… amikor a szavak más utakon járnak

„Meg kell tanulnom, hogy kell meghalni,

mert élni az ember tudja, miként kell,

meg kell tanulnom az énekbe eltűnő madaraktól,

a rózsába lecsúszó égtől,

s a pataktól, mely gondtalanul elvész

a halak pénzein.”

(Eugen Jebeleanu: Lecke. Fordította Beke Sándor)

Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület gondozásában és szerkesztésében hiánypótló szándékkal útra bocsátott antológia kerülhet ez év tavaszán az irodalmárok és az olvasók kezébe. A műfordításokat tartalmazó kiadvány elsősorban 20. századi és jelenkori román költők verseivel ismerteti meg az olvasót, de néhány amerikai, német, francia, kanadai és ír szerző versét is tartalmazza a kötet. A fordítók mindegyike kötődik a román literatúrához, vagy Erdélyben születtek, vagy jelenleg is ott élnek és alkotnak. A művészi tolmácsolást segítette az is, hogy maguk is aktív költők, szerkesztők, így képesek voltak visszaadni magyar nyelven az eredeti versek hangulatát, közvetíteni azok üzenetét, vagyis sikeresen „átültetni” fordításaikba a szerzők szellemiségét.

Az Erdélyi Toll irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője, Beke Sándor tollából született a kötet legtöbb műfordítása, de az olvasószerkesztő, P. Buzogány Árpád neve is sokszor olvasható a gyűjteményben. Jánosi András, Lőrincz József, Péter Éva Erika és Ványolós István Albert munkái mellett a parajdi születésű Deák-Sárosi László költő, nyelvész és filmesztéta néhány fordítása is helyet kapott a válogatásban, ő az új magyar verstan, A háromszólamú vers szerzője. A kötet nagyon hasznos kiegészítője a kis „életrajzi lexikon”, ahol hasznos információkat találnak azok, akik többet szeretnének tudni a szerzőkről és a fordítókról.

A kilenc ciklust tartalmazó antológia a lírai szubjektum kitárulkozását kívánja bemutatni tematikus csoportosítással. A költészet lényegéről és a költői küldetés szépségéről szólnak mindjárt az első ciklusban Nina Hoza sorai Ima című verséből: „Uram, adj szárnyakat nekem, / ne hallgatásból, / hanem Szavakból! / mert a Szó / lehet / Halál / Feltámadás / vagy leginkább / lehet / mindenekfelett / Szárnyalás.” A szerzők pedig „zavartalanul sétálnak az emlékezet és a halál katakombáiban”, máskor pedig szerelmes versekben fogalmazzák meg a társ érintésének földöntúli érzését. „Egy társ kell, szellő, s lebben a vitorla – […] ki tudja az irányt: könnyedén halad, / Fogd meg a kezem, csak, én is ezt teszem…” (Mark. R. Slaughter: Társam, Asszonyom)

Az összetartozás szépségét és a titkok „kifecsegését” maga az Isten sem hallotta meg, mikor Éva Ádám fülébe súgott valamit, fogalmaz vallomásosan Lucian Blaga Éva című versében, ahol a költészet a rejtőzködés feloldásának kísérlete a képszuggesztió védőbástyája mögül. E román költő verseit talán jobban ismerhetik a magyar olvasók, a neten is hozzáférhetők csodálatos alkotásai. Lucian Blaga filozófikus költő, 1956-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték. Érdekesség, hogy Reményik Sándor egyedüli román íróként neki dedikált egy verset, a Kinyújtott és visszahúzott kéz címűt.

A versfordítások jobbára szabadversek tolmácsolásai, sok esetben a költő versbeszédében úgy vág neki a világnak, mintha nem lennének korlátok, s a metamodernizmus eszközeinek látnoki erejével sokszor félelmet, megismerhetetlenséget árasztanak. Nem fogadják el a lehetőségeket, újfajta érzékenységet közvetítenek, mint Virgil Carianopol Följegyzés című versében: „Nem ébredek kezemben hajnalokkal... Nincs mondanivalóm, nincs kiutam, / De ez a lélek hajában a szivárvány kígyóval… Akár egy ökörszem a keblemen, / Sót és kenyeret terem / A jövő óriásainak.”

