Janus Pannonius Költészeti Nagydíj – 2019

2019. november. 26. - 14:16

A Magyar PEN Club és a Janus Pannonius Alapítvány immár nyolcadik alkalommal adta át a költészet egyik legrangosabb díját.

Az ötvenezer euró pénzjutalommal is járó elismerést idén CLARA JANÉS NADAL spanyol költőnek ítélte oda a nemzetközi zsűri.

A hagyományokhoz híven két műfordítói díjat is átadtak. Kiemelkedő műfordítói munkájáért elismerést vehetett át VIHAR JUDIT

(japánról magyar nyelvre) és PASCAL GILEVSKI (magyarról macedón nyelvre).

Filius Ursae-díjat kapott GYŐREI ZSOLT drámaíró, dramaturg, műfordító, egyetemi tanár.

Khelidón-, azaz Fecske-díjat BÉK TIMUR

és MARCSÁK GERGELY költők.

Még kulturális eseményeken is ritkán hallhatunk idegen ajkú nagykövetet verset mondani, hát még úgy, hogy maga is költő. A 2019-es Janus Pannonius Költészeti Díj átadásán ebben az élményben is részünk lehetett, de megnézhettük Clara Janés Nadal nagydíjas költőnő videóüzenetét, és megismerhettük a társdíjak idei nyerteseit is.

Clara Janés Nadal méltatása

A Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíj átadása alkalmából

Tisztelt Magyar PEN Club-tagok,

Hölgyeim és Uraim, Barátaim!

Clara Janés nemrég megjelent válogatott verseskötetének – Álmatlan mozgások (Maradjon égve a lámpa) – összeállítója, közös barátunk, generációnk jeles képviselője, Jaime Siles, költő és akadémikus az alábbiakat említi a kötet kapcsán: „Angel J. Battistessa Góngorára hivatkozva azt írja: »az igazi költő, bármilyen fejlődési folyamaton megy keresztül, mindig önmagával azonos«, és ebben Clara Janés sem kivétel. Mint Quevedo esete is igazolja, akihez mindig hűséges volt, először az egészet érzékeljük, és utána részeket.”

Valóban, Clara Janés Nadal költészetét állandó és abszolút koherencia jellemzi már a kezdetektől, az 1964-es kiadású Legyőzött csillagok című kötettől egészen a későbbi, 2015-ben megjelent Gyönyörök kertje című versgyűjteményig.

Clara Janés a hetvenes években indultak generációjához tartozik, de céljai eredetiségét tekintve mindig a fősodoron kívül állónak tartották. Művei komoly tudásról árulkodnak, nemcsak a hispán tradíciók ismeretét illetően, hanem az egyetemes költészet történetében való tájékozottság terén is. Clarát poliglott műveltsége elismeréseként Nemzeti Fordítói Díjjal tüntették ki. Számos költő művét ültette át kasztíliai spanyolra – nemcsak európai alkotókét, hanem keleti nyelveken írt műveket is, gondosan ügyelve arra, hogy saját kultúrája ne befolyásolja fordítói hozzáállását. Clara a világ esszenciáját akarja megragadni, azt a maximát követve, hogy a kevesebb több. A minimalizmus jegyében minden feleslegestől megtisztítja műveit. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején életművében a csend költészete lett a meghatározó. Clara Janés Nadal ekkortól egyre elismertebb költővé vált, ennek köszönhetően a Real Academia de la Lengua Española tagjának választják – ez az elismerés csak kevés kortárs költőnek adatik meg.

Széles látókörű, sokoldalú írói-költői tevékenységéhez hozzátartozik a regény- és esszéírás, antológiák szerkesztése, librettók írása, de mindenekelőtt fordítói tevékenysége, az egyetemes kultúra terjesztése a legmagasabb szinten. Mindez nem befolyásolja, hogy életét alapvetően a költészetnek szenteli.

