Szívből kacagó gyermekeket akarok látni

 Szabadúszó előadóművész, szabad lélek. Nem várt mástól segítséget a járvány idején sem, inkább „jól megtámogatta” önmagát, és abból teremtett szép, új világot, amit a több mint húszéves színészi pályája és a karantén ideje alatt menedéket nyújtó apró falu, Papolc adott.  Zorkóczy Zenóbiával az újrakezdés elviselhetetlen könnyűségéről beszélgetett Lázár Emese.

– Hogy kezdődött ez az év? Utalt valami jel arra, hogy egy különleges időszak következik?

– Év elején még tele volt a határidőnaplóm. Voltak székelyföldi előadásaim is, és terveztem hosszabb távra is, mint mindig. Aztán valamiért úgy éreztem, hogy igyekeznem kell, ha még meg akarok nézni valamit Európából, mert nemsokára megszűnik a könnyed és olcsó röpködés, vége lesz a szép álmélkodásoknak a pompás városokban. Ezért még megkockáztattam az utolsó pillanatban egy kiruccanást Párizsba és Barcelonába.

 Attól viszont frászom volt, hogy a tengerentúlra utazzak, például Kanadába, ahová fellépni hívtak. Hunyady Sándor A hajó királynője című elbeszélése járt a fejemben, az Amerikából hazatérés a kálváriája. Én, hála Istennek, hazaértem, mielőtt lezárták volna a határokat, nem kellett évekig várjak. (nevet)

– Aztán a járvány is megérkezett. Mikor tudatosult benned, hogy beütött a krach?                                            

– Úgy emlékszem, hogy március 11-én zárták le a határokat. Rá egy napra már kezdték lefújni az előadásaimat, először a bécsit, ahol április 17-én kellett volna zsűriznem és előadást tartanom egy nemzetközi szavalóversenyen, aztán, ahogy komolyodott a helyzet, júniusig mindent visszamondtak.

– A karantén Kovászna városában ért, de a „főhadiszállásod” végül Háromszék legkisebb faluja, Papolc lett. Édesanyáddal és András fiaddal ide vonultál vissza. Miért?

– Jellemző rám, hogy van, amikor nyitok, van, amikor zárok, és esetleg másfelé nyitok. Ezt nevezhetjük önvédelemnek, élettechnikának, egyensúlykeresésnek. Nagyjából tudom, hogy működöm, mi ad erőt nekem, mitől kell félnem, mikor kell visszavonulnom, és mikor kitörnöm. Egy hét városi karantén után úgy döntöttem, hogy kivonulok falura. Ki is költöztünk a kevésbé komfortos, de nagyon szép falusi házunkba, és nekifogtunk gazdálkodni.

– Ez nagyon romantikusan hangzik, de azért falun nem fenékig tejfel az élet. Kapálni, kaszálni, fát metszeni, meztelen csigákkal, de még a medvékkel is kell harcolni.

– Mi, székelyek egy harcos nép vagyunk! Tőlem nem idegen a falusi élet. Ha kell, akkor kaszálok is, pedig az mifelénk igazi férfias munkának számít.

A kemény fizikai munka jót tesz a léleknek, nem mellesleg jól tudunk aludni tőle. A kertünk elég nagy, a madarak, a fák, a növények engem derűlátóvá tesznek. Látom, hogy egy kicsi bogár is hogy igyekszik élni, jó helyet keresni magának, területet foglalni. Ez az élővilág. Az élő világ. Az emberek sokszor hamis teóriákat gyártanak az életről, nincs kedvem őket hallgatni.  Itt, Papolcon, nincs tévénk sem, megszüntettem. Bár én Nyilas vagyok, tűzjegyű, mégis a földből nyerem az energiámat, ezért időnként muszáj a föld közelében legyek. Sokszor volt, hogy utaztam, néztem ki a vonat ablakán, és arra gondoltam: most jó lenne kiszállni, belefeküdni a frissen felszántott földbe. Kell a föld, a biztos talaj, ahonnan el tudok rugaszkodni, aztán visszaszállni. Mint Adynál az a „föl-földobott kő”. Amúgy a városból azért is menekültem el, mert nem bírom nézni a maszkos embereket. Itt, falun, senki nem dísztelenkedik ilyen méltatlan maskarában.

– No, de néha csak ki kellett lépni a kapun…

 – Őszintén, ritkán mozdultam ki. Nagyon nem is volt, amiért, mert itt, Székelyföldön, a falusi ember minden időre jól fel van készülve. A kertjében termett gyümölcsökből főzött pálinkát, az ott termett almát, pityókát, a hordóban érlelt savanyú káposztát, miegymást elraktározza a pincében. A kamrában van bödön zsír, szalonna, almaecet, befőttek, gyógynövények teának. Nem is beszélve a jófajta húsokról, amikkel jól telerakja a mélyhűtőket, s így jól el van egy ideig az ember.

Aztán működik és működött karantén idején is a csepűtelefon, s ha valamire szükség volt, ment a hír, a cserebere. Egyik szomszédasszonytól tojást, másiktól tejet, harmadiktól friss retket, mézet kaptunk. Mi kell még? Abból főztünk, amink volt, s mindenünk volt. Nem nagyzolunk, de étlen sem halunk.

– És hát kell az a fránya pénz is. Szabadúszó előadóművészként, országot-világot bejárva kerested meg a kenyered az elmúlt 21 évben. Ennek vetett véget a járvány. Munka nélkül maradtál, de gyorsan újraszervezted az életedet. Honnan volt benned ez a tartalék erő?

