B. Mihály Csilla Versek, égi pásztorok című kötete hét év válogatott verseit tartalmazza több mint 300 oldalon. Csekélynek aligha mondható terjedelem ez egy lírakötet esetében, így inkább nevezhető a szerző válogatott műveinek, amely az Underground Kiadónál jelent meg.

A rendezési elv egyszerű: időrendben követik egymást az írások, viszont 2019-től 2013-ig visszafelé, de ez ekkora terjedelemnél inkább logikus, mintsem megúszós szerkesztési metódus. A kötetben azonban végig megmarad az uralkodó stílus és vezérfonál: a magasztosság, a nagy igazságok és a létezést életté teremtő, formáló hatalmak keresése, megidézése. Isten, haza, szerelem, természet.

Valahogy az egészet mégis átitatja egyfajta 19. századi pátosz. Legfőképp a mára halványodó gazdag formavilág és az olyan, avíttnak ható kifejezések olvasásakor ötlik ez igazán szembe, mint 'dölyf', 'gyötörten félrebiccen', 'planéta'.

„Fut a dölyf a pusztán minden irányba

nem kergetik, útját senki nem állja,

pöffeszkedő pózban szélnyeregben ül,

ő lett az úr itt már egyes egyedül.”

(A dölyf)

Mintha B. Mihály Csilla valami régóta magunkban cipelt emlékezetet, tradíciót, néphagyományt és eltűnőben lévő értékeket kívánna átmenteni a modern világba. Néhol felbukkan némi boszorkányos misztikum, tájleíró költemény, és a motívumkészlet is a folklórt idézi. Persze a költőóriások, József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Petőfi Sándor – és a lajstrom azért hosszabb ennél – egy-egy vendégsora, allúziója is ránk köszön, pozícionálva ezzel az elődöket, és hogy milyen hagyatékokat is kíván ápolni, átörökíteni a 21. századba a szerző. Gyakran Tóth Árpádot idéző, pompás szecessziós díszbe öltöztetett képek és a klasszikus hazafias líra gondolatai is felsorakoznak, például az Induló című versben:

 

„Hallod az ősi időknek

távoli dallama zeng,

félresöpörve a félszet,

csillaga gyúl odafent.

 

Bújjon a gyenge a földbe,

hogyha ma szívtelen él,

ébred a lélek, a csöndje

vágy-puha búzakenyér.”

 

A kortárs lírában már talán kissé szokatlan ez a prozódiailag szigorú, pontos szótagszámokkal operáló szerkezet, ahol a sorok még rímelnek is – páros- vagy keresztrímes versek szerepelnek a kötetben szinte kivétel nélkül, szabadvers egyáltalán nincs, helyette van szonett. Az uralkodó verselés a jambikus, de az ütemhangsúlyos verselés is gyakori, már-már tankönyvbe illő hibátlansággal. Erre példa a Tűzvirág című alkotás.

 

„Tűzvirágok izzó pírba

hajló bársonyillatán

kél a Nap, lobogva írja

létkörét, borítja rám

vízsugár a köntösét,

feldereng a gyöngyös ég.

 

Csend-örömbe bújt az élet,

és a kelyhe szomjat olt,

míg e perc magára ébred,

összefércelt gondja holt,

boldog óra, új a hit,

őrzi szívem útjait.”

 

Ám a fogalmi halmozás, a burjánzó képi világ néhol már kissé soknak érződik, amolyan „tizenkilencre lapot húz” a költő – mint a Megmelenget című költeményben:

 

„Sóhajomra fényt szitál a végtelen,

felhevít, de nem muszáj megértenem

ezt az érzést, mely varázslat és titok,

melyre mindig, minden percben áhítok.

 

Gyönge szómat felkarolja, s ostobán

– mint egy szűz a venetói gondolán,

álmomat a lét csodája lengi túl,

szép szavakra pőre lelkem elpirul –,

 

azt hiszem enyém az érdem, én vagyok

tér, idő, a cél, a kezdet és az ok.

Rájövök, ha éj lesz, fázom, s fáj a csend,

hogy valómat csak szerelmed tartja fent.”

 

És ezáltal óhatatlanul is felmerül a kérdés az olvasóban, de még inkább a kritikusban: nem döngöli-e földbe a forma a tartalmat? Visszatérő vitatéma ez, nincs jó válasz. Mindazonáltal olvasáskor gyakran éreztem úgy, hogy a szerzőben élénken él egy elképzelés arról, milyen a jó (a tökéletes?), a szép vers, és mindent ennek rendel alá, a szóhasználatot, a témaválasztást is ideértve. Kiválóan elsajátította a verscsinálás mikéntjét, csodálatos ujjgyakorlatokat alkotott.

De hol van mindebből B. Mihály Csilla?

Kevés személyességet sugárzó verssel találkoztam a kötetben, ha mégis volt közte olyan, ami egyéni tapasztalatot, érzelmet sugallt, a veretesség eltávolított tőle. Mégsem objektív líráról van szó, hiszen a versbeszélő ott van, jelen van, igyekszik valamit elmesélni. Ez a mesélő szerep, ez az égi pásztorság (ahogy éteri magasságokban tereli verseit) túl messzire repítette, és onnan nem hallani ki a költői hangját, csak valami homályba vesző visszhangot.

Talán érdemes lenne elindulnia a Parnasszusról, az elefántcsonttoronyból, elengednie a betonbiztos versláb-kapaszkodókat, hogy hallhatóvá, emberközelibbé, személyesebbé válhasson költői hangja, mert a mesterségbeli tudás alapján örömteli volna megismerni és látni kibontakozni.

 

B. Mihály Csilla: Versek, égi pásztorok. Underground Kiadó, 2024.