Néhány versben szinte Marinetti Futurista kiáltványa köszön vissza, mintha valóban ki kellene tárni a „Lehetetlen Kapuit”, mintha valóban éreznénk valamiféle tiltakozást a civil világ történéseivel szemben. Az értékhiány, a világ abszurditása fölött érzett keserűség, a jóvátétel, a szeretet vagy a szolidaritás hiánya erősítheti meg ezeket a gondolatokat számos román szerző létértelmezésében. Olvasás közben is érezzük, hogy a lírai én és a közösség viszonya nem rendezett. Többen úgy vélik, hogy helyt kell adni mindennek, ami bizarr, groteszk, így „őrült víziók” világába menekülnek, jóllehet, a válságélmény megtapasztalásán túl mindig érezzük az azon való felemelkedés igényét. A beszéd itt csak hülye nyögdelés – vallja Margaret Atwood Trójai Ilona Rúdtáncol című versében, „nyilvánvaló, mint egy darab sonka / de én az istenek tartományából jöttem, / ahol az értelemnek homályos az üteme.”

A létélmények szavakban történő megfogalmazásakor nem mindegy, hogy mások hogyan fogadják be és értelmezik tovább a létélményeket. „…éreztem a te szegény és félénk lelkedet […] mint egy kézben tartott zsebkendőt, amire könny csöpög”, olvashatjuk Tristan Tzara egyik versében. Életre és halálra menően kell verset írni, az írás kezdő- és végpontja között pedig ott van a teremtő energia szülöttje, a tartalom, mely kitölti az életet, s erre nagyon vigyázni kell, hiszen „a hallgatás fészket rak / a rokkantak és a nyárfalevelek között / s csak annyit mondasz / az élet eltelik / a csend marad.” (Nicolae Prelipceanu, Marad a csend)

A román létköltészet legszebb darabjaival is találkozunk, melyeket átszőnek a civilizáció értelmetlenségei, ezért van az, hogy sokszor „dark-side” líra tükrözi a költői szubjektum válságélményeit. Ha erre is keresni akarunk példát, olvassuk el Marius Aldea Cristina című versét, ahol egy elképesztően groteszk szituációban igazán szemléletes és nem kevésbé meghökkentő leírást kapunk egy kútból kihúzott halott lány körül tüsténkedő emberek viselkedése és helyzet-értelmezése kapcsán.

Az emlékek felidézését, a hallgatás feloldását a boldogsághoz vezető úton aligha lehet meghatóbban kifejezni, mint ahogy Gabriel Cojocaru teszi Helyreigazítási ima című versének éteri szépségű soraiban: „mikor a gondolatok között barangolunk / kezedben / kibomlik a világ / s a kozmosz keblén / kinőnek / a boldogság fái.”

A Tavaszvárás a költészet kertjében sokrétűen mutatja be a román létköltészet képviselőinek versvilágát és gondolkodásmódját, s a címmel ellentétben nem az idilli, harmóniát sugalló versek vannak túlsúlyban. Mégis, egy ilyen verssel szeretném lezárni rövid ismertetőmet, hiszen életünkben minden megtapasztalt vereséget a győzelem előképének kell tekinteni, így egyesül szellemünkben a belső csend, a történelmi csend és a változást hozó hajnal együttes jelenléte. „Befagyott a hit, húz a reménytelenség, / de konokul szántok, a rög, a föld szentség, / Hazám ez, otthonom, és mert van – szeretem.” (Alexandru Macedonski, Szonett a távolról)

Tavaszvárás a költészet kertjében. Antológia. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, 2024.