A tényektől a valóságig

Egy Rilkének tulajdonított – bár a Rilke-filológia által meg nem erősített – mondás szerint: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerjük meg a valóságot”.[1] Pilinszky János ars poeticája  szerint a művészet feladata pontosan ez. Eljutni a tényektől a valóságig, a valódi műalkotás pedig maga a „tényeket szétfeszítő valóság”.[2]

            A kortárs festészeti kiállításokon gyakran láthatunk karba tett kézzel töprengő, gondolkodó embereket a különféle absztrakt alkotások előtt, akik láthatóan nagy gondolati erőfeszítéseket téve próbálnak eljutni az adott mű – és kontextusa – valamifajta saját értelmezéséhez. A kortárs művészet oly mértékben individualizálódott, hogy szinte már irtózik az egyetemes érvényű igazságoktól és kissé gúnyos mosollyal tekint a harmóniát teremteni és megmutatni akaró művészetre, mint valamiféle meghaladott, anakronisztikus ócskaságra egy rég letűnt világból. Azok a kortárs alkotók és befogadók, akik így gondolkodnak, nem veszik észre, hogy féktelen individualizmusukban és l’art pour l’art originalitást hajszoló törekvéseik által válnak egymáshoz teljes mértékben hasonlóvá és végtelenül unalmassá is. Arnold Schönberg osztrák zeneszerző a 19–20. század fordulóján zenedarabjaiban tökéletesen összefoglalta a modern ember világba vetettségének, magányának és otthontalanságának életérzését. Ady Endre ugyanekkor hasonlóképpen megfogalmazta, hogy „Minden Egész eltörött.”[3] Elgondolkodtató, hogy vajon több mint 100 esztendő után nem éppen az a fajta kortárs művészet anakronisztikus-e, amely még mindig az otthontalanságról és az elveszett harmóniáról, a részekre töredezett világ megannyi konzekvenciájáról tudósít bennünket?

            Nézetem szerint a műalkotást nem az határozza meg, hogy gondolatokat ébreszt-e a befogadóban vagy sem, persze nem baj, ha elgondolkodtat. Az örökérvényű műalkotások mindig transzcendentálisak, nem kötődnek a tér és az idő korlátaihoz még akkor sem, ha az adott kor stílusjegyeit viselik magukon. A Sixtus-kápolna mennyezetére tekintve viszonylag kevés embert lehet látni karba tett kézzel elmélkedni a látottakon. Kulturális beágyazottságtól függetlenül, szinte mindenkit „transzcendál” Michelangelo alkotásának élménye. Úgy vélem, hogy ennek a transzcendentális befogadói élménynek a megléte különböztet meg egy valódi műalkotást egy pusztán kontextusában értelmezhető gondolatkísérlettől. Vollein Ferenc festészete kezdettől fogva magában hordozza a fent említett transzcendentális befogadói élményt. A mindössze 21 esztendős ifjú festőművész, aki 2019-ben harmadik alkalommal méltán nyerte el a „Nemzet Fiatal Tehetségeiért” képzőművészeti ösztöndíjat, immár 45 önálló kiállítást is magáénak tudhat országszerte. „Színek az égből” című 2020-ban megjelent albuma szám szerint a negyedik a sorban.

Vollein Ferenc kiemelt témái a Balaton és környéke, a tóhoz kötődő legendák, Itália tájai, valamint a szakralitás. Vibráló, ragyogóan éles, kizárólag fehérrel kevert színei által szakralizálódik a balatoni táj. Ezt a fajta szakralitást a Szentírás jeleneteinek lokális környezetben való megjelenítése is erősíti. Az originális színelméleti felfogás és színkeverés által a művek egy olyan atmoszférát teremtenek, amelyben a befogadó képessé válik a tények mögött rejlő valóság felismerésére, és valóban átélheti a teremtett világ szépségét, elmerülhet Isten művének tökéletességében.

            Vollein Ferencet a művészettörténészek a kortárs naiv festők sorába helyezik. A naiv művészet Franciaországból indult világhódító útjára a 20. század elején, főként az avantgard alkotók figyelme és közreműködése által. Mit is jelent valójában a naiv művészet? A többjelentésű francia eredetű kifejezés egyik olvasata annyit tesz: „ártatlan”. Ez az ártatlanság tulajdonképpen arra utal, hogy az eme irányzat jegyében alkotó művészek nem részesültek professzionális művészeti képzésben az általuk művelt területen, tehát művészetük mentes tudott maradni a rutinszerűen alkalmazott akadémikus maníroktól, mesterkéltségtől, a hagyományos és jól bevált témáktól és kifejezési módoktól. Pilinszky nyomán haladva azt mondhatjuk, hogy a legjobb naivok szinte erőfeszítés nélkül, könnyedén, derűsen képesek megvalósítani azt az egyébként iszonyatos intellektuális erőfeszítést kívánó szemléletmódot, hogy „újra és újra először lássák” választott témájukat. Jellemzi a naiv művészetet egyfajta gyermeki ártatlanság is, mellyel a művész képes témája felé közelíteni. Ezt a fajta gyermeki ártatlanságot borzasztó nehéz a művésznek önmagából felszínre hoznia akkor, ha már különféle akadémikus mesterségbeli fogások torzítják éleslátását. Utóbbiak birtokában ugyanis még a legnevesebb alkotókkal is megeshet, hogy csupán nézik, de nem látják témájukat a maga valóságosságában. Valóban elmondható, hogy Vollein Ferenc ténylegesen a kortárs naiv festők táborát erősíti, a kifejezés legnemesebb értelmében véve, sőt alighanem a legjobb kortárs naiv festők egyike ma Magyarországon. Túlzás nélkül állítható, hogy munkássága – fiatal életkora ellenére – már most párhuzamba állítható a legjelesebb kortárs naiv festőkével.

