Sándor, József, egyebek

Bródy Sándor unokája, Hunyady Sándor unokaöccse, átélte a háborút, a vészkorszakot, számos országban élt és dolgozott. Egy nála több mint harminc évvel fiatalabb újságíróval, aki a hazai rendszerváltást élte meg, és egy KISZ-lakótelep emlékeit hordozza, annyit beszélgettek, hogy végül kötet lett belőle. Egyikőjüket úgy hívják, mint a nagypapát, csak angolosan: Alexander Brody. A másikuk Nagy József.

Rendhagyó könyv rendhagyó bemutatót érdemel, s a Magvető Café pódiuma feletti kivetítőn megjelenő ABC már sejtette, hogy nem a hagyományos protokoll szerint zajlik majd a beszélgetés. A meglepő ötletek egyébként az egyik főszereplő, Alexander Brody „szakterülete”, nemcsak azért, mert reklámszakemberként dolgozott évtizedekig, de az irodalmi életet is rendre felpezsdíti valami ideával, ahogy ő szokta mondani. A betűs játék viszont most Nyáry Krisztián fejéből pattant ki: a két vendégnek felváltva kellet egyet-egyet választani, s Nyáry az ahhoz tartozó szót vetette fel témaként.

E kötetlenségben is volt azért rendszer, hiszen vélhetően Brody és Nagy József életének esszenciálisan fontos szavai hangzottak el. Az újságíró már az est vége felé mesélte el, hogyan született meg közös könyvük ötlete: idős barátjával annyit beszélgettek, hogy arra gondolt, megajándékozza egyszer a társalgások lejegyzett változatával. Akkor még nagyközönségnek szóló kötetről nem volt szó, ám végül az lett belőle: a Megtalálni Serendipityt sok-sok fotóval gazdagított kettős élettörténet, oda-vissza interjúkötet, amelyben persze valamivel nagyobb súllyal esik latba Alexander Brody élete, már csak a megélt évek, kalandok és a felmenők okán is. A címbe foglalt idegen szó a véletlen felfedezésekre utal – voltaképpen efféle véletlenek sorozata az életünk.

Elsőként, a ZS betű kapcsán rögtön a sűrűjében találtuk magunkat: a zsidóság témájánál. Brody elmesélte, hogy származása ellenére katolikusként nevelték, de amiben ő hisz, az nem hitközségek, hanem több vallás amalgámja. „Olyan dolgokban vagyok hívő, amiről nem szoktam beszélni”, jegyezte meg. A vészkorszakot kisgyerekként húgával élték át arisztokrata családoknál – Esterházyak, Széchenyiek bujtatták őket. Volt azért egy „pince”-élmény is: egy orosz katona el akarta vinni Sándor kishúgát, s ő az apjától kapott Patek órával váltotta ki testvérét. Tanulságos, hogy később, a V betűnél, amikor a veszélyre kérdezett rá Nyáry Krisztián, Brody azt mondta: azóta ő nem volt veszélyben. (Legfeljebb magát veszélyezteti, tette hozzá cinkos mosollyal, például hogy az elesések veszélyének dacára nem hajlandó a „vészjelző” órát hordani.) Nagy József azon a bizonyos KISZ-lakótelepi iskolában, tizenhárom évesen hallotta először az antiszemitizmus szót, mesélte, a kor jellemző tünete volt az elhallgatás.

Ha az abc végén kezdték, hát visszaugrottak az elejéhez: az A betű kapcsán az Alibi című könyv/folyóirat-sorozatról esett szó, amely eredetileg Torma Tamás ötlete volt, de mégiscsak Alexander Brody szervezi meg sok éve, és tereli egy tető alá a politika akár teljesen ellentétes oldalán álló alkotókat. Épp erre büszkék, hangsúlyozta a főszerkesztő, aki amúgy nem politizál. (És nem ő lenne, ha nem tudta volna a politikát is egy tréfával elütni.)

A gyerekkor és a játék szavak is előkerültek, alig szétválaszthatóan. Bródy Sándor élete játék, a gyerekektől tanul, és maga is gyerek maradt örökre. Nagy József is hasonlóképp van ezzel: a szakmája, de különösen az interjúzás egy játék élményét adja: kicsit a vívásra hasonlít. A most megjelent beszélgetőkönyv egyébként szinte egészében a gyerekkorra támaszkodik, jegyezte meg Nyáry Krisztián, s ezen nincs mit csodálkozni, ha például a Bródy családba születik az ember. Érdekes, hogy a „mai”, általunk is ismert Bródy Sándornak mégsem nagyapja a példaképe, hanem Sándorka (Hunyady), ahogy ő hívja hősét, szeretett nagybátyját. Úgy tűnik, tőle kapta meg gyerekként azt a figyelmet és szeretetet, amire szüksége volt, na meg a világfi és a tehetséges író azon kombinációját, aki rögtön példaképpé lett a szemében. „Megtanított például tízévesen szivarozni” – hozta fel kedvenc példáját az unoka, aki azóta is hálás ezért, sőt, le sem tette a szivart. (A szülei egykor már korántsem voltak ilyen lelkesek, tette hozzá.) De íróként is eredetibb Hunyady – hogy mennyire így van, azt az épp betoppanó Háy János is megerősítette Bródy kérésére, hiszen új, irodalomtörténeti kötetének egyik fejezete épp Bródy Sándorral foglalkozik.

