„Valaki megölte a nővéremet. Nyomozzuk ki, és kapjuk el!”

Egy nap a Halál úgy dönt, kipróbálja, milyen embernek lenni. Végül is nem lehet olyan nehéz, ugye? Hamarosan azonban felfedezi, hogy nemcsak az emberi érzelmek bonyolultabbak, mint sejtette, de a gyakorlati kérdések terén is van még mit tanulnia: például, hogy hogyan rázza le a túlzottan barátkozó kedvű kislányt, a leselkedő szomszédasszonyt, vagy éppen a rendőrséget...

 

Ez volt az első hang, amit hallottam: a sziklákon megtörő hullámok zúgása.

Ez lesz az utolsó hang is, amit hallani fogok. Ha majd minden elenyészik, ha majd a föld és a víz is semmivé lesz, én is eltűnök, és nem marad más, csak az üres, magányos végtelen. Amíg azonban létezik bármi, ami elpusztulhat, én is létezni fogok.

A harmadik napon növények sarjadtak a földből. Aztán megjelentek az állatok, majd az emberek, és a világ színesebb, zajosabb és változékonyabb lett. A napok egyre rövidebbek lettek: az emberek egy napjához képest a tenger és a föld egy napja felmérhetetlenül hosszúnak tűnt.

Egyszer el kell majd mennem közéjük. Meg kell értenem őket, nem csak figyelni, nem csak átlátni minden tettükön és gondolatukon, de átérezni, hogy milyen lehet embernek lenni.

Hogy milyen lehet halandónak lenni.

Aztán a hivatalos hangok. Sajnálom, asszonyom, de… Amit a de előtt mondanak, az nem számít, gondolta Gabi, miközben pizsamában lapult az ajtórésre, és leste, ahogy anyja az ablak előtt áll a telefonnal, és oda sem figyelve tekergeti a drótot az ujja köré. Én értem, mit mond, hadnagy úr, de… Szemben a szürke tűzfal, a homályban szürke az ablakkeret és az agyonmosott hálóing, szürke az anyja fáradt arca is, csak a könnyek csillognak, mint a gyémántok, ahogy lassan megindulnak az álla felé.

Aztán leeresztette a telefont, aztán csak állt, egyik tenyerét a szájára szorítva, és meredt a tűzfalra, mintha a láthatatlan kezet várná, hogy felírja rá a választ, a magyarázatot, amit soha senki nem kap meg. Miért? Miért pont őt?

Budapesten a csend a leghangosabb. Autók zúgtak el az utcán, a szomszédban csapódott az ajtó – Kis bácsi mindig olyan korán kel, gondolta Gabi, vajon hová mehet ilyen hajnalban, vagy talán Orsi korábban megy ma iskolába? – valahol megeresztették a csapot, és a falban zúgtak, zubogtak a régi csövek. Az anyja állt az ablaknál, és nézte a tűzfalat, szótlanul, élettelenül, csak a szeme fénylett, és Gabi felett a csöndben úgy lógott a kérdés, mint Damoklész kardja: apu vagy Reni? Reni vagy apu? Talán Bécs felé járhat most apu kamionja, vagy már München felé száguld? Hacsak nem történt valami… De nem történhetett, hiszen apu a legjobb sofőr a világon! És Reni? Ő már külön lakik, de az ő aranyos, csodálatos nővérével nem történhetett semmi!

– Már ébren vagy, Gabikám?

– Mi történt? – Nincs válasz, csak a néma könnyek, és Gabi már tudta, de hallani akarta, hátha mégsem. – Anyu, mi történt? – Már az ő szemében is gyülekeztek a könnyek, de nem akart sírni, még nem, amíg nem tudja, kit sirat. – Ki halt meg?

 

Boross hadnagynak ez volt a tizennegyedik gyilkossága, és első ránézésre úgy vélte, az előző tizenháromból csak egy volt ennél egyszerűbb, mikor is a tettes maga sétált be zokogva a rendőrségre, hogy egy vonyító kutya miatti verekedés hevében kissé túl erősen találta megszorítani a szomszédja nyakát.

– Egy üveg bort teszek rá, hogy a fiúja volt – mondta Ványik őrmesternek.

– Tartom.

– Már el is vesztetted. Tök egyértelmű, összekaptak valamin, a srác megpofozta, kést rántott, összeszabdalta, és lelépett. A szomszédok azt mondták, állandóan veszekedtek, a kölyköt meg sehol nem találjuk, pedig elvileg itt lakik. Ki más?

– Nem tudom. De…

– De?

– Csak nem hagyta volna itt heverni a kapuban. Nem lehet ilyen hülye…

– Miért ne? Pánikba esett, és elrohant. Valószínűleg az anyja pincéjében vagy egy haverja kamrájában gubbaszt, és fosik, hogy mikor törjük rá az ajtót.

