Beszélő kovásszal és csodamacskával a frászok és fenék ellen

Tavaly volt alkalmam írni Viola Szandra Hajnal öröksége című sorozatának első kötetéről, A világfa kilenc ágáról – és most itt a várt folytatás, A hetedik égbolt címmel. Hogy értsük, miféle csudát is veszünk kezünkbe ezzel a Piliscsudán (no meg a Világfán meg a hét égrétegben, valamint a Holdon, a Tejúton és a Göncölszekéren) játszódó könyvvel, némiképp át kell ismételnünk az első kötet kapcsán mondottakat.

Jól föl kell kötnie a gatyáját annak, aki ékes anyanyelvünkön akar fantasyt írni, és nem a tolkieni vagy a lovecrafti világalkotó hagyományoknak megfelelően akar játszani. Hazai, fantáziavilágban (vagy legalább részben abban) játszódó fikciós irodalmunk még mindig keresi magát, azaz az egészséges, „vér szerinti” kapcsolatot saját gyökereivel. Izgalmas volna itt arról elmélkedni, hogy a Harry Potter sikerét követő, világszerte tapasztalható nagy fantasy-könyvrobbanás miképp termelte ki nálunk is a maga nemzeti varázskönyveit – igazából Böszörményi Gyula sámános sorozatain kívül nem születtek sikeres, érték- és időtálló munkák, és még ezek is maximálisan a herripotteri (holivúdi) dramaturgiát követték. Mondhatni: a germán-kelta-angolszász mondavilág és kultúrkör lényei lettek lefordítva az ázsiai, sztyeppei népek mágikus világképére. Valamiféle nemzetkarakterisztikai titok lappanghat amögött, hogy minálunk a „nagy” írók rendre drámai családtörténetekkel, jobb esetben pedig történelmi fikciókkal keresik az olvasók kegyeit, és igazán még senki nem épített föl szisztematikusan egy nagyepikai mesevilágot? Mintha valami rejtélyes, tudat alatti félelmet éreznének attól, hogy végtelenbe nyúló és a maga teljes valójában, összefüggéseiben még föl nem tárt ősi mitológiánk a fejükre nő. Hogy elvesznek az erdőben. Pedig elég volna megnézni, micsoda hanyag eleganciával skiccel föl egy egész mikrovilágot a számunkra is ismerős vendvidék hiedelemvilágából Ottfried Preussler a világ talán legjobb ifjúsági dark fantasyjében, a Krabat a fekete malomban címűben.

Viola Szandra napjaink valóságában, no meg a láthatatlan párhuzamos világokban játszódó, mitikus fikciójában épp ezért a bátorság a legmegkapóbb. Az első kötetből is kiérezhető játékkedv, a néprajzilag érvényes hagyományokból való szabad, fantáziadús, jó kedélyű építkezés, és ezek önfeledt, ösztönös, mégis tisztelettel történő variálása a második könyvre őszinte örömömre még tovább fokozódott. A szerző érezhetően teljesen elmerül a rengeteg személyességgel átitatott varázsvilágban, így ezt az olvasó is boldogan teszi. A világ egyensúlyát mégiscsak egy ízig-vérig mai, mondhatni modern kamaszlány állítja helyre, aki szereti a szalonnás rántottát és a pitét, rajong a macskákért, és irtózik a matek házitól. Itt megjegyzendő: ez a könyvsorozat valóban sorozat, tehát az itt tárgyalt második kötet viszonyrendszere, háttere csak az első kötet olvasása után értelmezhető.

Dinamikus könyv ez: szinte oldalról oldalra hullámzó, hogy a saját családi gyökerein keresztül az ősi tudásra rácsudálkozó kamaszlány modernitás és tradíciók metszéspontján zajló felnőtté válása szolgál hátterül a varázsvilágban vívott küzdelmekhez, vagy éppen fordítva. A metszésponton forrongó feszültség okos szerzői húzással nem hosszas világmegváltó tűnődésekben, hanem egy mellékszereplőben kulminál: a főhős Hajnal kétkedő barátnőjében, aki korunk fölvilágosult emberéhez méltón babonás hercehurcának bélyegzi az egész világfás-révülős történetet.

A hetedik égbolt legmegkapóbb részei egyébként éppen azok, amikor Hajnal a maga kamaszságából csodálkozik rá az öröktől létező varázsvilágra, s ebbe a (pályáját egyébként költőként kezdő) szerző bizony nem ódzkodik némi költőiséget, valamint humort is csempészni:

„Kipillantottam a Göncölszekér korlátja fölött. Föntről nézve az Éjszakai szivárvány most olyan volt, mint egy félkörív és hét, különböző árnyalatú ezüst ragyogott benne. Kislányként a Tejutat macskakövesnek képzeltem el. Amint kimondtam magamban, hogy tej és macska, rögtön Cicelle hófehér bundája ugrott be, pedig már jó ideje nem gondoltam rá. Szinte már éreztem a kezem alatt a puha, domború hátat és a hasa alján az összecsomósodott szőrgombócokat. Egészen valóságosnak tűnt az érzés, már a dorombolást is hallottam.

