Levél a Törökvész utcába

KARESZ HÜJE
GYÖNGYI HÜJE
csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van

 Weöres Sándor: Kisfiúk témáira

A címe végre megvan: Törökvész utca. Nem mondom, elég ijesztő név, de a török veszedelem ideje már régen elmúlt, nem karddal az oldalán, puskával a vállán kell közlekednie az utcabelinek. Nem kell félnie attól, hogy összetalálkozik Jumurdzsákkal vagy más turbános alakokkal. Nem az utca neve számít, ezt tapasztalatból tudom. Amikor a Kossuth utcából a Szabadság térre költöztünk, az utcai udvar örökös nyüzsgése, a régi játszópajtások hiányoztak, nem pedig a Kossuth apánkról elnevezett, egyébként tehénszaros, gidres-gödrös, libagágogásos utca. Felőlem lehetett volna akár Kiribica Istók is a neve. Az új hely környékén ugyanis nem voltak korombéli gyerekek, egyedül az unokanővérem, akivel szót érthettem és játszhattam. Ők a nagyszülői házban, együtt laktak velünk, csak a közös konyha választotta el szobáinkat. Lassan megszoktam, sőt megszerettem ezt a helyzetet. Esténként együtt volt a két család, apám és idősebb öccsének a családja. Megvolt ennek az a nagy előnye is, ha nagynéném krumplilángost sütött, netán palacsintát, nekem is jutott belőle. Otthon voltam náluk, sokszor ott is ebédeltem, főleg akkor, ha anyám nem kedvemre valót főzött. Bözsi is így volt ezzel. Biztosan voltak hátrányai is az együttlakásnak. De azokat mi, gyerekek nem vettük észre, mi csak az előnyeit élveztük. A legkedvesebb helyem a kemencesut volt, télen is jó meleg, onnét jól be lehetett látni az egész konyhát, szinte uralkodónak éreztem magam, sokszor ott aludtam el. Olyankor szép álmaim voltak. Volt egy időszak, amikor megtanultam szépeket álmodni. Ha elalvás előtt erősen gondoltam valami jó dologra, rendszerint arról álmodtam. Lehet, hogy csak álmodtam az életemet?

A címet a Szabad Föld szerkesztőségétől tudtam meg. Nem semmi ez tőlem, aki olyan ügyetlen, élhetetlen vagyok, de a cél megacélozta akaratomat, akár csodákra is képes lettem volna. A Szabad Föld járt a szüleimnek, ezen gyakoroltam az olvasást, csillapítottam betűéhségemet, furcsa módon én már akkor megszerettem a betűket, amikor még nem ismertem a jelentésüket. Percekig képes voltam bámulni azokat a titokzatos jeleket a könyvtárból kihozott könyvekben.  Az újságot hamarabb és alaposabban kiolvastam, mint a szüleim, több időm volt rá. Nekem a Pajtás újság járt, az is hetente jelent meg, onnét szereztem levelezőtársakat. Anyám bosszúságára a sifon alja tele volt a régi számokkal, mert szépen elraktam őket, talán a jövő gyerekeinek okulására, de még inkább gyűjtőszenvedélyemet kielégítendő. A szüleim nem ezt, ők a padlásról előhozott Tolnai Világlapját olvasták ráérő idejükben, hosszú téli estéken. Télen, amikor épphogy felkel a nap, már le is bukik a Závoz mögé, lángba borítva a hegytető erdőit. Ahogy egy költő írta, már reggel este van. A tél jó volt arra, hogy elolvassam az összes közelembe kerülő könyvet. Ami az igényeimhez képest nem volt valami sok. Gyűjtőszenvedélyem kielégíthetetlen volt. Gyűjtöttem bélyeget, gyufacímkét, szalvétát, lepkét, bogarat, fakérget, volt levélgyűjteményem, és a legkülönlegesebb a négylevelű lóhere gyűjtemény, azt büszkén és a tévedés csekély kockázatával mondhatom, Szögligeten én birtokoltam a legtöbb négylevelű lóherét, már csak azért is, mert tudtommal rajtam kívül senki más nem gyűjtötte: ha talált valaki egyet, örült neki, hogy szerencséje lesz, eltette valahova, az imakönyvbe, a Bibliába, ennyi. Nekem 23 darab négylevelűm volt, szerencsém egy se.