Ványik őrmester a bajuszát harapdálta, és a nő holttestét nézte. A vérfoltos arcon már megjelent két korai légy, a szomszédasszony a többszöri figyelmeztetés ellenére színházi távcsővel leskelődött a lépcsőfordulóból, a kapuban kifeszített fehér-kék rendőrségi szalagot pedig lágyan lengette a szél, és Ványik őrmester már a három gyereket is látta, akik ollóval a kezükben lopakodtak a kukák mögött, hogy begyűjtsenek belőle pár arasznyit szuvenírnek. Mire visszafordult Boross hadnagy felé, az már nem volt ott: a technikus mellett térdelt, aki éppen a halott nő kezét vizsgálgatta.

– Van valamink?

– Így ránézésre rendesen belekarmolt valakibe.

– Akkor lesz DNS?

– Lesz. Azért megnézem az ujjlenyomatokat is, az gyorsabb… Addig maguk kereshetnének valamit, amivel össze lehet hasonlítani.

A hadnagy elmormogott pár vaskosabb káromkodást abban az összefüggésben, hogy ki a főnök, és ki nem, aki mégis pofázik, de azért elindult felfelé a lakásba, amit az áldozat a barátjával osztott meg.

Odabent otthonos káosz volt, szétdobált cipők és ruhák, tányérok, üvegek és magazinok, de semmi, amit a gyilkossághoz lehetett volna kötni. Az összképen a kollégái is rajta hagyták a kezük nyomát, és Boross hadnagy ezt látva még bizonyosabb volt benne, hogy igaza volt: a lakás olyannak tűnt, mint ahová senki nem fog visszatérni. Lehet, hogy csak a számtalan hasonlóan feldúlt lakás járt az eszében, amiket pályafutása során látott, lehet, hogy megérzett valami megfoghatatlant a levegőben, de biztos volt benne: a szobákat máris megülte valami nehéz, fülledt miazma, mintha a pusztulás szaga szivárogna a halott nő holmijaiból.

Vetetlen ágy, amit senki nem fog már bevetni. Hanyagul lerúgott, kitaposott sárga pántos szandál, tűsarkán a festék már félig lekopott, nyitva felejtett rúzs az éjjeliszekrényen, strasszokkal díszített póló. Valaki majd eljön, és összeszedi őket, a rúzs repül a kukába, de a ruhákat talán hazaviszi vagy bedobja a vöröskeresztes gyűjtőkonténerbe, a kint felejtett tányért elmosogatja… Van valami a halottak dolgaiban, ami sokkal megrázóbb, mint maga a tetem, gondolta Boross hadnagy. Talán ez a félbemaradtság, ez a hirtelen vágás, mert azt tudjuk, hogy egy nap mindenkinek meg kell halni, de hogy ilyen váratlanul, ilyen készületlenül, szanaszét hagyva az ágyat, a ruhákat, félig olvasottan a nyitott újságot, szétszórva az ember életének intim részleteit… Erre nem lehet felkészülni. A halálra igen, a nagy ismeretlenbe utazásra, a túlvilágra vagy akármi is legyen odaát, arra igen, de arra, hogy még az az űr is milyen könnyen eltűnik, ami az ember helyén maradna e világban… Arra sosem.

Mi marad abból a nőből, ha még ezt a lakást is szétszedik? Semmi! Egy sírkő a Fiumei úton? Egy akta a rendőrségen? Ennyi az ember élete?

 Boross hadnagyot e filozófiai mélységekből az akta gondolata rántotta vissza, melyet valakinek még össze kell rakni. Mert egy dolog, hogy mit ér az ember, és hogy milyen, ha egy halott lakásában járva megérint az elmúlás szele, de jelentést írni meg egy egészen más dolog, és ő aztán kutya legyen, ha ezért fog benn ülni éjjelig az őrsön, mikor pedig a felesége paprikás krumplival várja odahaza. Talán még kovászos uborka is akad hozzá…

A rendőrök is csak emberek, és mint minden embernek, nekik is a saját életük jelenti a világ közepét. Minden más, legyen bármily érdekes, gyönyörű vagy fájdalmas, csupán annak a díszlete.

 

[…]

 

Gabi az iskolai könyvtár utolsó polca mögött ácsorgott, kezében egy nyitott könyvvel. A felületes szemlélőnek úgy is tűnhetett, hogy olvas, közelebbről azonban már látszott, hogy csak a borító belső oldalát tanulmányozza.

A vörös papíron pár soros levélkék váltották egymást. Legfelül Gabi apró, kerekded betűi sorakoztak, gondosan kihegyezett fehér ceruzával a lap széléhez igazítva: Ez egy titkos üzenet. Ha szeretnél a láthatatlan barátom lenni, válaszolj! Ezt még tavaly írta, mikor úgy összeveszett Fruzsival, hogy azóta szóba sem álltak, és hetente ellenőrizte, felfedezte-e valaki a levelét. Két hónappal ezelőtt aztán végre érkezett válasz, ide-oda csúszkáló, golyóstollas szarkalábakkal: Szeretnék. Milyen az a láthatatlan barát?

