Az élet jó oldala

Részlet a beszélgetőkönyvből

Böjte Csaba ferences szerzetes és Csák János politikus-üzletember beszélgetéssorozata különleges eszmecsere: a felek az élet mindannyiunkat érintő, húsbavágó kérdéseit feszegetik a maguk tapasztalataiból merítve. Barátságuk több évtizedes: összeköti őket Erdély, az árva gyerekeket befogadó-nevelő Szent Ferenc Alapítvány, az Istenbe és az életen át tartó munkába vetett hit. Így aztán ha a hétköznapokban mégoly eltérő területeken tevékenykednek is, meglepően hasonlóan gondolkodnak az igazán lényeges dolgokról.

Csák János

A nyugati felfogásban az ember rendkívül büszke magára: úgy gondolja, mindaz, amit éppen kigondol vagy csinál, a lehetséges világok legtökéletesebbike. Emlékszem, amikor gyerek voltam, és fekete-fehérben néztük a tévében az amerikai filmeket, úgy reklámozták az autókat, mintha ezeknél jobb sosem lehetne. Pedig azok a kocsik a maiakhoz képest csotrogányok voltak. Rá kellett jönnöm, hogy jobb, ha nem vagyunk túl nagyra a teljesítményünkkel, mert a világ dicsősége elmúlik. Mégis kell lennie valamilyen állandóságnak. Világéletemben igyekeztem olvasni a Bibliát. Hosszú ideig tartott azonban, amíg eljutottam oda, hogy az elmém helyett a szívemmel kezdjem el olvasni. A Biblia, az Újszövetség két nagy bölcsességre épít: az egyik a zsidók egyistenhívő, csodákra váró hite, a másik pedig a görögök logikája, amely a hit mellé az emberi elme számára is felfogható magyarázatokat keres. Elhatároztam, hogy a mélyére ások, és megnézem, honnan erednek ezek a bölcsességek, és hogyan békíthető össze ez a két elgondolás.

Tizenkilenc éves voltam, amikor megvettem az első görög filozófiakötetet, amit akkor végül nem olvastam el. Dolgoznom kellett, pár évvel később jöttek a gyerekek, zajlott az élet. Jóval később, harminc-egynéhány éves koromban kezdtem módszeresen utánajárni, milyen életvezetési értékeket kínál a teológia és a filozófia. Azt találtam, hogy igenis vannak olyan emberi jók, amelyek tértől és időtől függetlenül egy tűzföldi indiánnak, egy három-négyezer évvel ezelőtt élő egyiptominak vagy Tokióban egy mai japánnak ugyanúgy fontosak. Ezek alkotják az emberiség közös ambícióját. Ilyen érték például, hogy mindannyian akkor érezzük jól magunkat, ha biztonságban tudhatjuk magunkat és a szeretteinket, ha béke van körülöttünk. Ha ez nincs, akkor minden energiánk arra megy, hogy megteremtsük. Ugyanilyen érték a kötődés: az ember nem élhet kötődések nélkül, a kötődések alapozzák meg azt, hogy később képesek legyünk közösségi és társadalmi körökhöz is kapcsolódni. Mindenki szeretne valahová tartozni. Az is fontos, hogy gondoskodhassunk magunkról, a szeretteinkről és a közösségünkről, sőt, hogy szabadon dönthessünk arról, hogy ezt miként tesszük. Senki nem szeretne rabszolga lenni, és senki sem szereti, ha állandóan megmondják neki, hogyan kell élnie, mit kell tennie. Ezért nem jó, ha egy szülő vagy egy család segélyre szorul, ha függőségben él, mert ilyenkor elvész az önbizalom, hogy képesek a maguk módján, akaratából és erejéből magukról gondoskodni. Az a jó, ha minél több ember képes magáról és szeretteiről gondoskodni, mert csak magabíró családok alapjain lesz erős egy közösség, nemzet vagy civilizáció.