Véleményem szerint életművében négy markáns vonulat fedezhető fel. 1) A miszticizmus hatása, amely egyértelműen kimutatható költeményeiben, és Sor Juana Ines de la Cruz, Szent Teréz, Yunus Emré, Mansur al-Hallach, Rumi vagy Hafel Shirazí inspirálják. 2) Az érzékek felsőbbrendűsége az értelem/szellem felett. 3) A zene jelenléte nemcsak mint téma, hanem mint alkotásmódjának fontos eleme. 4) Állandó utalások a tudományokra, például a fizikára és a matematikára, ami nem szokványos a kortárs irodalomban.

Még sokáig folytathatnám, és mélyen belemerülhetnénk ebbe a nehezen megközelíthető univerzumba, amelyet Clara Janés költészete testesít meg.

Végezetül szeretném sajnálatomat kifejezni, hogy nem tudok személyesen jelen lenni e rendkívül megérdemelt elismerés, a Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíj átadásán. Clara Janés a kortárs spanyol költészet legjelentősebb hangja, a legjobb barátomnak tekintem, ezért is nagy megtiszteltetés számomra, hogy bár csak videófelvételről, de hozzájárulhatok a díj megünnepléshez.

Köszönöm szíves figyelmüket!

Clara Janés Nadal köszönőbeszéde

a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj átadása alkalmából

Mester Yvonne fordításában

Janus Pannonius (1434—1472)

Tisztelt Magyar PEN Club-tagok,

Hölgyeim és Uraim, Barátaim!

Engedjék meg, hogy mindenekelőtt bizonytalansággal vegyes ámulatomnak adjak hangot, amely eltöltött – s amely még mindig uralkodik rajtam –, midőn tájékoztattak arról, hogy a Janus Pannonius-díjban részesültem. Értetlenül állok a titokzatos tény előtt. Ugyan mi volna méltóbb kísérője a költészetnek, mint a titok? A költészet rendre az ismert – jelen esetben a szó – és az ismeretlen között hullámzik, mely utóbbi kifejeződésért kiált, de még nem öltött betűben testet. Erről versel Keresztes Szent János: „…és nem tudom, magukban mit dadognak”1, írja, a virágok és a mezők, a fák és a folyók, a hegyek és a fellegek, az éj és a csillagok...

Egy efféle esetben a ragyogó, egyszerű „köszönöm” szó, amelyet ezennel tisztelettel kinyilvánítok, e titok fényében szárnyra kel, s megtelik lehetőségekkel. Köszönöm, hogy engem részesítettek e váratlan megkülönböztetésben; köszönöm, hogy megcsillantották előttem Janus Pannonius nevét, s egyben az írás gyökereihez repítettek; hisz ő volt az első magyar költő, még ha latinul – kora, a XV. század egyetemes nyelvén – írt is, egyben a kultúra nagy terjesztője. Janus Pannonius kétségkívül az elsők között volt, akik az olasz reneszánsz virágzó, újító erejű törekvéseit megértették, melyeket nem csupán saját hazájába plántált, hanem más európai helyekre is „elszállított”. Világosan látta, hogy a szó nemcsak a kifejezés, hanem a közvetítés eszköze is. S e tekintetben elkötelezetten Janus Pannonius mellé állok.

Ha elidőzünk Janus Pannonius hagyatéka felett, láthatjuk, hogy a költő örök párbeszédet folytat; előbb önmagával, majd mestereivel, más költőkkel, politikusokkal, egyházi méltóságokkal, sőt az egész történelemmel.

Így vagy úgy, valamennyien a történelem részét képezzük, akár cselekedeteink, akár szavaink által. „A szavak tettek”, fogalmazta meg kristálytisztán Wittgenstein. S aki megformálja őket, többet is megmozgat a fonetikában hordott szellemnél. Az első magyar költő műveiben a nagy nevek a föld legegyszerűbb gyümölcsfáinak neve mellett tűnnek fel. Janus Pannonius Püthagoraszt idézi a betű kapcsán; Platónt és Epikuroszt a halál említésekor; a Marsot, a Holdat és az üstököst szemléli mint égi, s az áradást mint földi jelenséget.

