Közös hotelszoba

Tóváros
 

2006 nyarán azt hittem,
a világ minden szeglete a Tóvárosi lakótelep négy sarkába bújt.
A játszón tartottuk gyűlésünk ebéd után.
Eszkimónak kiáltottuk ki magunkat,
dideregve görnyedtünk mászóka-kunyhónkban.
Elhitettük egymással, hogy bot-lándzsáinkkal
mi fogtuk a legtöbb halat.
Nevetéssel fűszerezett délutánunk
a telepi ablakokat is ehetőbbé tette.
Nagy szörnyek sok szász szemeiként
dacoltunk velük.
Az onnan kihajoló öreg nénik
gonosz hadurak lettek.
Végül hosszas kiabálások után
sóhajtva bújtak be a párkányokról.
Akkor tudtuk, hogy győztünk.
Arrébb rúgok egy követ abban a reményben,
hogy a gyerekkori lábnyomomba ütközik.
A játszótéri padokról lefolyó árnyékomba
galambok sétálnak bele.
Az ablakok némán, fekélyként terülnek el a házakon.
Némelyikben a tükörképem is látom.
Már nem hajol ki senki.
Ha megtennék, legalább rákérdezhetnék,
hogy vajon hol hagytam el azt,
aki olyan nagyon hasonlított rám?
 

Közös hotelszoba

Mindig egymásra köszönünk. 
Mégis külön etetnek minket.
Nem kérhettük át magunkat,
egy kulcsot szorítottak a kézbe.
Nyissa csak ugyan azt a szobát!
Talán egyszer elvisellek.
Talán mindig elviselsz.
Igazán rád nézhetnék a folyosó ablakában,
igazán megszoríthatnád a szívem, ha félek.
Ehelyett új fejeket próbálgatunk
a nyakra, de hiába. 
Egyik se áll jól.
A nap végén felesleges már a harc.
Egyszerre nyitjuk az ajtót, 
és az ágy szélén ülve megbeszéljük, 
hogy ideje lenne végre helyet adni 
magamnak bennem.