De azért az idősb Bródy Sándorral sem voltuk méltánytalanok: meghallgathattuk azt az 1913-as, unikális hangfelvételt, melyen maga az író olvassa fel egy novelláját. Az ő elvitathatatlan erénye egyébként a kortárs fiatalokra gyakorolt hatása volt – tette hozzá unokája –, számos -izmus szökkent szárba az egyébként rendkívül népszerű Bródy hatására. Zsenialitásból több jutott Hunyadynak: Nyáry Krisztián felolvasta a Színházi Élet című lap 1934-es körkérdését, amely mindössze két szóból állt: „Hogy van?”, és számos művész válaszolt rá egy-két mondatban. Hunyady olyan sziporkázó, ironikus, ugyanakkor filozofikus, humorában sem súlytalan válasszal szolgált, hogy egy kész novellát mondott tollba az újságírónak. Egyébként maga is újságíróskodott, emlékeztetett Nagy József, sőt, parlamenti tudósítóként az üresjáratokból is pompás másfél flekkeseket tudott rittyenteni.

Nagy Józsefnek a gyerekkorról tanítói évei jutnak eszébe, élete legnagyobb sikerei között is azt tartja számon, amikor hat-hétéveseket tanított meg írni-olvasni-számolni. Az irodalom kapcsán – az I betűnél járva – elmondta: sosem akart a szakmája keretein túl teljesíteni, az ő otthonos terepe a zsurnalisztika. Ehhez csatlakozott Alexander Brody is: „Sosem gondoltam úgy magamra, mint íróra” – hangsúlyozta, noha több könyve is megjelent. Már csak azért sem, mert élete javát nem Magyarországon élte, nem beszéli jól a nyelvet – szerkesztői közbeszúrás: természetesen nagyon jól beszéli –, s emiatt írni sem tud jól. Nagy József megvallotta: ha valamiben fejlődött az elmúlt húsz évben, az a magyar nyelv használata, s ez azért fontos, mert az igényesebb nyelvhasználattal a gondolkodás is fejlődik.

Az Ö betűhöz jutva el is érkeztünk az öregség témájához – „Na, otthon vagyunk”, csapott a térdére Alexander Brody, nem kis derültséget keltve. Az öregségről azonban sokkal szívderítőbb dolgok derültek ki, mint arra számíthattunk. Például, ha az ember lassan elveszíti a korosztályához tartozó barátait, kénytelen a fiatalabbakkal barátkozni, ennek a gyümölcse ez a könyv is. Bródy Sándor azt is elárulta, mit gyűjt ő hobbiból: barátokat. Mindig tudja az őt kiszolgáló pincérről, sofőrről, eladóról és mindenkiről, hogy vannak, mi történt velük és a családjukkal. „Az öregségben a legrosszabb a betegség, de a legjobb, hogy tanulni tud az ember” – foglalta össze sommásan Bródy Sándor. Nagy József ezt újságírói tapasztalatával egészítette ki: sokkal élvezetesebb egy idős interjúalanyt faggatni (nemrég például Brody barátját, John Lukácsot, aki a közelmúltban hunyt el), mint egy harcias politikust.

S hogy egy kicsit könnyedebb – ám annál jellemzőbb – szóval zárjuk: a gentleman sokaknak eszébe jut, ha Alexander Brodyra gondolnak. Híres az udvariassága, emlékeztetett Nyáry Krisztián, de az író-unoka mindjárt hozzáfűzte: önmagában az még kevés, Freya Stark írónő szerint az udvariasság valamely más fontos tulajdonsággal összekötve (például tisztelet, kíváncsiság) érvényesül csak. Először magunkkal kell udvariasnak lenni, hangsúlyozta Brody, s akkor másokkal is tudunk. Gondoljunk csak bele, mennyi mindent teszünk, amit másoktól nem néznénk jó szemmel. De ha valamire biztathat – és ez a parainesis az est tökéletes lezárásának bizonyult –, az a beszélgetés: nem az interneten, vagy sokakkal, arctalanul, hanem személyesen, elmélyülten, a másikra figyelve. „Annyit meg fogtok tudni egymásról, hogy az csoda”, fogalmazott Bródy Sándor, és ez pontosan megáll a frissen megjelent kötet két főhősére is.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a galériában!