Szintén a Földdel összefüggésben kell szólnunk a pécsi mandulafához intézett, híres verséről; ebben a városban volt püspök, előtte pedig Corvin Mátyás királyi kancellárja. Érdekes adalék, hogy a régi mandulafa helyén álló jelenlegi fa 135 éves, és nemrégiben „nevezték ki” Az év fájának. Janus Pannonius verse lírai stílusának megfelelően mitológiai személyekről versel, például Phülliszről, aki – a mítosz egyik változata szerint – miután férje, Démophón elhagyta, felakasztja magát egy fára, s ahol eltemetik, mandulafa nő, mely akkor borul virágba, ha a férfi visszatér. Alfonsina húgom így fordította spanyolra a költeményt:

SOBRE UN ALMENDRO PANONIO

Lo que Hércules no vio en el jardín de las Hespérides,

Ni en la corte de Alcinoo, entre los feacios, el rey de Ítaca,

lo que es admirable en las tierras afortunadas,

con mayor motivo en el suelo frío de Pannonia.

He aquí que en los meses helados florece audaz un almendro,

y el invierno más triste esparce retoños de primavera.

Filis, ¿tuviste que esperar mucho tiempo a la alondra? O bien

¿aborreciste toda demora ya con Demofonte?

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,

Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.

Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,

Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,

Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,

Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?2

Említettük, hogy „mindenki történelem”, s ez igen határozott vonalban mutatkozik a költő tolla nyomán. Az uralkodó személyek közül megszólítja Leonellót, Ferrara fejedelmét; Pál pápát; és a Bizánci Birodalom bukása kapcsán megemlékezik Constantinusról. Ismét Alfonsina húgom fordítását ajánlom figyelmükbe:

LAMENTO DE JANUS PANNONIUS

SOBRE EL DERRUMBAMIENTO DE CONSTANTINOPLA

¡Bizancio, que fue imagen de la antigua Roma, ha caído!

¡Oh, qué vicisitudes del inseguro destino acosan sin descanso!

Bajo Constantino adquirió su grandioso nombre,

Bajo Constantino desaparece despoblada.

El nombre se ha mostrado como presagio de desgracia,

ahora es funesto lo que antes fue bueno.

KONSTANTINÁPOLY ELESTÉRŐL

Ókori Róma vetélytársnője, Bizánc, leomoltál.

Jaj, hogy váltja a sors kétszinü arculatát!

Constantinus alatt emeléd nevedet fel az égig,

Constantinus alatt dőlt le a porba fejed.

Egy név rejt kétféle jövőt néked, nyomorultnak:

gyász jele most, ami jó sors jele volt azelőtt.3

Janus Pannonius hasonlóképp Mátyás magyar királyról is megemlékezik:

A MATÍAS

¿Qué otra tierra se inclinará ante ti, oh ilustre entre los reyes?

¿Quién no se arrodillará al escuchar las trompetas

Ahora que los indómitos bohemios se han entregado,

Una nación que nunca se dobló al yugo exterior?

Si el triunfo contra todo enemigo es insigne,

¿cómo es el que se obtiene sobre el enemigo invicto?4

MÁTYÁS KIRÁLYHOZ

Mondd, van-e föld, van-e nép valahol még harcra kiszállni?

Mert ki nem omlana le, hallva a kürtjeidet?

S minthogy a hős csehek is meghajtva előtted a zászlót

Hódolnak, pedig ők még soha senki előtt:

Így hát bárki fölött győztes lesz majd a te harcod,

Mert már vesztes az is, kit sosem ért vereség.

Ami az irodalomhoz fűződő viszonyát illeti, a költő nemcsak a nagy műveket benépesítő történelmi személyeknek szentel figyelmet, hanem olyan kimagasló szerzőknek is, mint Aiszkhülosz, Vergilius, Cicero, Theodórosz, Guarino vagy Martialis, akit mesterének tekintett az epigramma mesterfogásait illetően, amelyet előszeretettel művelt. Ezen kívül fordított is – többek közt Homérosz, Plutarkhosz, Démoszthenész és Plótinosz műveit.