Sokat utazom a világban Amerikától Kínáig, Svédországtól Ausztráliáig, s az emberi jók kérdése szinte minden üzleti, akadémiai, politikai vagy baráti társaságban felmerül. Azt tapasztalom, hogy nagy igény van efféle beszélgetésekre, de csak ritkán akarunk vagy merünk belekezdeni, inkább találunk valami ürügyet, hogy ne kelljen beszélni a végső kérdésekről: mit tartunk fontosnak az életünkben, mire szánjuk az erőnket: emberekre vagy anyagi javakra.

Számtalan helyen tettem fel a kérdést az általam legfontosabbnak tartott négy emberi jó kapcsán: a békét és biztonságot, a kötődést, a gondoskodás képességét és a lelki egyensúlyt tartják-e ők is a maguk életében a legfontosabbnak. Számtalan embertől kérdeztem meg szerte a világban, hogy van-e olyan elem, amit elvennének ebből a négyből, vagy van-e olyan tényező, ami hiányzik, pedig elengedhetetlen a jó élethez. Alapvetően hasonló válaszokat kapok, ezért merem kijelenteni, hogy az emberek a világ minden táján ezeket tartják a legfontosabbaknak.

A modernitásban sokan úgy gondolják, hogy a régiek bölcsessége – beleértve a Bibliát – még az emberiség gyermekkorában született, a modern életben már nem lehet vagy nem érdemes erre támaszkodni. Ezzel szemben én úgy gondolom, a mai ember semmivel sem értelmesebb, mint negyvenezer évvel ezelőtti őse, csupán az emberiség felhalmozott tudása nagyobb. Ma is ugyanazok a céljaink, csak egy jóval összetettebb, komplexebb világban. Hiszen egy édesanya ugyanúgy féltette, ugyanúgy ölelte magához a gyermekét, egy apa ugyanúgy szeretett volna gondoskodni a gyermekéről meg a családjáról, ugyanúgy próbáltak biztonságos otthont építeni maguknak negyvenezer évvel ezelőtt, mint ma.

Az életünk négy szférában zajlik: a családban, a munkában, a baráti közösségben és a közéletben, végül a személy benső világában. A nyugati vezetőképző iskolákban azt tanítják, hogy az embernek fenn kell tartania a család és a munka közötti egyensúlyt, és akkor minden rendben lesz. Ez így szépen hangzik, de túlságosan leegyszerűsítő. Előfordul, hogy egy férfi csak a feleségére koncentrál, és mindenáron őt akarja megváltoztatni, vagy kizárólag vele próbálja betölteni az életét. Az is megtörténik, hogy valamely szülő ugyanígy tesz a gyermekével. Azok a házasságok, amelyekben az egyik vagy a másik félnek fel kell adnia a társas kapcsolatait, nem jók, mert a barátságainkkal együtt vagyunk teljes emberek. Emellett arra is szükségünk van, hogy gondolkodjunk, töprengjünk, önmagunkban legyünk – ilyen az ima is, vagy a Micimackóban a Pagony gondolkodósarka. A saját életemben is úgy találtam, hogy a négy életszféránk egyensúlyára van szükség, mert az egyik összefügg a másikkal, egymást táplálják. Ha vissza tudok időnként vonulni gondolkodni, töprengeni a magam dolgain, akkor jobb leszek a munkámban, jobb leszek a családomban, jobb leszek a közösségemben. Ha tartalmas baráti kapcsolataim vannak, akkor jobb leszek a családban, jobb leszek a munkámban, és inspirációkat kapok.

Vállalati környezetben sokszor megfigyeltem, mekkora energia szabadul fel valakiben, ha észreveszi, hogy odafigyelnek rá, ha meghallgatják a szavát. Mindenki szeretné megmutatni azt, ami benne van, és ehhez társakra van szüksége. Még a ’nagylelkű’ kifejezés is valójában két ember kapcsolatára vonatkozik, nem csak arra, akire mondják. A nagylelkűség azt jelenti, hogy akarsz és képes vagy megnyílni, magadhoz engedni másokat, akikkel aztán kölcsönösen meg tudtok mutatkozni egymásban. Ahogy József Attila mondja: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Nagyon sokszor látom főleg csoportos megbeszéléseken, amikor akár egy konkrét megoldandó problémáról, akár távolabbi, stratégiai ügyekről esik szó, mennyire felbátorodnak az emberek, ha elmondhatják a véleményüket, még akkor is, ha a vitában esetleg az ő álláspontjuk vagy érvük később elhalványodik, mert jönnek erősebbek. Ennél még nagyobb dolog, amikor később valaki akár szó szerint visszaidézi, amit a másik mondott egy előző megbeszélésen. Akit meghallgatnak, az szárnyalni kezd, az pedig, akinek a szavait később visszaidézik, szinte rakétákat kap, mert nekünk, embereknek, jólesik, ha észrevesznek, ha megmutathatjuk magunkat. Ilyenkor érezzük, hogy van, akit érdekel, hogy kik vagyunk, és mit gondolunk a világról.

