a kerti budiba, anyu meg konokul őrizte magát, a testvérei megsértett becsületét és a némaságot.
A bokámba ezt a kurva, szaros, értelmetlen életet, mondja Rocky. A bátyja osztálytársaitól hallotta a mondást. Hallott ennél cifrábbakat is, de mi ezt tanultuk el tőle. A bokámba az ilyen papos beszéddel, mondta oszióra után. Hivatás?! Anyai örömök?! Elkapnak, és megdugnak a folyosó végi vécében. Világra pottyantasz egy csúnya, aszott porontyot. Nem is anyatejjel él az, a véredet szívja.
A bokámba az egész magasztos dumával, mondja Rocky, és kiköp, jó messzire. Két versengő fiúbanda elkapta, éppen két héttel az óra előtt. Rajta bizonyítottak egymásnak.
Bekattan az anyai ösztön, amikor kebledre szorítod a síró kis porontyot! Rocky már az első fájdalmaktól úgy kifárad, hogy levegőt is alig kap. Amikor meglátogatom végre a kórteremben, csak azt várja, hogy az ütemes hullámokban jövő fájdalom alábbhagyjon, véget érjen, bármi áron, a fémcsörömpölés, a fehér meg zöld köpenyek, orvosi maszkok húzzanak el, a vallatólámpát kapcsolják ki és életében először igazán egyedül lehessen. Csak ő és önmaga. Sem az anyjáék, az oszi meg az igazgató, sem a caplató iskolatársak, a külvárosi galeri. Sem a függönnyel kettéválasztott koszos alagsori szobában szuszogó-horkoló-fingó-bűzlő családja. Sem az elmúlt hónapokban hol rosszulléttel, hol a súlyával nyomasztó, benne izgő-mozgó lény ne tolakodjon a képbe. Csak ő, végre egyedül ő.
Mi leszel, ha nagy leszel? Vár a legszebb hivatás... Az anyjáék már kerestek egy jó családot a porontynak. Gyermeknek, újnak nincs hely náluk az egyetlen, szobaként, konyhaként, fürdőként szolgáló helyiségben, így is tízen vannak a mosdótálra, bilire...
Rocky csak azt kívánja, hagyjam már én is békén, húzzak el, és legyen csend. Ne mondjon senki semmit, ne legyen ámuldozás, széttárt karok, sipítozás, jajongás, sajnálkozás, verés. Ne emlegesse senki Isten ajándékát. A hivatást. Ne zúgjon a kórus. Se kinn, se a fejében. Kussoljon mindenki! Csend legyen!
