Karácsonyi menü

– Holnap karácsony, és se hal, se bejgli, mert ez a fránya dög felfalta valamennyit! – kiabálta a hetvenes évei elején járó Anna, és egy konyharuhával indulatosan lesöpörte a morzsákat az asztalról. – Kellett nekem elvállalni, hogy vigyázok rád, te sátán kutyája! – vicsorgott a sarokban gubbasztó pudlira. – Még hogy wellness hétvége karácsonykor! És lepasszoljuk a szomszédnak a kutyát! Miért pont engem szemeltek ki? Még ha egy emeleten is lakunk… Cö! – zsörtölődött tovább. A pudli, bár jóllakottan, de bűnbánó arccal reszketett a konyhaszekrény mellett.

– Ezt még megemlegetik! Anna néni kártérítést fog követelni! Bizony! – dohogott az asszony, és közben ütemesen verte a pultot a konyharuhával. A kutya fenekét már kiporolta vele azon melegében, mihelyst észrevette, hogy amíg ő bent volt a nappaliban fát díszíteni, addig ez a dög felkapaszkodott az asztalra, és a hűlni otthagyott karácsonyi étkeket mind egy szálig eltüntette.

– De addig is mi tévő legyek? Holnap jönnek a gyerekek, és nem tudok nekik enni adni! – Rogyott le egy székre kétségbeesve. Aztán, ahogy pillantása a kutyára siklott, újra feltámadt benne a harag:

– Te, te átkozott, téged sütlek meg, kutyát még úgysem ettünk! – S azzal hozzávágta a barna szőrgombolyaghoz a kockás konyharuhát. A kutya jobbnak látta eliszkolni: elmenekült a konyhából az előszobai kisasztal alá.

Anna közben kinyitogatta a szekrényajtókat, a hűtőt, benézett a kamrába. Remélte, hogy talál valami használható alapanyagot, amiből pótvacsorát készíthet. De csak gyümölcsöket, hagymát, száraztésztát talált.

– Nincs mese, el kell mennem a boltba – morfondírozott félhangosan. Fel is öltözött, a kutyát pedig bezárta a fürdőszobába.

– Itt talán nem teszel kárt semmiben. De nehogy igyál a vécéből! – fenyegette meg az ujjával.

A legközelebbi szupermarketbe ment. Még sosem járt itt ilyen időben, 24-én délelőtt. Igencsak meglepődött hát, amikor meglátta, mennyi ember jött ezért-azért. Mindenkinél megette a kutya az ünnepi menüt? Szomorúan kellett megállapítania, hogy alig van áru. Mintha az emberek az apokalipszisre készülnének. Ami volt, az is inkább a szilveszteri vendégváráshoz illett. Halat már egyáltalán nem lehetett kapni, pedig karácsonyra mindig azt készített. A bejglikre ránézni is rossz volt, de már nem lesz ideje újat sütni. Pedig a lánya mindig megdicsérte: „A te bejglidnek nincsen párja!” Akár még süthetne is egy újabb adagot, de már nincs annyi dió, az meg olyan drága, hogy nem futja rá még egyszer. Így is túllépi a keretét. A fia nem szereti a mákosat, az meg hogy venné ki magát, ha csak a lánya kedvencét süti? Maradnak ezek az előre csomagolt vackok. Kézbe vett egyet.

– Hát ezzel verekedni lehet! – hördült fel. – Inkább veszek a cukrászdában… bár az dupla ennyibe kerül… Nem, mégis inkább ez…

Latolgatta, mi legyen a főfogás. Végül az egyszerű sült csirkecomb mellett döntött. Amellé is jó a rizs, azt szerencsére nem falta fel a dög. A húson kívül vesz még egy diós és egy mákos bejglit.

Ám aztán rájött, hogy nincs nála a pénztárcája. Bosszúsan, kifáradva ért haza. Ahogy belépett az ajtón, megcsörrent a telefon. A lánya hívta. Furcsán csengett a hangja. Mintha sokszor elpróbált szöveget mondana.

– Ne haragudj, Anyu, de mégsem tudunk holnap odautazni hozzád. Patti eltörte a lábát, semmi komoly, de ágyban kell maradnia.

– Ó, szegény kisunokám! Mégis, hogy…? – kérdezte ijedten Anna.

– Leesett a mászókáról. De ne aggódj! Csak hát nem tudunk most ennyit utazni vele.

Anna biztosította őt, hogy emiatt ne fájjon a feje, koncentráljanak csak a kislány gyógyulására, és már épp’ azon volt, hogy elmesélje az esetet a kutyával, de meggondolta magát. Majd még a végén a lánya szól a fiának, és ők se jönnek, hogy neki ne kelljen annyit főznie.