Böjte Csaba

Egy alkalommal észrevettem, hogy sírdogál az egyik négyéves kislányunk. Nem kellett megkérdeznem, mi bántja, mert tudtam, hogy van neki egy anyukája valahol Nyugat-Európában, aki nem hívja fel, nem jön érte. Ha megkérdeztem volna, csak feltépem a sebeit. Inkább azt mondtam neki: „Gyere, sétáljunk egyet. Na, mit szeretnél?” Azt mondja: „Játszódjunk.” Kérdezem: „Mit játszódjunk?” „Játszódjuk azt, hogy a pap bácsi megtalál.” Sokszor bújócskáztam korábban, de éreztem, hogy itt nem a bújócskázáson van a hangsúly, hanem valami egyében. Elkaptam a derekát, feldobtam, még egyszer feldobtam, és azt mondtam: milyen jó, hogy megtaláltalak! Mire ő csak annyit válaszolt: milyen jó, hogy megtaláltál! Közben átölelt, és kacagott. Elgondolkodtam rajta, hogy ez a kislány nem azt kérte, hogy építsek neki házat, vegyek neki fagylaltot – nem tárgyi dolgokra vágyott, hanem arra, hogy valakivé váljon általam, valaki találja meg őt. Azt gondolom, a lelkünk mélyén mindannyian erre vágyunk. Több ezer évvel ezelőtt is erre vágytak az emberek. Minden más csak csomagolópapír. Az árva kislány azt mondta ki, ami a lelke mélyén leginkább égette, vagyis hogy elveszett, hogy nem tartozik senkihez, és szeretné, ha valaki megtalálná.

Isten nagyon-nagyon mélyen belénk írta a vérrokonok iránti szeretetet és a szülőföld iránti ragaszkodást. Egy alkalommal bekerült hozzánk egy fiú. Alexnek hívták, mindig galiba volt körülötte az iskolában. Amikor jött a vakáció, megkért, hogy vigyem haza, mert szeretne elmenni Dragsinára, egy Temesvár melletti kis faluba. Odavalósi volt, kérlelt, hogy csak egy napra vigyem le. Éppen Zsombolyára készültem, hát beleegyeztem, hogy ő mentében megnézze az otthonát, aztán jön is velem vissza. Autózunk Alexszel kettesben, és meséli, hogy milyen szép az otthona, ott folyik el a falu mellett a Bega, és van ott egy homokos földnyelv, fejest is lehet ugrani, ráhajolnak a fűzfák. Lelkesedett nagyon, elmondta, milyen finom szilva terem náluk, s ha majd megérik, akkor ugye eljövünk még egyszer. Amikor elértünk a falu széléhez, szólt, hogy álljak meg, mert mindjárt meghal. Gondoltam, hogy a gyomra nem bírja a kanyarokat. Megálltunk, de nem szállt ki. Kérdeztem: „Nem sétálsz egyet?” Azt felelte, mondjam meg őszintén, hogyha van valahol mennyország ezen a földön, az ugye itt Dragsinán van. Kiskorától nálunk nőtt fel ez a gyerek, mégis ennyire ragaszkodott a szülőföldjéhez.

