A kortársi frissességű, ám a tiszta forrásban fürödve kortalan zenei horizontú Sajba második lemezét hallgatom. A 2021-es, bemutatkozó Tűzkör sem volt épp afféle kudarckerülő, lakossági pop, de az idei Totem még vadabb, még bátrabb, még révülőbb, még inspirálóbb. A Tűzkörben megismert recepten nem változtattak: időtlen lüktetésű, saját szerzemények vagy népdalok továbbgondolásai dorombbal, kecskedudával, buzukival, szintetizátorral, elektromos dobbal meg még számtalan fúvós, pengetős, ütős instrumentummal. Neveztetik e hangzás és stílus pszichedelikus folknak avagy ethno-ambientnek – persze ezek a hibrid műfajok oly fiatalok, hogy bárhogy elkeresztelhetnék őket alkotóik.

Ilyen zenét hazánkban legjobb tudásom szerint most senki nem csinál, efféle atmoszférával leginkább tőlünk északnyugatra találkozunk: a vikinges Heilung, a hasonló világú Faun (nekik amúgy szintén van Totem című lemezük), vagy a Wardruna is ilyen eszköztárral s fölfogásban dolgozik. Persze ez a – leginkább – neofolk néven futó zenei szcéna a legdinamikusabb meglepetése az egyetemes zenetörténet kortárs vargabetűinek, így könnyen lehet, hogy a témában elkötelezett olvasóm fölsorol még ötven ilyen együttest széles e világból.

A népi és elektronikus hangzás ölelkezése meg az anyanyelven előadott igényes, költői szövegek nem számítanak hát föltétlen unikumnak, ám ahhoz komoly ízléssel-tehetséggel kell bírni, hogy a mixtúra ne váljon pusztán évszázados dallamok szintetizátorral alapozott, aktuális tablójává. A Sajba azért képes „már” táncolhatón, de „még” ízlésesen zenélni, mert nem adott koncepciót kiszolgálva működnek, hanem három szuverén alkotó hozza ki magából a legtöbbet együtt. Itt nincs előtér meg háttér: Orosz Marci dobolása (őt eredetileg didgeridoozni meg torokénekelni hívták a csapatba, de aztán a dobok váltak hangsúlyosabbá) ugyanolyan fontos, mint az elektronikus szcénából érkező Néder Lackó gépezetei, buzukija meg gitárja, vagy a Misztrálból jól ismert Heinczinger Mika éneke, klarinétja, furulyája, dorombja.

Az albumkezdő Mag Révuti Norbert népi ihletésű szövegére komponált, hipnotikus kántálása a doromb-vezérelt kiállással a szilaj életvágy indulója, tipikusan olyan nóta, hogy újra s újra vissza kell tekernünk az elejére, mert, mire fölfogjuk, hogy együtt kéne énekelnünk a zenekarral, már véget is ér…

 

„A madárnak, szárnyalónak álnoksága nincsen,

Bekeletből kikeletbe énekel a kincsen.

Akkor is, de akkor is, ha hallgatója nincsen,

Két tenyérből, egy kenyérből eteti az Isten”

 

Az Esőfohász és a Kert is zsezsgő, dinamikus, tág horizontú atmoszférát ad – ezek lesznek majd a szabadtéri koncertek nagy, égrenézős pillanatai.

Zseniális ötlet volt a Kalevalából megzenésíteni A vas eredetét: mindenki tudja, mi az a Kalevala, ám irodalomtörténészeken kívül ember nem tudna idézni belőle, és egyszer csak torokénekkel (mégpedig kánonban!), földmagból elődohogó dobokkal meg mindenféle koboldkolompokkal ott terem előttünk a főalkotó Ukkó ősvilága.

Azt hittem eddig, józan zeneértőnek sosem jutna eszébe Vágtázó Halottkémeket földolgozni, hisz a VHK szélsőséges sűrűsége, életrobbanása zenei végpont, ahonnan nincs tovább. A Sajbának mégis sikerült, no nem tovább-, hanem arrébmenni. Levegősebb, kicsit talán szögletesebb vágtatása ez az underground slágernek számító Aláírhatatlan történelemnek, mint az eredeti, de éppolyan hipnotikus erejű. Attól – is – működik a dal, hogy Heinczinger Mikának eszébe sem jut Grandpierre Attila üvöltő énekstílusát utánozni, marad a maga jól bevált, lírai medvedörmögésénél.

A hangszerhasználat esetében nehéz ilyen finomságokat kihallani, de Mika vokalizálásánál egyértelmű: itt egy sokkal szabadabb énekstílusban lubickol, mint a minden hangsúlyra gondosan ügyelő versénekmondó-világban, ahonnan érkezik. Ám a legvadabb hejj-hejj-nél is ösztönösen artikulált marad.

Személyes kedvencem Az Uhu birodalma, ami nemcsak a cím miatt áraszt Fekete István regényeibe avagy A dzsungel könyvébe illő hangulatot – a suttogó vokál, a sejtelmes szintiszőnyegek, az atmoszférikus, prüntyögő hangok tökéletesen lefestik egy ámulva végigélt éjszakai túra vagy madárlesés, az egyszerre könyörtelen és ámulatra méltó természet titkokkal teli levegőjét. Jellemző az alkotók ihletettségére, hogy Néder Lackó dalszövegét első hallásra Fekete István (vagy legalábbis valamely kortársa) versének véltem:

 

„Fekete ég alatt kecskefejők szállnak,

Sóvá dermedve rókafiak várnak.

Uhu visz csendet birodalmának,

Elevenek, holtak, körben járnak.

 

Sarló Holdon csillan az ős-fény,

Riadó suta lép, rejti őt az ösvény.

Kérésznász alatt habzik az örvény,

Sírhely és bölcső, ez itt a törvény!

 

A szellő táncot lejt zegzugot keresve,

Ordas liheg épp, ínye vérrel festve.

Huhog az éjmadár, karmában a beste,

A Halált tanítja türelemre, móresre.

 

Tintaszín felhők közt csillámok cikáznak,

Tölgykérgen lapuló molypille-szárnyak,

Ünő hagy nyomot feszült bikának,

Eleven testek mind rabjai a vágynak.”

 

A Csütörtökre virradóra a Jó reggelt, jó reggelt, de nem mindenkinek… kezdetű népdal ismert szövegéből és dallamából kiindulva celebrál vadul táncolható hangmasszát – talán a leggazdagabban hangszerelt, legvirtuózabb, legtöbb szólót fölvonultató dal a lemezen.

A Kikeleti fényben boszorkányosan vad huhogások, lihegések, basszushajlítások fölé érkezik a nagyívű énekdallam – tökéletes zenei megfogalmazása az éj sötétjét bevilágító, első hajnali napsugaraknak, a teremtett világot csodálni engedő, új virradatnak.

A Sajba első lemezén szinte járatlan úton kezdett haladni. Második lemezükre kiszélesítették az ösvényt, lépteik magabiztosabbak. Lássuk, halljuk minél többen hangokból emelt Totemük!

 

Sajba: Totem. Magánkiadás, 2024.