Hangok útonjáróknak – tűnődés Kobza Vajk Csillanás című lemezéről

Kobza Vajk albumairól többször és több fórumon volt már alkalmam írni, s bátran állítom: ez nem csak az én hallatlan szerencsém, hanem minden olyan emberé, aki napjaink mindent elöntő zajdömpingjében valódi hangokból álló, igazi zenét akar hallani. Lehetne most hosszan elemezni ezt a manapság merőben szokatlan muzsikát, lehetne sorolni a mindent kényszeresen fölcímkéző, „kartotékadatoló” korunkban a fáradt szellemünket csiklandozó jelzőket, hogy világzene, meg régizene, meg orientális, dzsesszes, akusztikus, instrumentális, improvizatív – ám javaslom, tűnödjünk el inkább Kobza Vajk és kiváló zenésztársai albuma kapcsán bizonyos alapkérdésekről. Ugyanis a lemezen hallható muzsika nemcsak a korszerű pop-”kultúra” és mainstream öncélú örvényéhez mérten képvisel vállaltan egyfajta végállapotot, de még a valóban igényes zenék szintúgy megszámlálhatatlan sokaságában is afféle világok közti kapu, vagy nyugvópont, akár az egzotikus légköri jelenségek közt sokat emlegetett hurrikán szeme.

Töprengésünket egy mindenki számára nyilvánvaló tény realizálásával kell kezdenünk, mely épp annyira magától értetődő, mint amennyire napjaink tudománya és közbeszéde tökéletesen figyelmen kívül hagyja: tudniillik az ismert emberi történelem és kultúrtörténet – a mából nézve – legjelentősebb korszakhatárának kijelölésével. Van ugyanis elektromosság előtti és elektromosság utáni kor (a túlfejlett agyú posztmodernek és monitorfejű üldögélők majd elkeresztelik pre- és posztelektronikus korszaknak, vagy mittudomén minek). E korszakhatár jelentősége jóval radikálisabb bármely sűrűn emlegetetténél, beszéljünk bár Róma bukásáról, a reneszánszról, a nagy földrajzi fölfedezések vagy épp a forradalmak koráról, netán az úgynevezett szexuális forradaloméról. Aki közös – emberi – történetünket reálisan akarja látni, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az általunk ismert világ leggyökeresebben az elektromosság térhódításával változott meg. Ráadásul történelmünk egészéhez képest megdöbbentően új fejleményről beszélünk: az emberiség évezredeket élt le, s hozta létre máig csodálatra és döbbenetre méltó alkotásait anélkül, hogy egyetlen konnektor is árválkodott volna a falban, amibe be lehet dugni a fúrógép, a fűtőtest, a hajszárító, a villamosszék vagy a kávéfőző villásdugóját. Ez a kényelmi állapot gyakorlatilag történelmünk legutóbbi száz évében vált elterjedtté (és még ezen állításom is könnyen vitathatná pár milliárd nincstelen afrikai vagy ázsiai földműves). Magyarán szólva a történelmünk, civilizációnk, kultúránk legismertebb és legfigyelemreméltóbb manifesztumai vagy pusztán emberi-állati erővel, vagy mechanikus szerkezetek segítségével jöttek létre a templomi freskóktól a lovagvárakon és katedrálisokon át az óceánjáró hajókig. Az emberi történelem döntő része elektromosság nélkül történt. Miért fontos ezt a tényt ilyen hosszasan és részletesen hangsúlyozni Kobza Vajk zenéje kapcsán?

Mert ezen a lemezen olyan zenét hallunk, amilyet az emberiség több ezer éve alatt bármikor hallhattunk, csak éppen élőben. Ez a fajta zene több ezer éve létezik, ellentétben azokkal a zenékkel, amiket az emberiség legnagyobb része manapság hallgat. Amiket ma a többség hallgat, azok a történelem nagy részében a legnagyobb akarattal sem létezhettek volna, hiszen nem léteztek szintetizált hangok, sem elektronikus távközlés, sem sokszorosítás.

Ha meghallgatjuk a Csillanás című albumot, akkor azt fogjuk hallani, ahogyan az emberi lények a történelem kilencven (vagy kilencvenöt, vagy kilencvenkilenc?) százalékában muzsikáltak. Természetesen – ez egyszerű, paraszti ésszel belátható – minden korban volt háttérzene, funkcionális zene, szórakoztató zene, tánczene, munkadal, harci dal. Gyakorlatilag az összes olyan zsáner létezett, ami ma is, hisz az embernek mindig volt igénye dallamok és ritmusok segítségével dolgozni, szerelmeskedni, csatába indulni, áldani vagy átkozódni, hálát adni vagy keseregni, netán megpihenni. A zene mindig volt, és mindig áthatotta az emberek mindennapjait, legföljebb az elektromosság előtti korban a mai értelemben vett „háttérzene” többségét a mindenkori zenehallgató saját szájú dalolása, dúdolása, fütyörészése jelentette.