Megérkeztünk az otthonához, a falu szélén állt egy vályogház. Salétrom a plafonig, gaz nőtte be az udvart, a kerítés roskadozott. Tülköltünk, mire kijött egy öreg néni. Vak és kopasz. A leánya, Alex anyukája az ablakon keresztül kihajolva irányította, hogy mama, most jobbra, megint jobbra, majd nyissa ki a kaput. Az anyuka mindkét lába rossz, nem tud járni. A nagymama tud járni, de nem lát. Bementünk az udvarra, leültünk, mire a gyerek elővett két mankót, és így szólt: „Anya, ne sírj, hoztam mankót, tudsz majd járni.” Nem tudom, mikor rakta be az autóba, nem vettem észre. Erre az anyuka még jobban sírt, és azt felelte, „fiam, én már mankóval se tudok járni”. Akkor ez a rosszcsont kölyök meglepetésemre azt válaszolta: „Édesanyám, azért fogok visszamenni, mert elszegődtem Déván egy kifőzdébe, és egész nyáron mosogatok. Így majd lesz annyi pénzünk, hogy megműttessük a lábadat.” Ahhoz, hogy boldog legyen valaki, hogy otthonra találjon valahol ezen a földön, a szülőföld iránti szeretet és a vérrokonok iránti szeretet nem megkerülhető értékek. Ezek nélkül sodródó falevél az ember. Nem fordíthatsz hátat apádnak, anyádnak, mert Isten megmondta, hogy „tiszteld apádat és anyádat”. Sokszor kérdezik, hogy a mi gyerekeink mitől mások, mint az állami árvaházban élők. Mindig arra tanítom őket, hogy bármilyen is édesanyád és édesapád, ő adott neked életet. Annál nagyobb ajándékot soha senkitől nem fogsz kapni, mint a saját életed, ezért tisztelned és szeretned kell a szüleidet. Mi nem fordítjuk szembe a szülőföldjükkel és a szeretteikkel őket. Ha ki tudja pipálni, hogy a rokonaival jóban van, sőt ahol tud, segít nekik, mint a bibliai József, akit eladtak a testvérei Egyiptomban, az tartást ad neki. Bármit vétett is a rokonod neked, attól még a te rokonod, neked pedig az a kötelességed, hogy szeressed őt.

[...]

Csák János

Egy ideig nagyon bántott, amikor földühödtem bizonyos dolgokon, vagy türelmetlen voltam. Gyerekkoromban olyan légkörben nőttem föl, hogy leginkább vissza kellett fognom az érzelmeimet, indulataimat. Pedig arra is szükség van, hogy kiszabaduljon az emberből a valódi énje, ne korlátozza magát – ha kell, nevessen, ha kell, sírjon. Vagy ki tudja ereszteni a dühét. Utána aztán jöhet a probléma megoldása, de adott pillanatban hagyni kell az érzéseket, indulatokat kiszabadulni, mert különben a sok belső fegyelmezés korlátolttá, önmagától elidegenedetté teszi az embert.

Egy idő után tudatosan is elkezdtem figyelni a belső hangokra. Szükségem is volt erre, mert fiatalon lettem vezető, találkoztam mindenféle emberrel: profikkal és amatőrökkel, bölcsekkel és szélhámosokkal, nagy szervezőkkel és kaotikus figurákkal, napjában többel is. Sok mindent nem tudatosan fogunk föl, hanem tudattalan érzékeléseken keresztül. Számomra hasznosnak bizonyul azóta is, hogy a tudatos megfontolások mellett odafigyelek a belső megérzésekre, jelekre. Ez vonatkozik az Istennel való kapcsolatunkra is, azt sem lehet tudatosan irányítani. A hit, amint Szent Pál rámutat, „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. A kegyelem nem a mi hatáskörünk, de az antennáinknak azért fönt kell lenniük.

Tudatosan gondolkodni vagy a benyomásainkat rostálni üldögélve is lehet, de nálam ezt valahogy segíti a mozgás. Hol a sétatempó felel meg, hol a biciklizés, hol meg a motor sebessége. Egyszer autóval Kolozsvárra menet nagyon bántott valami. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy azt vettem észre, már Kolozsváron vagyok. Annyi bizonyos, hogy a tudattalanom feldolgozta a problémát, és viszonylag pihenten szálltam ki a kocsiból. Kell időt hagynunk az életesemények megfelelő tempójú feldolgozására, bár nyilván mindenkinek más ütem felel meg.