A szerencse nem így működik, a szerencséhez szerencse kell, ennyi az egész, protekcióval semmire se mégy. Azt mondják, Fortuna asszonyt nem lehet lekenyerezni.

A legjobban az tetszett a Szabad Földben, hogy Weöres Sándor több versét is olvashattam benne: fut, robog a kicsi kocsi, éj-mélyből fölzengő, suttog a fenyves. Nagyon tetszettek, a fülembe másztak, és bár óvodába nem jártam, ahol a kisgyerekek megismerkedhetnek ezekkel a versekkel, az újságon keresztül én is hozzájuk juthattam. A mi falunkban ugyanis nem működött óvoda. Szüleim idejében igen, de akkor meg még nem volt Weöres Sándor. Pósa bácsi volt – hiába, semmi sem tökéletes ezen a világon.iába, semmi sem tökéletes ezen a világon.

A borítékot, amit nagyanyám kopertának mond, már tegnap megvettem, olyan kopottkék, mint az ő szeme. Mama a nővérével szokott levelezni, aki a húszas években, fiatal lány korában kivándorolt Amerikába, és ott férjhez ment egy falunkbeli emberhez. Ezért ugyan kár volt Amerikába mennie, gondoltam. Terebélyes családot alapítottak, valóságos klánt, amely nagy befolyásra tett szert a magyarok lakta környéken. Nagyanyám őrzött egy fényképet róluk, de még ő se tudta, ki kicsoda, csak annyit, hogy sok-sok amerikás ember van a fotón, akik közül csak kevesen tudtak magyarul, már Emus néni is sok magyartalanságot vét a leveleiben. Megkopott a magyarsága. Soha nem látogatott vissza szülőfalujába, nagyanyámat próbálta rávenni, hogy látogassa meg, vállalja az útiköltséget, de mama félt a víztől, attól a rettentő nagy víztől, az Óceántól. Neki még a bokáig érő patakunk is nagy volt. Pedig biztattam, hogy ne féljen, vele megyek én is. Elhárította a segítségemet, azt mondta, sok a kapálnivaló, segítsek abban.

Eddig hát megvolnék, simogattam a borítékot, most már csak azt kell eldönteni, hogy mely verseket küldjem el, és milyen papírra másoljam le, kockásra, vonalasra vagy simára. Az utóbbi volna tán a legjobb, de vonal nélkül csak olyan kacskaringósan tudok írni, mint az ökörhugyozás, nem járathatom le magam egy nagy költő előtt. Négy verset választottam ki. Vonalas füzetemből kitéptem a középső dupla lapot, pont jónak tűnt: minden lapra fér egy vers. Csak el ne csöppenjen a tinta, rágtam a tollszárat, mert akkor kezdhetem az egészet elölről. Vajon fogja-e tudni a költő, hogy mit jelent az up. a boríték alján, és ha igen, azt gondolja-e majd, ez a szerencsétlen flótás olyan faluban lakik, amelyiknek saját postája sincs? Pedig volt postánk, ahol föl lehetett adni a leveleket és fölvenni a lottónyereményt. Egy szekér hordta a postát a színi állomásról. A postamester, Pista bácsi rossz lába miatt alkalmatlanná vált a paraszti munkára, azért lett hivatalnok. Azt hiszem, okos is volt. A papról gondoltam még ugyanezt, meg apámról.

Összehajtogattam szépen a dupla irkalapot, becsúsztattam a megcímzett borítékba, elindultam vele a postára. Valahogy úgy szerettem volna menni, hogy a járásomból kiderüljön, fontos küldetésben járok, mint amikor a nyertes lottószelvényemmel mentem a nyereményt fölvenni. Kettes találatom volt. Örömöm jóval nagyobb a nyereménynél, de valahogy úgy gondoltam, hogy nyerni, bármilyen keveset is, az olyan nagy dolog, mint levelet írni a legnagyobb költőnek. Föladtam a levelet, és azon görcsöltem, vajon az a pesti postás tudja-e, hogy hol van a Törökvész utca. Pista bácsi nyugtatgatott, de hiába, elvégre ő sem Pesten él. Szerinte a pesti postások minden pesti utcát ismernek. És ha rendben megkapja is a levelemet a költő, válaszol-e rá, s ha válaszol, örömemre lesz-e? Ilyen kérdések nyugtalanítottak, mert minduntalan eszembe jutott az a levél, életem legfontosabb levele.

