A tarka egység meg a részei

Van egy sajátos, korokon átívelő, stiláris metszéspontokon átevickélő, kortalan műfaj, amit a mai köztudat (közérzet, közjó, közszáj, közoktatás) méltatlanul nem használ ki. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy épp a közösség tudata van válságban és kisebbségben, míg a többségi helyet a mainstreamben dagonyázva önmagát fölmentő közrestség vette át. A társadalmi többség ma egyszerűen kimarad beavatási rítusokból, közvetlen életélményekből, valódi megtapasztalásból, valódi összegzésből. A technokrácia fogyasztói feketemágiája kínálta instant pocsolyában nehéz tisztán tartani szemet és szívet.

Meghalljuk még a tiszta éneket a szintetikus zajban? Érezzük még a verszenét? El tudnak minket gyönyörködtetni, föl tudnak minket szabadítani anyanyelvünk végtelenbe nyúló színei és árnyalatai?

Ahogy a Versénekmondó kötettel hátizsákomban járom a budapesti utcákat, mintha egy párhuzamos világot cipelnék magammmal a jelenvalónak hazudott fátyolsivatagban. Vagy legalábbis egyfajta kapunyitó tárgyat egy kortalan valóságba, ami minduntalan átsejlik a szürke fátyolon aranyragyogásával.

Versénekmondó? Ez egy műfaj? Vagy az ember, aki versénekmond? Vagy versmond? Vagy versénekel? Ilyen kérdés persze csak a jelen kultúrkorszakban merülhet föl – emberi történetünk legnagyobb, ismert részében a hátán kobozzal-lanttal érkező vándor énekmondót nem faggatták a fogadóban a művészi öndefiníciójáról. S persze számlát se kértek tőle. Leginkább meghallgatták énekét, aztán vagy asztalukhoz ültették, vagy hasonló közvetlenséggel fejezték ki nemtetszésük.

De ha már itt vagyunk a jelenben, és bírunk egy ilyen szép könyvvel, beszéljünk róla!

A kötet ötletgazdája, szerkesztője, fotográfusa és a benne szereplő interjúk kérdezője egyaránt a Misztrál együttes egyik alapító-frontembere, Török Máté. Mert interjúkötet ez; avagy folyamodjunk pontosításért a Versénekmondó alcíméhez: Verséneklő és énekmondó portrék szövegben és képben.

Idézzük Török Máté bevezetőjét, hogy tisztában legyünk a kötet alapállásával:

„A tarka egység részekre-szakadt, / rámzúdult a különbség-áradat” – fogalmaz Weöres Sándor, s még mindig nem tudjuk, hogy a verséneklés esetében az egység tarka, vagy részekké szakadt-e (…) Kátai Zoltán szerint „a nemzet napszámosai a verséneklők és az énekmondók”, s nehezményezi, hogy „nincs olyan szervezet, ami öszefogná őket, nincs mögöttük senki”. Nagy álma volt, hogy az „énekmondásnak legyen egy helye”. Ezt az álmát érdemes továbbgondolnunk, tovább álmodnunk, és tenni azért, hogy a verseket szerető, értő, költő, megéneklő embereknek rendszeres találkozásra alkalmat adó otthona legyen, ahol korunk költője úgy csodálkozhat korunk verséneklőire, ahogy Nagy László csodálkozott a Sebő-együttesre: „az újkori versek Sebő-szerzette dallamai azért oly megragadóak, mert szigorúan őrzik a zenei anyanyelv tisztaságát”, vagy Kányádi Sándor a Kaláka dalaira: „kimuzsikálják a versből a benne lévő eredeti dallamot”. (...)

Számos beszélgetésen túl, negyedszáz év versénekléssel a hátam mögött sok minden tisztulni látszik. Az biztos, hogy a verséneklés élvezete nem egyenlő azzal, hogy gondolattalanul átadjuk magunkat a pihenésnek, s a verséneklő előadóművésznek sem feladata csupán a szórakoztatás. A színpadra álló előadónak közvetítő szerepe van, s a rajta keresztül átadott üzenetet nagy eséllyel csak általa kaphatja meg a hallgató.”

