Az aranysárga és a piszkosszürke város
Őszintén bevallom, alapvetően minden verset némi gyanakvással szemlélek. Annyi pocsék verssel találkoztam az utóbbi időben, és annyi szabadversnek csúfolt, rosszul sikerült prózával, hogy elvesztettem az optimizmusomat. Tamási Orosz János Ide kell születnie című kötete azonban visszaadta azt a hitemet, hogy még ma is születhetnek kiemelkedő költemények. Mi több, úgy vélem, az ő verseiben megtestesül az az eszmény, amit annyian próbálnak – sikertelenül – elérni: az a nyelvi leleményesség, könnyed hullámzás, a szabálytalanságból is összeálló dallam, mely a szabadverset olyan sokoldalú és különleges műfajjá teszi.
Először – mivel ez a könnyebb – a versek formáját szeretném méltatni. Tamási Orosz János olyan magabiztossággal használja a költői eszközöket, hogy ismeretlenül is azonnal rájöttem volna, gyakorlott költővel, a szakma mesterével van dolgom. Verseiben semmi sem véletlen, semmi sem csupán „így sikerült” – de költészete ennek ellenére sem veszíti el könnyedségét és spontaneitását, nem válik erőltetetté, művivé.
A teljesség igénye nélkül szeretném kiemelni először szemet-szívet gyönyörködtető költői képeit, mint például: „s szakadt az éjszaka homálya / mint átlátszó könnyű hálóing” vagy „de szárnya nem vet árnyat s nem verdes / úgy hogy majd tőle jó messze hegyek / dőljenek nagy robajjal hanyattvást / a megáradó emberszív előtt” vagy „fényeket temet az égbolt. Diófám estélyi / ruhája pompás, a csillagok áttört / ezüstje csillan a leveleken.”
Számos vers – például a Madárka és a Röptető – teljesen az ismétlésekre épül, de az ismétlés más versekben is megjelenik, és úgy fokozza a vers intenzitását, mint egyre gyorsuló körtánc. Vagy épp hipnotikus, mantraszerű hatást kelt, úgy vezet el a vers végén a csúcsponthoz, mint a Karácsony délutánja Bécsben című versben: „láng-e a lélek, mondd, barátom, / láng-e a lélek, csakugyan!? / láng-e a lélek; láng-e, láng-e, / vagy fénye van csak; vagy füstje csak. / vagy halálunk vagy csak; Uram.”
A legmeghatározóbb azonban az, hogy Tamási Orosz János verseinek ritmikája és szójátékai, illetve kreatív szóalkotásai tökéletes keretet adnak a versbe foglalt érzelmeknek és hangulatoknak. Ez a dallamosság és kreativitás tűnik fel először, ahogy például ezekben a sorokban: „ha egyszer majd kétszer élünk / semmi nem marad semmiség / vércse voltál ma vércsepp vagy / egy kihúzott szög peremén” vagy „öled csendjeit el nem érhetem / s nem élhetem meg soha viharait / izzó éjfény enyém már csak ez / fényszórót be a gázpedált padlóig”.
Nem akarom azonban azt a benyomást kelteni, hogy ezek a versek csupán formájuk miatt lennének nagyszerűek, mert, bár az is lenyűgöző, a mély és különleges tartalom az, amiért nemcsak rövid távú szórakozást jelentenek, de hosszú távon is az olvasóval maradnak.
A felületes olvasó számára a versek viszonylag vegyesek: versben megörökített pillanatképek, portrék, szerelmes költemények, jó barátoktól búcsúzó és filozofikus versek váltják egymást. Van azonban két szál, amely az egész köteten végighúzódik, két meghatározó téma, amely szinte minden versben ott van, vagy kimondva, vagy a háttérben.
Az első a veszteség. Az ifjúság és ifjúkori álmok elvesztése („az ifjúság mint ólommadár ül / szívemen ül nem repül már ül csak / figyel vár nem érti de tudja sejti sorsát”); ép elménk, önmagunk elvesztése („aki / kóválygó lidérceket szelídítget / magához / aki / árnyékként tántorog / tárgyai emlékei között / aki / néha sír néha üvölt / és néha mesél”); az otthon és az értékek elvesztése („s csak itt van / jussa a reménynek: hogy higgyem, / lesz még kontinens, nevére / büszke, mert nem járatja le / sok száraz szóvirág”). Végül pedig, sok versben visszatérő témaként: az élet és az emberi méltóság elvesztése.