Önmaga vonatkozásában az olvasó elé tárja magyar (-horvát) nevét (Csezmiczei János vagy Ivan Česmički); önnön lelkét, vagy épp édesanyja, Borbála halálát, illetve saját halálának képét:

JANUS PANNONIUS AGONIZANDO

El día aciago junto con el cuerpo se lleva el nombre;

A nosotros, desdichados, que acumulamos riquezas, nos toca lo mismo.5

A HALDOKLÓ JANUS PANNONIUS

Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap.

Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?6

Janus Pannonius a konkrét dolgok költője, amelyek a valósághoz kötődnek. Olyan bölcs, aki önmagából táplálkozik; aki békében él a saját igazi természetével. Ilyen értelemben nem vonhatjuk kétségbe ferrarai és padovai tanulmányai jelentőségét. Ez utóbbi városban – más kitűnő tehetségekhez hasonlatosan – kapcsolatba lépett Mantegnával, akihez szoros barátság fűzte, s akit irodalmi portrén örökített meg, őt magát pedig egy vásznon ábrázolta festő barátja, amelyet jelenleg a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban őriznek. Ki tudja, ismerhette-e vajon Nicolaus Cusanust (cusai Miklóst) (1401–1464), aki – hozzá hasonlóan – szintén latin nyelven írt?

Egy évszázaddal korábban oly nagyszerű tudósok alkottak a Földön, mint Duns Scotus, Roger Bacon vagy William of Ockham (Ockhami Vilmos, 1280/90–1350), kiknek kétségbe vonták az elképzeléseit, és kiközösítésben részesültek. Ockham ekkor Bajor Lajos udvarában keresett menedéket, akihez a következő szavakat intézte: „Tu me defendas gladio, ego te defendam calamo.” („Ha te megvédesz engem karddal, én megvédelek téged tollal.”) Számára a hit a tiszta ész fényénél beláthatatlan. A kézzel fogható dolgoknak a megfoghatatlanoktól való megkülönböztetéséről van szó, ami Arisztotelész távoli visszhangjaként cseng, s tisztán csatolja a Kategóriákat gondolati rendszeréhez. Jóval később, az időbeli távolságból fakadó különbségekkel Einstein valami hasonló értelmű gondolatot fogalmaz meg, amint újraértelmezi az anyag fogalmát: „Úgy vélem, semmilyen tapasztalatból nem következtethető a szám fogalma.”7

Ami Ockhamet illeti, a polémia az univerzáliák híres kérdése körül forgott, amelyek némelyek számára az elme kreációi. Ockham, az ő éles borotvájával kijelölte a vonalat, és tagadván, hogy ezek a természetből erednének, a dolgok meghatározásainak, jeleinek tartotta őket; ily módon szerinte a megismerés szimbolikus jellegű, hiszen az értelem kizárólag emberi természetű.

Janus Pannoniustól – humanizmusa teljében – azonban távol állnak a mentális kacskaringók, az elvonulás vagy a délibábok. Életének éveiben Morus Tamás még nem írta meg az Utópiát, sem Rotterdami Erasmus A balgaság dicséretét annak egyedülálló lezárásával: „A régiek ezt úgy mondták: »Nem szeretem az olyan ivócimborát, aki mindenre emlékezik«. Én meg azt, hogy »én sem szeretem az olyan hallgatót, aki mindent megjegyez magának«. No, Isten veletek, felkentjeim, ti híresek! Tapsoljatok! Éljetek vidáman, és igyatok!”8

Be kell vallanom, hogy Janus Pannonius nevének olvasásakor legelőször az első három betűre figyeltem fel: JAN, és arra gondoltam, hogy egyeznek az én vezetéknevem – Janés – kezdőbetűivel, amely Ianus9 – a kapuk istene – nevéből ered, aki befelé és kifelé is tekint. Felmerült bennem a gondolat, hogy persze, a Janus is a Ianóból ered. Persze nyilvánvalóan nem így van, hiszen ő maga is Joannesnek nevezi magát. Képzeletem óhatatlanul efféle – mondhatnánk, művészi – asszociációkra ragadtatja magát. Ezért például gyakorta gondolom azt, hogy az élet nem álom, de az álom élet.10 És mit mond Janus Pannonius Morpheusról? „Jöjj, te segíts, ó, istenek, emberek ős ura, Álom!”11 Vagyis minden istenek fölé helyezi őt.