Beszélgetni is leginkább görög módra, peripatetikusan, séta közben szeretek. Megfigyelték, hogy amikor két ember sétál, és az egyik fölteszi a másiknak a kérdést, mennyi kétszer kettő, akkor nagyjából ugyanabban az ütemben haladva a kérdezett rámondja, hogy négy. És mennyi harmincötször tizennégy? Ekkor önkéntelenül is megállnak, esetleg egymáshoz is fordulnak. Tehát az adott kérdés végiggondolásához annak megfelelő ütemű mozgás kell.

Az ütem fontos az élmények, információk tudatos feldolgozásakor is, amikor az ember módszeresen gondolkodik valamin, beszélget önmagával. Vezetői, miniszteri pozícióban nem egyszerű, de igyekszem úgy szervezni az életemet, hogy a lefekvés idejére tisztázzam magamban, mi az az egy kérdés, amit az álmaimra akarok bízni leülepítés vagy megoldás céljából. Ha ez sikerül, akkor nyugodtabban és mélyebben alszom.

Beletalálni a saját ritmusunkba, a problémáink ütemébe igazi művészet. Ehhez érdemes megfontolnunk Platón meglátását: „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet”. Ha nem szánok időt önmagam vizsgálatára, hogyan érthetnék meg másokat?

Hol a gazdasági életben dolgozom, hol műfordító vagyok, hol tudománnyal foglalkozom, hol jótékonysági ügyekkel, most éppen miniszterként dolgozom. A sokrétű tevékenység kölcsönösen megtermékenyítő, és elkerülhető általa, hogy az emberből szakbarbár legyen. Ez elősegíti azt a bizonyos önvizsgálatot. Amint korábban említettem, számomra a Szent Ferenc Alapítványban végzett munka tényleges távlatot ad a más életszférákban végzett tevékenységemhez. Egy életünk van, az a sors, amibe beleszülettünk, azzal kell gazdálkodnunk. A sorsunk vállalása nem jelenti azt, hogy minden eldőlt, afféle marionettbábként mozgunk egy zsinóron, amit rángatnak. Az a fontos, hogy az ember megtartsa a gyermeki, kielégíthetetlen kíváncsiságot, szomjúságot. Teljesen egyetértek Alasdair MacIntyre amerikai filozófussal, aki szerint az ember hivatása tulajdonképpen maga a keresés.

El tudjuk dönteni, mi a jó, mi a rossz. A Jóisten értelmet adott az embernek, s hozzá megkaptuk a döntési szabadságot is. Az értelem döntési szabadság nélkül őrületbe kergetné az embert, hiszen ösztönlényként értelmetlen lenne elemezni a dolgokat, mérlegelni a jót és a rosszat. Ha viszont csak szabadságot kaptunk volna, de értelmet nem, akkor káosz és anarchia uralkodna, mivel nem tudnánk különbséget tenni a jó és a rossz között.

Van az értelem és szabad döntés összefüggésére egy tanulságos példám. A kilencvenes években egy beosztottam ellopott egy kötvényt a vállalati páncélszekrényből, és be is váltotta. Ráadásul amikor kiderült a lopás, egy már nem nálunk dolgozó kollégát mártott be. A fiatalember nyilvánvalóan nem fogta fel, mit cselekedett: egy kötvényért kockára tette a becsületét, egész pályáját, miközben az eltulajdonított papír értékének a többszörösét kereste havonta. Másrészt nyilvánvalóan nem mérlegelte, hogy a lopás minden gyakorlati következménytől függetlenül rossz. Ültem az irodámban, hogy most mit tegyek. Azt tudtam, hogy az ügy büntetőjogi kategória, vagyis priusza lesz, és többé nem helyezkedhet el pénzügyi pályán. Behívtam a főnökét, és mondtam neki, hogy a kezünkben van ennek a fiatalembernek a sorsa. Végül így zártuk le az ügyet: behívtam a tettest, szikáran elmondtam, hogy mit tett: lopott, hazudott, mást bevádolt. Világossá tettem, hogy mi történne, ha felhívnám a rendőrséget, de adunk neki még egy esélyt: vagy tanul belőle, vagy nem. Jelentősen csökkentettem a fizetését, lefokoztam, és fegyelmit is kapott. A minap egymásba botlottunk, aztán kaptam tőle egy sms-t, ezt írta: „Köszönöm, hogy az akkori sok szégyellnivaló ellenére tudsz bennem jót is látni. Isten áldjon és segítsen a munkádban.”