Képzeljünk el egy útonjáró embert vagy embercsoportot bármelyik kultúrkorszakunkban az őskortól napjainkig (mert manapság is vannak még vidékek – s a vele készült interjúkból tudjuk, hogy Kobza Vajk is tévedt már olyan környékre hangszerével –, ahol konnektort bizony hiába keresünk). Az útonjáró zarándok, kereskedő, csavargó, vitéz vagy vándor napokig-hetekig kóborol a rengeteg erdőben vagy a végtelen sivatagban, emberi szót nem hall, csak a természet hangjait, amik hol idilliek, hol vérfagyasztóak. Ha van is nála valami instrumentum, elővenni nem meri: bármikor kitépheti kezéből az útonálló haramia, a vihar vagy valami zsákmányleső fenevad. Dúdolgat-dalolászik hát magában napokig-hetekig, s reméli, hogy hamarosan biztonságba ér: olyan helyre ahol emberek vannak, ahol tűz mellett melegítheti meg ételét és fáradt tagjait. És mit ád Isten: tényleg elér egy vendégfogadóba, egy oázisba, egy kegyes szívű törzsfőnök sátrába vagy egy szent életű remete barlangjába. Ott megpihenhet, és előveheti hangszerét. És tegyük föl, hogy abban a fogadóban, oázisban, sátorban vagy barlangban mások is vannak, akik szintén elővették már hangszereik. És ezek az útonjárók, ezek az arra tévedtek, e kóborlók akkor muzsikálni kezdenek. Muzsikálnak, mert ezzel ünneplik azt, hogy még élnek, s hogy megpihenhetnek útjuk során.

Ilyen ihletett gondolataink támadhatnak a Csillanást, Kobza Vajk nyolcadik stúdióalbumát hallgatva – muzsikus-zeneszerzőnk igen termékeny, mert ezen kívül összesen 21 hangzóanyagon láthatjuk a nevét. Ahogy ő maga fogalmazta: régizenét művelő, népzenét kedvelő családban nőtt föl, zongorán kezdett tanulni, majd hamar kézbe vette a pengetős kobozt, a históriás énekmondók hangszerét, de később inkább olyan instrumentumot keresett, amivel jobban ki tud bontakozni, így találta s tanulta meg használni kalandos utakon (2006 és 2007 között hónapokig járta Törökországot) az údot, azaz arab vagy mór lantot, az európai lantok ősét. Azt a zenetörténeti-kultúrtörténeti megismerési utat, amit Kobza Vajk bejárt, koncertjein a közönség is bejárhatja vele: az iráni, örmény, török dallamoktól a mediterrán reneszánsz világon át a mai lantszerzők dalaiig és természetesen a saját szerzeményekig tart a vándorút. És mivel számos muzsikussal dolgozik együtt a legszélesebb palettán a dzsessztől a metálig, kialakította a szólóalbumain is hallható, csak rá jellemző, egyedi világot, melyben a keleti vagy épp hazai (nép)zenei gyökerek nem különülnek el élesen. Hanem hol összefonódnak egy sejtelmes atmoszférában, mint a Csillanás album Érintkezések tételében is, melyben Fatou Gozlan bolgár kavalja viszi a prímet. Hol pedig elő-előtűnnek egyedi zamatukkal, mint a Virágok vetélkedésében, ami egy igen régi műforma sokadik színeváltozása: a középkori virágköltészet s a külön műfajt képviselő vetekedő-ének fonódott össze a latin vágáns dalköltészetben, majd formálódott a századok során szinte minden tájegységi gyűjtésünkben föllelhető népi balladává. Hogy Kobza Vajk mindeme stiláris jegyeket szintetizáló hangulati értelmezésében hová is lehetne sorolni a Virágok vetélkedését, annak megfejtése a jövő zenetörténészeire vár, a dal atmoszférája mindenesetre egyszerre fájdalmasan szép s fölkavaró. Afféle kulturális híd ez a lemez Nyugat és Kelet között: éppúgy szól rajta hegedű, kaval és basszusfurulya, mint perzsa szantúr (afféle ős-cimbalomnak is tekinthetjük), meg egy regiment egzotikus ütőhangszer. És akkor még nem beszéltünk az olyan dalokról, mint a Kossuth Ada Kalehben (többek szerint ez a sziget szerepel Jókai Az arany emberében) vagy a Bégo Mustafa lebegő kertjei (ő vitte csónakjával az osztrákok elől menekülő Kossuthot a szigetre 1849-ben). Mintha filmzenét hallgatnánk képzeletünk belső filmjéhez. A sok, több száz éves zenei impulzus mindent átható időtlenségben olvad össze. Kobza Vajkon s a már említett Fatou Gozlanon kívül játékával gazdagítja még a lemezt Bakai Márton, Burns Kati, Cziráki Melinda, Major Balázs, Murányi Norbert és Pengő Csaba.

A hangzás így bizony jó sűrű, de zseniális arányérzékkel kevert, ízes, meleg. Olyasféle zene ez, amit a napi hajszában megfáradva, pihenésre vágyva kezdünk hallgatni, aztán egyre jobban elmélyedünk e végtelenül sokszínű és árnyalatú hangszőttes részleteiben.

Kobza Vajk: Csillanás. 2024. Szerzői kiadás.