23 beszélgetést olvashatunk e ritka, ám kultúrtörténetileg annál beágyazottabb hivatás muzsikusaitól. Nem barátom a hosszas fölsorolás, ám most kivételt teszek, hátha akad olvasónk, aki épp egy kedves ismerős miatt veszi majd kezébe a könyvet:

Becze Gábor, Dévai Nagy Kamilla, Fábri Géza, Fenyvesi Béla, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Ivaskovics József, Kátai Zoltán, Kiss Ferenc, Kobzos Kiss Tamás, Krulik Zoltán, L. Kecskés András, Lakner Tamás, Mikó István, Nagy Tivadar, Radványi Balázs, Rozs Tamás, Savanya István, Sebő Ferenc, (Lantos) Szabó István, Tolcsvay Béla, Vitai Ildikó.

Kíváncsi volnék, hány olvasónknak támad hiányérzete e listát olvasva – én személy szerint Róka Szabolcsot hiányolom erősen, bár tény: ő újabb generáció tagja, életműve nem oly teljes, mint az itt szereplő „nagy öregeké”. A Misztrál hiánya magától értetődő: olyan szenvtelenséget mégse várhatunk el a szerzőtől, hogy a saját zenekarával – köztük önmagával – készítsen interjút. Talán az utánuk jövő nemzedékre vár a folytatás.

A beszélgetésekből érezhető: Török Máté kollégákat, barátokat interjúvol, jó ismerősként kopogtathat. (Lantos) Szabó István éppolyan fölszabadultan ecseteli neki gondolatait Petőfi bordalairól és borivási szokásairól, mint Gryllus Vilmos a szöveg hangsúlyos szótagainak „kiugrasztásáról” a dallamból, vagy Nagy Tivadar a példaképek szerepéről, utóbbit idézzük is:

„Sajnos a mai világ arcokat keres, nem tetteket, nem munkákat, nem eredményeket. Mégis mi példákat szeretnénk mutatni az együttessel, nem magunk által, hanem az által, amit és ahogyan teszünk és akiről beszélünk. Itt van például Kájoni János, aki itt, Csíksomlyón élt a 17. századi tatárjárások idején. Füvészkönyvet írt, orgonát, nyomdát, templomot épített, orgonatabulatúrás könyvet írt, zenét gyűjtött.”

Itt fontos említeni: nem „közönséges” muzsikusok gondolatait olvassuk, hanem olyan kultúremberekéit, akik szenvedélyesen kutatták-kutatják a zenetörténetet, vagy választott instrumentumaik történetét, végeznek ismeretterjesztői vagy pedadógiai szolgálatot. Vagyis olyan értékek átadását, átmentését végzik, amik egy nem elképzelhetetlen, de egyelőre csak vágyott Magyarországon az alapműveltség részei. És ennek során sokszor bizarr, bár ismerős bürokratikus akadályokba ütköznek. Dévai Nagy Kamillát idézzük az általa alapított, hiánypótló és egyedülálló Krónikás Zenede (régi nevén Krónikásének Zeneiskola) akkreditációjának nehézségeiről:

„Át kellett volna alakítanom az egész Zenedét a már meglévő zeneiskolák mintájára. Fel kellett volna adnom a lényeget. Például egy zeneiskolában nem lehet mozgásórát tartani vagy beszédgyakorlatot. Nem lehet egy diáknak három gitártanárja, illetve olyan, hogy gitáros-énekes tanár, hivatalosan nincs is, pedig az általam elképzelt struktúrában ezek nagyon fontos elemek.”

Ebből a néhány gondolatból is látszik: a Versénekmondót nemcsak a műfaj rajongói vehetik örömmel kézbe, hanem zenekutatók, zenepedadógusok is, de minden gondolkodó, ízléssel bíró ember talál benne töprengésre vagy vitára invitáló mondatokat.

A vaskos, albumszerű, könyvtárgyként is impozáns kötet ritkamód egységes, hisz a belbecstől a tipográfiáig mindenért Török Máté felelt, akinek portréképei mellett az illusztrációként szolgáló hangszerfotói is művészi értékűek. A forma épp olyan különleges, mint a tartalom – amolyan fotelban lapozgatós kiadvány ez egy pohár bor, csönd vagy zene mellé. S amilyen hiánypótló, éppoly gondolatébresztő, hisz olyan kulturális területet érint, ahol ideje volna a legfölsőbb szinten is átgondolni közös dolgaink.

Török Máté: Versénekmondó. Országos Széchenyi Könyvtár és Hagyományok háza, Budapest, 2023