– Erdélyben az előadóművészet inkább szolgálat, mintsem anyagi gyarapodást hozó szakma. Az egyszemélyes színházammal, ami sokszor napi három gyermekelőadást jelentett, különböző településeken léptem fel, s a keresetemből nagyjából csak a havi számláimat tudtam kifizetni. Hidd el, ezen a pályán már csak a hozzám hasonló elhivatott őrültek keringenek. Egy maroknyi csapat, önellátó mind, aki most sem volt, akitől támogatást kapjon.

Amúgy meg nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy újra kell tervezni az életemet. Régebb is több lábon álltam, s mert többször maradtam hoppon, rájöttem arra, hogy késő bánat siránkozni, előre kell gondolkozni.

A panaszkodással kapcsolatban annyit mondok, hogy mi ezen a tájon régen rájöttünk, hogy nincs kinek panaszkodni. Ha jót akarsz, ilyesmivel nem töltöd az időd, hanem összeszeded magad, és megoldod a problémádat.

Ahogy József Attila írja, senki sem fog felemelni a sárból. Szóval ilyen helyzetekben rendszerint megbeszélem magammal, hogy: Zenóbia, légy erős, oldd meg a problémádat egyedül, valahogy állj lábra, most ez van, ebből kell kihozni a legjobbat. Támogasd csak meg magadat, mert más úgysem fog!

– És megtámogattad. Például úgy, hogy felcsaptál papolci krónikásnak. A Magyar Nemzet kultúrarovatában sorra jelentek és jelennek meg a jófajta góbé humorral megspékelt írásaid, az Irodalmi Jelenben és az erdélyi Előretolt Helyőrségben szintén rendszeresen közlik a jobbnál jobb publicisztikáid, komoly olvasótáborod van. Honnan jött az ötlet, hogy írni kezdj?

– Előadóművészként mindig témákban gondolkodtam, amikor egy-egy előadást összeállítottam. Most, hogy nem tudok elég intenzíven színházat művelni, mint régen, írok. A témák dolgoznak bennem, nem én dolgozom a témákon. Az írás és a színház közel áll egymáshoz, mert a történetmesélésnek is megvan a dramaturgiája. Jól kell felépíteni, kell, hogy legyen benne fordulat, feszültség, katarzis, üzenet, különben nem élvezik az emberek. Igyekszem úgy írni, hogy megkacagtassam az olvasókat, de el is gondolkodtassam őket.

– Azért az élő színházról sem mondtál le. Megálmodtad a saját Kertszínházadat. Nagy sikere volt, híre is ment a gyermeknapi előadásnak. Ez lesz a jövőd?

– Az internetes előadás szóba sem jött nálam. A színház egy élő műfaj, az itt és most történés művészete. Kell hozzá a közönség szíve, amit csak a közelségben tudok érzékelni, és csak egy légtérben tudom visszaadni megsokszorozva azt az energiát, amit belém fektetnek. Lélekben már készültem a nyitásra, s gondolkoztam, hogy miként legyen, hiszen utazgatni még nem lehetett. Itt volt a kert, aminél nagyszerűbb helyszín nem kell a Zénó, az elképesztő madárijesztő műsoromnak, hiszen a kert lakói inspirálták.

Így aztán június elsején, gyermeknapon megszerveztem az első előadást a feldobolyi református egyház portáján. Nagyon jó volt a hangulat, rengeteget kacagtunk. Működött. Van jövője, hiszen kert van Székelyföldön s azon túl is. És gyermekek is, szülők is, akiknek fontos a színház. Remélem, ezt a műsort játszhatom a nyár folyamán. Ha szólnak, ha hívnak, beülök az autómba, megyek. Kerttől kertig. (nevet)

– Minap arról írtál, hogy bár lehet már szabadon mozogni, a „puliszkaság”, a kényelem úrrá lett a népeken, szinte ki sem mozdulnak a házból. Ez lenne az a nagy változás, amiről olyan sokat beszéltünk az utóbbi időben? Mit tehetsz te, a mindenben a szépséget megtaláló alkotó ember azért, hogy egy valóban szebb, jobb világ köszöntsön ránk?

– Van egy gondolatom, ami nyugtalanít, nem hagy megpihenni. A legjobban a humorérzék fejlesztésének a hiánya zavar. Azt tapasztaltam, hogy a szülők többsége a sürgősnek vélt dolgai miatt leinti a gyermeket, s az iskolában is csak a komolynak vélt dolgokat tanítják. Márpedig a humorérzék ilyen körülmények között nem fejlődik.

Milyen világunk lesz, ha felnőnek a gyermekeink nagy savanyún, és viccelődni sem lesznek képesek?  Az én célom az előadásaimmal az volt és az marad, hogy fejlesszem a humorérzéküket, megtanítsam őket szívből kacagni.

Ezen dolgozom ezerrel, mert hiszem, hogy a humor köti össze leginkább az embereket. Kacagó gyermekeket akarok látni, akik majd meg tudják kacagtatni a saját gyermekeiket.

Névjegy:

Zorkóczy Zenóbia erdélyi (Háromszék, Kovászna megye) színművész, szabadúszó előadóművész, a Laborfalvi Róza Alapítvány vezetője. Tanulmányait Budapesten a Hangtár Hangszín Tanodában és a Kolozsvári Színművészeti Főiskolán végezte. Tagja volt a sepsiszentgyörgyi, gyergyószentmiklósi és temesvári színtársulatnak. 1999-től önálló, felnőtteknek és gyermekeknek szóló műsorokkal lép fel Erdélyben, Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában.