– Asszony! Merre vagy? – kiáltotta Ady, és feljebb tornászta magát a nagypárnán, amely egészen a derekáig puhította alatta az ágyat.

– Jobban vagy, Csacsikám? – lépett be a szobába Boncza Berta.

– Szomjazom! Te meg merre császkálsz ilyenkor?!

– Hozatok tejet. Vagy inkább vizet innál?

– Meg akarsz ölni, mi? Eleged van belőlem! De én túl foglak élni! Azért is!

– Jaj nekem, miért bántasz? Mit kívánnál?

– Bort!

– Nincs! Azt nem lehet.

– Hazudsz! Tegnap Révész hozott egy egész demizson szekszárdi vöröset.

– Sejtettem. De az árt neked.

– Árt? Mit tudod te, mi árt nekem! Ez a bezártság, ez a pokol! Ez árt nekem. Meg az a rohadt háború! Érted?!

– De hát gyenge vagy, Csacsim, pihenned kell – mondta a nő, odanyúlt, és kiigazított egy hajtincset Ady homlokáról. –Már a hajad is őszül a sok gondtól. A háborúnak is vége lesz egyszer.

– És akkor? Mi lesz ezzel az országgal? Katasztrófa. Vereség. Őrület, érted?

– Majd csak lesz valahogy. Tűrni kell.

– Kell? A fenét! Küldd be a lányt!

– Minek? Itt vagyok én.

– Te nem adsz innom! Ez maga a halál! Te senki! Te átokfajzat! Miért is vettelek el!

– Miért? Azt hittem, szerettél.

– Akkor én is azt hittem.

– Csak hitted? – sírta el magát az ifjú asszony.

– Elég a nyavalygásból! Ne bőgj! Menj! Küldd be Tónit!

– A mindenest?

– Tónit!

Két perc se telt el, és már nyílt is az ajtó.

– Itt vagyok, Bandi bácsi!

– Hogy merészelsz te engem bandizni?! Szemtelen! Én neked Ady nagyságos úr vagyok!

– Bocsánat, nagyságos úr, de hát azt hittem…

– Tóni, fiam! Az ágy alatt van egy demizson. A tálalón pohár. Adj nekem egy pohár vöröset! De színig töltsd! Attól mindjárt jobban leszek.

– Igenis, nagyságos úr!

– Nagyon katonás vagy, te Tóni. Voltál a fronton?

– Igenis, nagyságos úr! Csak hát a lábfejem elvitte egy bomba. Azóta sántítok.

– Hol az a bor?

– Tessék, nagyságos úr!

– Látod, hogy reszket a kezem – nyújtotta ki kezét Ady, majd átvette a poharat, és három kortyra megitta a jó három deci bort.

– Egészségére, nagyságos úr! Még egy pohárkával?

– Majd! Máris jobban vagyok, nézd! – félig ülő helyzetbe tornázta fel magát. – Már a kezem se remeg annyira. – Írómappát, papírt, tollat! Nem, inkább ceruzát adj, mert a tolltól megint összetintázódik a dunna. És az asszony megint pörölni fog, hogy miért nem neki diktálok.

 

Maga elé igazította a mappát, és írni kezdett. Az írása még mindig szép, betűi kerekdedek, de már kicsit rozogák, bizonytalanok voltak:

 

Nézz, Drágám, kincseimre,

lázáros szomorú, nincseimre,

nézz egy igaz élet sorsára,

őszülő tincseimre.

 

Letette a ceruzát, a mappát maga mellé.

– Tóni! Vidd innen ezt a vacakot!

– Igenis, nagyságos úr!

Ady lassan hátraereszkedett, lecsukta szemét, és már aludt is.

A mindenes óvatosan sántikált kifelé. Az ajtóban majdnem összeütközött a ház asszonyával.

– Alszik – suttogta Tóni. – Írt is. Ceruzával. Egy keveset.

– Az jó. Ezt most írta? – emelte fel az asszony az asztalra tett mappáról a negyedrét papírt.

– Igen, nagyságos asszony.

– Az alvás még talán segít rajta – nézett a nő az ágy felé, majd átfutotta a frissen elkészült strófát, és csendesen megeredtek a könnyei.

– Félek, itt már csak az Isten segíthet – mondta a mindenes.

– Tudom. De amíg ilyeneket ír…

– Asszonyom csak tűr és tűr.

– Talán erre születtem.

– Nehéz vele.

– Nehéz, de lássa, mind elhagyták. Most olyan politikamentesek lettek, olyan gyávák! Hol vannak az ivócimborák? Hol van Hatvany? Hol van a Nyugat? Még közölni se közlik, amit netán mégis ír. És ez a borzasztó háború se akar véget érni.

– Azért jön néha ez-az.

– Igen, hogy bort csempésszenek be neki. Nem volt még elég?

– Asszonyom tudja, mit, hogyan.

– Hagyja, Tóni. Bár tudnám, mi volna neki jó.

– Isten talán megadja a békét.

– Úgy legyen! Békességet végre, kívül és belül.