– Kedves tőled, hogy meglátogattál, de az már kevésbé, hogy üres kézzel jöttél. Tudhattad volna, hogy hozzám nem érdemes legalább 10 kg lazacos macskakonzerv nélkül feljönni.

Azért arra nem számítottam, hogy alig pár perce vagyok fent valamelyik égben a kilenc közül, máris ismerősbe botlok, ráadásul Cicellébe. Ennél jobban egy égbolttúra nem is indulhatott volna.”

Az égi szférákba költözött csodamacska ezek után bemutatja hősünknek a világ ottani rendjét a maga szemszögéből:

„ – (…) égben aludni egészen más, mint a földön, ezt elhiheted, ez egy magasabb létállapot. Ez a macska feletti macska. Úrerkölcsöt teremtünk szolgaerkölcs helyett, mert valójában nincs jó és rossz, csak rossz és macska. Az ember folyton azért küzd, hogy felülmúlja önmagát, de a macskát nem lehet felülmúlni. A macska a jóság, a tökéletesség. Ez a nagy, közös macskaálom, amit kórusban álmodással kell fenntartani. Itt nincs álom meg valóság, csak álomvalóság van. Megyek is lassan vissza szundikálni. Voilá! Most már tudod, mik azok a foltok a Hold felszínén. Nem kráterek, hanem összegömbölyödött macskák. A Hold sötétebb oldalán alszanak a feketék, a szürke részen a cirmosok, a világosabb részen pedig mi, tündöklő fehérek! A Hold tele van macskákkal, ezért ugatják a kutyák – azzal egy hatalmas ugrással ismét a Holdon termett.”

Az idézett rész afféle privát macska-mitológiát told be a magyar (illetve ősmagyar, illetve keresztény népi vallásossággal keveredő, tehát lényegében szinkretista) mitikus világrendbe. Ami a már mondott, néprajzilag hiteles hagyományokkal is gazdagon ábrázolt. Ilyenek például a hímzett terítőnek rajzokkal megjelenített, tradicionális motívumai, amik alapján hőseink nagy nyomozásba kezdenek:

„ – Van itt egy csomó jel, ami után mindig szerepel egy másik, és van olyan, ami önmagában áll. Itt van mindjárt a Csősz csillag, más néven Eső csillag. Ez egészen pontosan májustól februárig látszik, ezt mindig egyedül hímezték fel, a többi mintától távolabb.

Kikaptam Dávid kezéből nagyanyám füzetét és olvasni kezdtem: E felől a csillag felől érkezik áprilisban a legtöbb hullócsillag, avagy mennykő, úgy tartják, azért, mert az Égi Csősz ekkor hessegeti el a mennyei gyümölcsösből a ragyogó, arany és ezüst szőlőket dézsmáló madarakat, az ijedt madarak pedig kiejtik szájukból a gyümölcsöket, amik nagy fénycsíkot húzva maguk után a földre esnek.”

A könyvészeti adatok közt pedig olvashatjuk a könyvben szereplő hímzésminták forrását is: Remete Farkas László Kárpát-medencei geometrikus jelképábrázolások című kézirata. Izgalmas morzsák még ősiségünkből a történet ellenségeinek megnevezései. Hajnal révülései és küzdelmei során találkozik az inkább csak bosszantó, mint ártó vézna fityfenével, meg a jóval veszedelmesebb fészkes fenével, rákfenével, lépfenével és magával a „főfenével”, a Fenevaddal is. Ráadásul itt van még Czudar, a vihardémon, meg a Bodomér nevű garabonciás, valamint némi vérláva is, szóval a sok ínyencség mellett bőven kap kalandot, akciót meg nagy érzelmeket az ifjú (és a fantasyt szerető felnőtt) olvasó. Az ártó szellemekkel egyébként többek között a frászkarika segítségével lehet fölvenni a harcot, amit hét különböző kovászból gyúrt kenyértésztából kell kisütni. Ezek egyike pedig olyan kovász kell legyen, ami (aki) a világ legelső kenyeréből való. S e kovász roppant bőbeszédű, érés közben mindenféle tanulságos történetet mesél. A beszélő kovász mint segítő entitás a legmeglepőbb, legötletesebb, legkedvesebb mesehős számomra az utóbbi évek olvasmányaiból.

Sűrű könyvet írt Viola Szandra: sokrétegű, lélegzetelállító fordulatokkal teli történet A hetedik égbolt, olykor tényleg levegőért kapkodunk: hogy is kerültünk hirtelen egy kedves parasztház barátságos konyhájából a démonoktól hemzsegő erdőbe. Ne aggódjunk: ezzel így vannak a történet hősei is. A Hajnal öröksége sorozat első kötete is remek olvasmány volt, a második pedig túl is szárnyalja azt. Aki jó hazai ifjúsági fantasyt akar olvasni, vágjon bele.

Viola Szandra: A hetedik égbolt. Scolar Kiadó, 2024.