Söténd 3.
S ha már nem siettem sehová, hát meg is álltam Zavarosoktondon, meginni egy kávét. A kocsmában, ahová betértem, halk zene szólt, elnyomta a neoncsövek zizegését. A falakat vastagon belepte az élet kipárolgása. A meztelen asztallapokra sebek kusza hálózata rajzolt térképet, a pultra meztelen nős naptárat akasztottak, három hónappal korábbat mutatott. Vélhetően leginkább ez a júniusi, vörös sörényű, kancsal nőstény nyerte meg a törzsközönség tetszését, s nem hagyták ellapozni. A diszkrét zene hangjai szétestek, újra összekapaszkodtak, különös táncot jártak a nehéz levegőben. Két görnyedt hát ült mellettem. Beszélgettek.
– Testvér, igyunk egyet – javasolta az egyik.
A másik csak a fejét ingatta komótosan, lassan. Jobbra, balra, balra, jobbra. A nyomaték kedvéért forgatta a szemét is közben, a szájával meg csücsörített, mintha csókolni készülne valakit.
– Elfogyott a szomjam, testvér – mondta végül karcosan. – Fölébredtem egy reggel, s mikor magamhoz tértem, észre kellett vennem, a szomjam elszivárgott belőlem az éjszaka. Vagy valamikor. Kibotorkáltam a fürdőszobába, belenéztem a foltos, elöregedett tükörbe. Ugyanaz a romos arc meredt vissza rám, mint mindig. A tekintetéből viszont hiányzott a szomjúság tompa fénye. Magam sem értem, hogyan és mikor történhetett velem, ám ez mit sem változtat a tényen, hogy így jártam.
– Akkor most nem iszol velem egy sört se? – ütközött meg az egyik. Szemöldöke a hajvonaláig iramodott.
– Így, így, testvér – bólogatott a másik, tekintetében a szomjúság fátyolos fényének tökéletes hiányával.
– Akkor legalább egy kávét – alkudozott amaz.
– Húgyagyú vagyok már teljesen, testvér – lépet hozzájuk egy pöttyös nyakkendő, kezében csorba pohár. – Valamikor kívülről fújtam ezt a dalt, most meg belesülök az első strófába.
– Így, így, testvér – sajnálkozott az, amelyik nem volt szomjas.
– Egy sört és egy kávét adjál, bébi – rendelkezett a másik magabiztosan, a pöttyös nyakkendőnek meg foghegyről odavetette:
– Szarjad le, tesó, mindannyian elhülyülünk végül.
– Így, így, testvér – helyeselt búsongva a cimborája, akiből kiveszett a szomjúság.
– Már a lécem se áll föl, testvér – mordult föl egy őszbe csavarodó zöld pulóver a bejárat melletti asztalnál, ahol, úgy képzeltem, órák óta meditált magába fordulva.
– Így, így, testvér – szomorkodott a szomját vesztett görbe hát.
– Mindannyian impotensek leszünk a végén – állapította meg a barátja, s bajuszáról letörölte a habot.
– És a hólyagunk se lesz sosem olyan, amilyen volt – vetette közbe egy kecskeszakáll. – Régen tíz sör után menten brunyálni, ma már a másodikat se bírom végig csövelés nélkül.
– Így, így, testvér – hagyta helyben egy negyedik vagy ötödik, komoran, a kávéját kavargatva.
– De belőled elfogyott a szomjúság, testvérem. És azóta üres a tekinteted.
– Így, így testvér...
– Az se öröm – vélekedett a pöttyös nyakkendő.
– Csak a söröm – humorizált a kecskeszakáll.
– Meg a lécem – legyintett az őszbe csavarodó zöld pulóver, és újra belemerült önmagába.
Az, aki már csak szomjas sem volt, hosszan eltűnődött, merengőn bámulta a plafon pult fölötti fertályán a repedést. Tekintete tátongott, akár egy mélységesen mély kút.
– Így, így, testvér – bökte ki végül. – Fölébredtem egy reggel, s mire magamhoz tértem, a szomjam, utolsó tulajdonom, elillant messzire. Kibotorkáltam a fürdőszobába, belenéztem a foltos, elöregedett tükörbe. Ugyanaz a romos arc meredt vissza rám, mint mindig. A tekintetéből viszont hiányzott a szomjúság megtört fénye. Magam sem értem, hogyan és mikor történhetett ez velem, ám ez mit sem változtat a keserű tényen, hogy így jártam. Immár semmim sincs.
A komája együttérzőn szorította meg a vállát, fölhajtotta a korsó alján lötyögő maradékot, sóhajtott, nyögött. A pult mögül előlépett a csaposnő, meghajolt a vendégek felé, s elénekelt egy dalt. Fals hangon, dobhártyaszaggatóan nótázott, a háttérzenével a legteljesebb diszharmóniában. A keble közben emelkedett és süllyedt szaporán. A pult fölött a mennyezet továbbhasadt, a repedésből sűrű köd szitált a kocsmára, bekúszott a csaposlány testnyílásaiba, beléfojtotta a szuszt. Csönd lett, sűrű kulimász.
– Így, így, testvér – suttogta valaki.
Lehajtottam a fejem, egyik kezem az arcom elé tartottam, a másikkal finoman megütögettem a tarkóm. Mindkét szemgolyóm a markomba pottyant, üvegesen foszforeszkáltak az egyre terjedő ködben.
– Meg a lécem – hörögte az őszbe csavarodó zöld pulóver.
– Csak a söröm – nyöszörögte a kecskeszakáll.
– Ezt a dalt se tudom már – motyogta a pöttyös nyakkendő.
– Szarjátok le, testvérek, így is, úgy is vége lesz egyszer – mondta még valaki, én pedig magamhoz tértem, a köd és a szemgolyók egyaránt fölszívódtak, fizettem sebesen, sietve távoztam.
Az autóban döbbentem rá, hogy akármennyire is menekülök Söténdről és környékéről, akármennyire is sötétnek és szörnyűnek látom, mégis van ebben a vidékben valami jellegzetes, valami, amit érdemes elmesélni. Úgy döntöttem, elmesélek hát néhány söténdi történetet. Ez a terv született a ködből. Már csak tartanom kell magam hozzá.