Egyes művészettörténészek Vollein Ferenc festészetét a színhasználatból adódóan előszeretettel hasonlítják Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) munkásságához.  Én magam ezt az összevetést nem tartom szerencsésnek. Csontváry nem volt naiv festő. Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben, akinek magániskolájából jött létre az első magyar modern festőiskola, a nagybányai művésztelep. Csontváry önmagát a „napút” festőjének tartotta, s bár össze nem téveszthetően originális stílusban alkotott, festményein jól észrevehetően keverednek a szecesszió, a kortárs expresszionizmus és szimbolizmus elemei. Csontváry egyedi színhasználata pedig nagyban köszönhető annak az anilin alapú kelmefestéknek, melynek alapanyagát önmaga szerezte be a gácsi textilüzemből, ahonnét vásznai is származtak. Gyógyszerészi, vegyészi ismeretei segítségével önmaga állította elő speciális tulajdonságokkal bíró festékeit az olajfesték mellőzésével.[4] Vollein Ferenc a maga varázslatos színvilágát a bárki által hozzáférhető hagyományos festékek segítségével teremtette meg.

            Fülep Lajos (1885–1970) Kossuth-díjas művészetfilozófus, egyetemi tanár, lelkipásztor 1923-ban megjelent „Magyar művészet”[5] című főművében az egyetemesség rangjára emeli az ún. „nemzeti művészet” fogalmát. Nézete szerint minden nemzetnek megvan a maga művészeti küldetése, melynek kifejezésére és véghezvitelére egyedül és kizárólagosan képes. Nemzeti és egyetemes korrelatív fogalmak, kölcsönösen tételezik egymást. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Fülep Hegel művészetfilozófiáját követve a modern magyar építészetben, szobrászatban és festészetben igyekezett kimutatni azokat az alkotókat, akiknek életműve a „magyar nemzeti művészet” körébe sorolható. A festészetben Fülep leginkább Szinyei Merse Pál művészetében vélte felfedezni az általa felállított kritériumokat.

Fülep „nemzeti művészetről” alkotott teóriája kiterjeszthető és alkalmazható a kortárs magyar művészet viszonylatában is. Nézetem szerint Vollein Ferenc festészete a fülepi értelemben vett „magyar nemzeti művészet” kortárs leképeződése és nyilvánvaló kifejeződése. Önmagában sem a választott téma, sem a sajátos motívumok, sem az alkotó személye nem tesz egy műalkotást nemzetivé. Fülep interpretációjában ezek csupán az alacsonyabb rendű „művészeti anyag” fogalomkörébe tartoznak. A „művészi forma” az, amely által egy adott műalkotás valóban nemzetivé válik. Vollein Ferenc festészetére Fülep Lajos művészetfilozófiai fogalmi hálója tökéletesen alkalmazható. A fiatal festő mindenfajta manírtól, mesterkéltségtől mentesen, szinte gyermeki természetességgel, több száz színt alapszínként használva képes megragadni és feltárni a befogadó előtt a teremtett világ, benne a megszentelt haza gyönyörű, átlényegült valóságát. Műveiből derű, életöröm és Isten művének mélységes tisztelete és szeretete sugárzik.  Olyan életérzést közvetít festészete, melyet az epikureus filozófusok „ataraxiának”, vagyis „a lélek derűjének” neveztek. Végső soron azt mondhatom, hogy Vollein Ferenc festészete képes feltárni a befogadó előtt a „tények mögött rejlő valóságot”.

Dr. Zóka Péter PhD

filozófus-történész

[1] Rilkét idézi – Pilinszky János: A mélypont ünnepélye. I. kötet. Szépirodalmi Kiadó. Budapest. 1984. 519.

[2] Pilinszky Jánost idézi – Szilágyi Ákos: A tények retorikája. http://ketezer.hu/2019/01/szilagyi-akos-tenyek-retorikaja/ 7. szakasz. utolsó letöltés: 2020.09.02.

[3] Ady Endre: Kocsiút az éjszakában. http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/kocsiut.htm utolsó letöltés: 2020.09.03.

[4] Végvári Zsófia: Az én Csontvárym. https://www.csontvary.com/az-en-csontvarym utolsó letöltés 2020. szeptember 5.

[5] Fülep Lajos: Magyar művészet. Athenaeum RT. Budapest. 1923.