Az adott helyzetben értelmes elemzés alapján merni kell jó és rossz között dönteni. Nem tudjuk előre, konkrétan hol és mi lesz a feladatunk. Egy szerzetest az elöljárói bárhova helyezhetnek, egy vezető dolgozhat bármilyen ágazatban. Az a jó, ha le tudjuk kicsinyíteni magunkat, ezt mondhatjuk alázatnak is, és az éppen adódó ügynek szenteljük az erőnket. Van Weöres Sándornak egy története a teljes emberről. Utazik valahová vonattal, és az egyik útitársa egy apáca, kilenc csomaggal. Weöres segít neki leszállni, és megkérdezi, hogy megvan-e minden csomagja. Mire az apáca elkezd számolni: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, „aztán sajátmagára mutatott: tíz. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is. Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.” Nagyjából így fogom fel én is a magam állapotát, hogy valamilyen célt szolgáló csomag vagyok itt a földön. Lukács olyan szépen fogalmazza meg az evangéliumban: „Semmi szolgák vagyunk, csak azt tesszük, amit megtenni tartozunk.” A jó szolga végső soron jó munkatárs is.

Böjte Csaba

A bányában, fent a Hargitán volt egy nagyon megrázó élményem. Mentünk váltásba, előttünk három-négy ember dolgozott egy munkahelyen, és az egyik kollégánk meghalt. Egy kő olyan szerencsétlenül esett a halántéka tájékára, hogy azonnal vége lett. A munkahely fenn volt a hajtásban, le kellett őt hozni az alapszintre, ott rárakni egy csillére és kivinni a bányából. Drámai élmény volt. Akivel mindig vicceltél, ugrattad – Csutaknak hívták, de mi mindig csak Favégnek neveztük –, akiről tudod, hogy van három gyereke, most ott fekszik, mint egy véres glória, sárlében, vérben, kifolyt aggyal. Kísérteties volt, mert a bányában mindig félhomály van. Rá kellett őt raknunk egy létradarabra, rákötözni, aztán leengedni a suton, és kivinni. Feltettük egy csillére, hogy azon kitaszítsuk. Száznyolcvan méter mélyen voltunk, és egy kilométernél is több volt, amit taszítottunk.

És akkor jön a sötétben az a félelem, az iszony, hogy te is lehettél volna a helyében. Azt kérdeztem akkor magamtól: talán én magam vagyok a félelem? Nem, én mint egy gumicsizmát hordom magamon a félelmet, de én ennél több vagyok. Ekkor kezdtem megérteni, hogy az ember egy kicsit olyan, mint a hagyma a héjaival. Igen, vágyaim vannak, félelmeim vannak, mindenféle más, de én ezeknél mélyebben vagyok.

Azt mondtam magamnak, hogy most téged nem az iszony, nem a félelem, nem a szánalom vezet, hanem elvégzed szépen azt, ami a dolgod. Kiviszed ezt az embert a családjának.

Kemény volt, de egy életre megértettem, hogy bár mindenkiben vannak vágyak, érzelmek, indulatok, harag, ő maga mégis több ezeknél. Nem ezeknek kell bennünket irányítaniuk.

A gyerekeket is próbálom erre rávezetni: igen, te egy árva gyerek vagy, nem látogatott meg senki, ez neked nagyon fáj. De ha a fájdalom dönt helyetted, akkor odaadtad a gyeplőt a fájdalomnak, akkor ő vezet téged, nem? Ezeket a lovakat, a vágyainkat nem szabad leölnünk, azokat Isten adta nekünk. A lényeg, hogy fogjam a gyeplőt, én legyek az, aki dönt. Amelyik gyereket el tudom ide vezetni, hogy tényleg úgy tekintsen a sebzettségére vagy bármire mint adottságára, az nyert. Az élet osztja le a lapokat, de én döntöm el, hogy azokkal durchmarsot csinálok, vagy mást.