Most pedig, kérem, nézzék el nekem, hogy egy olyan kis elbeszélést szúrok be a beszédembe, amely bizonyára csak az én álomvilágomhoz tartozik.

Volt egy király, bizonyos Zsigmond, különösen éleslátó, erős jellem, magyar, német és cseh király, német-római császár. Zsigmond harcolt a törökök ellen, szembeszállt az eretnek huszita mozgalommal, felesküdött I. László magyar király emlékére, akinek a sírja mellé óhajtott temetkezni. Kimagasló szelleme révén hamarosan legendává vált.

Zsigmond neve évszázadokkal később a spanyol drámairodalom egyik legfontosabb művébe, Calderón de la Barca Az élet álom című színdarabjába is bevonult, és véleményem szerint nem véletlenül. Calderón Segismundója a toronyba zárva azt gondolja, az a valóság, miután pedig bizonyos körülmények következtében szabadon engedik, úgy véli, álmodik. Ez nem gátolja meg abban, hogy amikor cselekednie kell, bölcsen tegye: „Van, ki uralkodni vágyik, / s közben attól fél, hogy / a halál karjaiban ébred.”

Melyik hát az álom? Az élet vagy a halál? S van-e a halálnak érinthető valósága? A világ bölcsei közül egy, Hippói Szent Ágoston nyomdokán, egyszer azt mondta nekem, hogy a halál semmi, és kereken megtagadta a létjogosultságát. Hová helyezzük hát akkor a valóságot? Ha mindaz, ami nem érinthető, nem valóságos, meg kellene tagadnunk mindazt, amit Janus Pannonius mondott, s nem szabadna valósnak tekintenünk őt – hisz, amit írásban hátrahagyott, az rendre az elme – elvégre szimbolikus jellegű – teremtményei, legendák és mítoszok között lebeg. De vajon nem ily természetű-e már maga a szó is?

Én azt mondanám, hogy amit az elménk teremt, annak van valóságtartalma. S ha már az ember kénytelen volt kifinomultabban kifejezni magát, mint az állat, ne tagadjuk hát meg tőle ezt az vakmerőséget. A költészet, mint egyszer már mondtam, szépségbe burkolt kifejezési forma. Érinthető dolgokon, mindenekelőtt azonban elképzelt dolgokon alapul, az elme kreálmányain. Szándéka abban rejlik, hogy e megfoghatatlan látszatot megragadja, feltárja megértésének lehetőségét, s ez már önmagában is nemes cél. Erről van szó – a megértésről és a kommunikációról. Homo loquens – így határozta meg Arisztotelész fajunkat. A szó adománya jellemez hát mibennünket, akár a szépség és az illat a virágot. Ünnepeljük hát a szó hatalmát a költészettel, Janus Pannoniusszal, az első magyar bárddal; hisz annál zamatosabb lesz a párbeszéd, minél tündökletesebben virágzik a szó.

1 Keresztes Szent János: A lélek éneke. Takács Zsuzsa fordítása (a ford.)

2 Weöres Sándor fordítása (a ford.)

3 Kerényi Grácia fordítása (a ford.)

4 Csonka Ferenc fordítása (a ford.)

5 Alfonsina Janés fordítása (Clara Janés)

6 Kálnoky László fordítása (a ford.)

7 Levelek Bessónak, p. 406. (Clara Janés)

8 Kardos Tibor fordítása; Helikon Kiadó, 2016, p. 163.

9 Ianus: a római mitológiában a kapuk és az átjárások istene (a ford.)

10 Utalás Pedro Calderón de la Barca Az élet álom (La vida es sueño) című művére, melynek híres idézetéből a nem szócska hiányzik (a ford.)

11 Janus Pannonius: Az álomhoz (Weöres Sándor fordítása) (a ford.)