Tamási Orosz János sok kedves baráttól, nagy művésztől búcsúzik ebben a kötetben, és különös hangsúlyt helyez a méltóságteljes halál, a kényszerű – ám nem szükségszerűen keserű – búcsú témájára. Verseinek tárgyaként vagy címzettjeként megjelenik többek között Polcz Alaine, Antal Magdolna, Tompos Kátya, Szőcs Géza, Juhász Ferenc, Gátfalvi István, ám több másik, nem névre szóló vers is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Nehéz téma ez, melyről súlya miatt különösen nehéz akár jót, akár újat írni, de Tamási Orosz János mély őszintesége, érzékenysége és alázata a legridegebb és legcinikusabb olvasó lelkéig is elér az olyan sorok révén, mint például: „levette válladról Isten a csoda terheit / levette szívedről a tűnődés türelmét / hogy meghalhass itt alant a földön és / elmondhassa fész tu fész – köszönöm” vagy „már százezer éve, hogy odaát hallgat; / s még ma is fekszem, fekszem ott; / egyenletes, nyugodt, csöndes légzését / hallgatva csöndjének. és – hallgatok.”
A második visszatérő téma a kontraszt. A fény és a homály kontrasztja, a reményé és a kétségbeesésé, a testé és a léleké. Az Így vagyunk a városban című vers kezdetén például így jelenik meg: „a város amelyben élek / aranysárga / de / van egy barátom / neki piszkosszürke / a barátomnak tegnap / bánata volt / a hetvennégyes busz / a dohány-utcában / eltrafált egy szürke zsigulit /ebből kifolyt egy hapsi / abból meg egy csomó vér”. Az aranysárga város képe több versben is visszatér: ez a nosztalgikus emlékek aranysárgája, a reménybeli jövő, az elképzelt ideálok, a talán sosemvolt boldogság aranysárgája. De, ami számomra ennek a képnek a legfőbb üzenete: az aranysárga városban élni választás kérdése. Ott van mellette a kontraszt, a piszkosszürke város: a mocsok, reménytelenség, unalom, feladott álmok és elveszett értékek helye, és mindenkinek saját döntése és felelőssége, hogy melyik várost választja, hogyan tekint az életére, és hogyan éli.
Talán a legpontosabban ezt a Vízjelek című vers fejezi ki: „Mindennap írni, ha nincs kinek, oly / ostoba, mint amennyire elvárható. Mert / hasztalan írni, ha nincs mondanivaló. / Hasztalan élni, ha csak élésre vagy jó.” Hasonló gondolat ez Hamvas Béla filozófiájához, aki szerint minden emberrel vele születik a tudás, hogy az élet csak akkor ér bármit is, ha feláldozzuk valamiért. Az élet önmagában: semmi. Többre van szükség, művészetre, mely értelmet ad a megmagyarázhatatlannak is, szerelemre és hűségre, elvekre és célokra. Tamási Orosz János verseiben a céltalan és értelmetlen élet kerül ellentétbe azzal, mikor az ember küzd, jobbra, többre törekszik. Azzal a kérdéssel szembesíti az olvasót, hogy mi ad értelmet az ő életének, mit tesz ő azért, hogy a városa aranysárga, ne pedig piszkosszürke legyen.
Tamási Orosz János sorai megérintenek, megindítanak, megráznak. Olyan érzés olvasni őket, mint egy vízesés alatt állni, ahol súlyos hullámokban zuhog le mások élete. Idegen érzések, színek, illatok ömlenek a sorok közül, elborítják az olvasót, átitatják a vers hangulatával. Végül pedig tükröt tartanak elé, melyben másképp láthatja önmagát és az életét, viszontláthatja a saját küzdelmeit és hiányosságait, de egyben lehetőségeit és értékeit is.
Tamási Orosz János Ide kell születnie című kötete a költő már így is jelentős életművének méltó folytatása. Versei többé teszik az olvasó életét, ennél jobbat pedig nem igazán tudok mondani egy kötetről. Hálás vagyok, hogy olvashattam, és jó szívvel ajánlom minden olvasónak.
Tamási Orosz János: Ide kell születnie. Lilium Aurum, 2024.