A nyár gyorsan közeledett, de nem olyan gyorsan, ahogy egy diák szeretné. A táblán már ott nyújtózkodott, mint az Eiffel-torony, az öles felkiáltójel, arra várva, hogy eléje kerüljön ez a varázslatos szó: Vakáció. Az utolsó órán, ahol a szüleink is ott lehettek, hogy meggyőződjenek róla, mit tudunk, nem hiába jártunk iskolába, feldíszítettük az osztálytermet, margarétával, harangvirággal, szarkalábbal, volt köztük pipacs is, de a pipacs olyan hamar elhervad, mint ősszel az ember tanulási kedve. Nagy nyári tervekkel szabadságra küldtem iskolatáskámat – azzal, hogy szeptemberben találkozunk, amikor a bolt előtt összefutottam a levélkézbesítővel, aki széles vigyorral már messziről újságolta, levelünk érkezett ám! Nem jelentett az olyan nagy dolgot számomra. Majd mindennap kaptam levelet, sok levelezőtársam volt. Józsi bá’ teátrálisan kezembe nyomta a küldeményt, ráadásul nem is levelet, csak egy lapot, képes levelezőlapot. A képes oldalán egy festmény, Fényes Adolf Testvérek című képe, onnét tudom, hogy oda volt írva. Nem is sejtettem, hogy ilyen nevű festő is létezik, én csak Munkácsyról hallottam. Biztosan meghalt már, gondoltam, mert a művészek a haláluk után kezdenek érvényesülni, amikor még élnek, ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi. A képen a lánytestvér jóval idősebbnek látszik, mint az öccse. Mintha a festő engem meg anyámat ábrázolta volna abban a pillanatban, amikor éppen pénzt kunyerálok tőle, mert meghallottam a vándorfagyis csengőjét. Csak olyan kucsmám nincs, mint a képen a fiúnak, de a szomszédunktól, Józsi bácsitól kölcsönkérhetnék olyat is. A képet bámultomban majdnem megfeledkeztem róla, hogy a lapnak írásos oldala is van. Méghozzá ott a lényeg! A válasz a verseimre. Nézem, nézem az írást: mintha egy gyerek írta volna a dülöngélő betűket, a lapról leszaladó, kacskaringós sorokat. Először azt hittem, valamelyik levelezőtársam írta. De nem! Így kezdődött: Kedves Öcsém, és úgy fejeződött be, Sándor bátyád, és a verseimet dicsérte, a rímeket, a ritmust. Lelkendeztem, válaszolt hát nekem, a falusi kiskölyöknek a nagy költő, tetszenek neki a verseim, nem igazolódott be a félelmem, hogy le akar majd beszélni a versírásról. Ellenkezőleg, bátorított! Örömömben mindenkinek, akivel csak találkoztam, nagy lelkesen eldicsekedtem, ki is írt nekem. Weöres, az meg kicsoda, focista vagy táncdalénekes? Ostoba! Ha az lenne, ismernéd a nevét! Hát, ilyen is van, aki nem tudja, ki az a Weöres Sándor. Ez elszomorított, de az örömömet nem vette el.  Rajtam kívül csak édesanyám lelkesedett, de ő is inkább az én nagy-nagy boldogságomnak örült, nem a levélnek, aminek a jelentőségét ő sem fogta fel igazán. Biztosan fontos dolog, gondolhatta, ha ilyen nagy örömet jelent nekem. Neki ez volt a lényeg. Egyedül ő olvashatta már első zsengéimet is, így ismerhette költői terveimet, például, hogy megverselem az évszakokat a tavaszi virágnyílástól az őszi hervadásig, a nyári aranyló búzamezőket, a virághullásra emlékeztető téli havazást, mindent, mindent, és több pénzem lesz, mint a tsz-elnöknek. Nem tudom, egy tsz-elnöknek mennyi pénze volt akkoriban, de hogy tévedtem, arról van némi fogalmam, mivel már tudom, hogy egy költőnek mennyi. Elvégre én is az volnék. Mondhatom ezt, Sándor bátyám?  Te, aki odafönt élsz már a messzi csillagosban, Bóbitával táncolsz, és szárnyat igézel a Géza malacra, mondhatom?