Már épp’ indult volna vissza a boltba, az ajtóból kellett visszalépnie, mert megint csörgött a telefon: a fia kereste.

– Szia, Anyu, képzeld, a lányok összeszedtek valami vírust, 40 fokos lázuk van, hányás-hasmenés, nem tudunk átmenni holnap.

– Ó! – Annától már csak ennyire futotta. Jobbulást kívánt, „persze, persze, majd a szilvesztert együtt töltjük, puszi, puszi”, és letette a kagylót. Összetörten a székre roskadt. Mindenki cserbenhagyja őt? Jó, jó, igazán nem tehet róla senki, az unokák se jókedvükben betegedtek meg pont karácsonykor… Végül is, ha már úgyse tudja őket a szokásos ünnepi fogásokkal várni… Nem is baj, hogy itthon felejtette a pénztárcáját. Ő maga majd eszik egy szelet zsíros kenyeret… Dehogy megy vissza a boltba, annyi ember közé!

Eszébe jutott, hogy a kutyát bezárta a fürdőszobába.

– Na, jól van, te dög, kiengedlek, képzeld, kettesben töltjük a karácsonyt! – Indult kinyitni az ajtót. A látvány letaglózta, bár kicsit sem annyira, mint két órája a konyhai. Összecsapta két kezét, és jól lehordta a pudlit:

– Mégis mit képzelsz? Leöblítetted a bejglit egy kis mosószerrel? Ezt meg miért kellett szétrágni? És a felmosó mit ártott neked? Egy picikét se lehet magadra hagyni?

A kutya elszégyellte magát, azt se tudta, hová bújjon. Anna úgy-ahogy eltakarította a romokat, majd lefeküdt a szobájában, a fejére húzta a takarót, mint egy sértődött kisgyerek.

– Majd felkelek szilveszterkor, akkor talán meglátogat a család! – morogta dacosan.

Így maradt pár órát, talán el is aludt közben, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy valaki türelmetlenül nyomja a csengőt.

– Megyek már, megyek! – zsémbelt kifelé menet. – Mi olyan sürgős?!

Az ajtóban a szomszéd nő, Éva álldogált, az, aki rábízta a kutyát. Kisírt, vörös szemei tragédiáról árulkodtak.

– No, téged meg mi lelt? – kérdezte kedves, anyáskodó hangon Anna. Bár eredetileg jól meg akarta mondani a véleményét a kutya neveltetésbeli hiányosságairól, a fiatalasszony arcát látva jobbnak látta ezt elhalasztani.

– Imre… a férjem… megcsalt… egy másik nővel! – fakadt ki a nő kétségbeesve. Anna érezte, hogy ezt nem intézheti el egy egyszerű „sajnálom”-mal, ezért beinvitálta őt teázni. Odabent aztán a nő elmesélt minden apró kis részletet: miként bukott le a férje a hotelben, mit lehet tudni a másik nőről, miként utazott haza ő maga, hogy hagyta ott a bűnbánónak nem éppen nevezhető férfit Visegrádon.

– És pont karácsonykor! – brühögött bele a feléje nyújtott zsebkendőbe. – Esetleg… nem karácsonyozhatnék Anna néniékkel? – kérdezte reménykedve.

Erre Anna elmesélte, hogy se a lánya, se a fia családja nem tud eljönni, ezért egyedül lesz, de végül is, miért ne, jöjjön csak át nyugodtan.

– Viszont a kutyád felfalta az ünnepi menüt, ezért nincs itthon étel – fűzte hozzá.

– Hát… esetleg áthozhatnám a szilveszterre szánt csemegéket. Ezek után úgysem adunk partit – ajánlotta fel Éva. – Úgyis kárpótolnom kell valamivel, amiért a kutya ennyi galibát okozott.

Úgy is lett. Megbeszélték, hogy másnap este együtt ünnepelnek. Akkor a nő hozott át virslit, kaviárt, sós mogyorót, kesudiót, sőt, két üveg pezsgőt is.

– Úgysem ettem még kaviárt – lelkendezett Anna, s meg is kent vele egy szelet kenyeret.

– Poharakat hol találok? – kérdezte Éva, kezében a pezsgőt szorongatva.

– Mindjárt veszek elő – felelte Anna, és felállt, hogy elővegyen a szekrényből két poharat. De mihelyst hátat fordított, a pudli felágaskodott az asztalra, és ellopta a megkent kenyerét.

Ahogy Anna visszaült az asztalhoz, meglátta a kenyere hűlt helyét. Még jó, hogy addigra letette a poharakat, különben lehet, hogy hozzávágta volna a pudlihoz.

– Na, még ilyet! – kiáltott fel dühösen.

– Jut is, marad is, Anna néni! Imre négy üveg kaviárt vett! – nevetett Éva, és töltött az asszonynak a pezsgőből.