Biztatok is erre mindenkit, hogy vonuljon vissza a csendbe, a magányba, és bontsa le ezeket a rétegeket, keresse meg önmagát, azt a személyt, akit Isten szeret, megteremtett, és akiért meghalt a kereszten.

A sétánál egy kicsit több a zarándoklat. Compostela például biztosan hosszú, fárasztó út, és egy adott pillanatban úgy érzed, az egésznek semmi értelme, kimerültél. Annyi minden egyebet lehetne csinálni. De megérted, hogy most itt valaki dönteni fog. Vagy én döntök, vagy a fáradtság, a csapongó képzeletem. Olvastam, hogy valamely évben több mint négyszázezren zarándokoltak, és nem csak vallásos emberek. Egy ilyen hosszú út kitakar, felszínre hoz dolgokat. A zarándoklat nem a közösségről szól, hanem rólad. Fontos, hogy megértsd, mi az, ami dönt benned. Mert amikor autót akarsz venni, vagy felvételizel valahová, vagy valamit megkívánsz, akkor tudsz igazán jól dönteni, ha képes vagy visszavonulni a legbelsőbb éned szentélyébe, és ott hozod meg a döntést, hogy erre tényleg szükséged van-e, bele akarsz-e vágni ebbe a feladatba. Kicsit ugyanis olyanok vagyunk, mint a szőlőinda: minden irányba ragadna a figyelmünk, képzeletünk. Nekem a legtöbbször a jó és jobb között kell választanom. Isten akarata és nem Isten akarata között. A családalapítás például jó dolog, de ugyanolyan jó Istennel egy csapatban együtt lenni, odaadni életünket neki – számomra ez utóbbi volt a jobb. Ezért fontos az önismeret.

Amikor azt mondom, Isten selejtet nem teremt, nemcsak másokra gondolok, hanem magamra is. Isten mindent szeret, ami van, mert ha nem szeretné, meg sem teremtette volna. Ha megteremtette az ibolyát, amiből csodálatos parfümöt lehet készíteni, és megteremtette a napraforgót, ami gyönyörű, és finom olajat lehet préselni belőle, akkor mindkettőt szereti. Nem minden pályát nekem kell befutnom. Ahogy a testben megvan a szerepe a májnak, a vesének, a szívnek, és ezt nem keverik, úgy a világon mindenkinek megvan a maga szépséges szerepe.

Az élet is olyan, mint a tánc, Isten fogja a derekadat és vezet, te pedig csak hagyjad, lazán. A Jóistennek nem egy terve van, amit egyszer elmond, aztán majd számon kéri, hanem folyamatosan irányít. Nem tudom, holnap milyen labdát gurít oda, de ha a kapu üres, rá fogom rúgni. Nem lehet a focimeccs elején megmondani, hogy jön majd a huszonhetedik másodpercben balról egy mentesítő labda, és te akkor rábólintasz, és gól. Ott vagy a pályán, mozgásban vagy, de hogy lesz, mint lesz, azt majd a helyzet, a pillanat dönti el.

Ez a lazaság segít abban, hogy most egy vállalatot kell vezetnem, most erre kértek fel, később meg másba kezdek. A gondviselő Isten fogja a derekadat, és merevség lenne, ha azt mondanád, hogy hatvanhét éves koromig ezt csinálom, utána elmegyek halászni. Isten erre azt mondja: nem bízol bennem? Majd hatvanhét éves korodban meglátjuk, hogy kiperdítelek vagy visszaperdítelek, vagy szimplán csak hozzád bújok, és forgatlak. Nekem eszembe nem jutott, hogy gyerekotthont csináljak. De nyitva felejtettem az ajtót, a gyerekek meg bejöttek, és nem akartak hazamenni. Ha meg már ott voltak, hát csináltuk.

A kötet az Open Books Kiadó gondozásában jelent meg.