Valaki, akit nem ismersz, csak levelezel vele, írta Gabi boldogan, és úgy vagytok barátok, hogy nem tudjátok, kicsoda a másik. Azóta számtalan üzenetet váltottak apró-cseprő dolgokról és az élet nagy igazságairól, mint például hogy a teknősök menők, a csokoládé nagyon jó, a sárkányos történeteket nem lehet überelni, és Parajdiné, aki matekot tanít, meg fizikát a felsősöknek, egy kiállhatatlan banya. Az utolsó két hétben aztán mélyebb témák is felmerültek: Gabi leírta, mennyire egyedül érzi magát, mert Andris – a könyvben persze csak így írta: a régi legjobb barátom – elment egy másik iskolába első osztály után, Fruzsival pedig összeveszett, és nincs kivel beszélgetni, a láthatatlan levelezőpartner pedig bevallotta, hogy folyton csúfolják, és az összes osztálytársa azt mondja, dilis.

A legutolsó sorban ez állt: Még sosem volt ilyen jó barátom, mint te, pedig azt se tudom, ki vagy. Fogok írni egy könyvet, amiben elmegyünk ketten sárkányokon lovagolni és orkok ellen harcolni, megtanulunk varázsolni, és egy csomó őrületes kalandunk lesz. Aztán, ha felnőttek leszünk, majd találkozunk, és igazi hősök leszünk!

Gabi egy pillanatra bizonytalanul ingatta ceruzáját a papír fölött. Őrületes kalandok? Hősök?

Elhomályosult előtte a vörös lap, úgyhogy kitörölte a szeméből a könnyeket, és rágni kezdte a ceruza végét, hogy erőt merítsen belőle. A hősök nem sírnak! Legfeljebb éjszaka a paplan alatt, ahol nem fognak becsengetni, hogy aztán órán az egész osztály az ő vörös szemét nézze, és kuncogva suttogja körbe: Gabi elbújt a könyvtárba bőgni!

A hősök nem sírnak. A hősök cselekszenek. Harcolnak és legyőzik a gonoszokat.

Valaki megölte a nővéremet, írta Gabi remegő kézzel, és a fehér ceruza hegyéről halk roppanással vált le egy szilánk. Nyomozzuk ki, és kapjuk el!

 

[…]

 

4.

 

Nem sokkal azután érkeztem, hogy felépültek az első kunyhók.

A fiút Girsunak hívták, talán tíz éves lehetett, és egy fiatal asszony és egy kislány kuporgott mellette. A nő a fiú kezét szorongatta, és előre-hátra ringatózva siratta, legalábbis ha sírásnak lehet nevezni azt a fájdalmas, szaggatott vonyítást, ami hol kitört belőle, hol elhalkult. A kislány csendben guggolt az oldalán, fekete szempillái súlyosak voltak a könnyektől, és hol az anyjára pislogott, hol megdörgölte a marás helyét egy marék fűvel, meddő kísérletként arra, hogy változtasson valamin.

A kígyó addigra rég eltűnt a kövek között.

A kunyhó előtt álltam meg, a két férfi mellett, mert bármennyire is halottnak tűnt a fiú, valahol mélyen még élt benne valami szikra, ami nem akart kihunyni, én pedig mindenekfelett türelmes vagyok, és sosem érkezem idő előtt. Késni se késem – valójában ott vagyok mindig és mindenhol, ami majdnem annyit tesz, mintha nem lennék sehol sem.

– Hol fogod eltemetni? – kérdezte a magasabb, horgas orrú férfi.

– A hegyoldalban, ahonnan látni a folyót. Elég fent, hogy ha a víz kiönt…

Elhallgatott, de a másik így is elértette. A víz elmosná a földet, elsodorná a csontokat, a gondosan odaállított agyagedényeket, a puha szövetruhát, és a néhai Girsu megkezdené hosszas utazását a tenger felé.

Hallgattak, én pedig vártam. A kunyhóban az asszony a fiú nevét kezdte sikoltozni, a férfiak pedig csendben egymásra néztek.

– A feleséged… – kezdte a magasabb tétován.

– A feleségem fiatal, és még nem látott elég halált. Hadd sírjon! Kisírja magából a bánatot, hogy aztán új fiakat szülhessen.

– Kemény vagy vele – állapította meg amaz, inkább elgondolkodva, mint elítélően. – De… Mégiscsak a fiad.

– Sok fiamat eltemettem már, Barazu, és félek, sok fiamat el fogom még temetni – mondta a másik olyan hangsúllyal, amiből érezhető volt, hogy részéről le van zárva a beszélgetés. – Ilyen az ember sorsa.

Ismét csönd ereszkedett rájuk. Én akkor már az egérre figyeltem, ami magabiztosan iramodott végig a házfal mentén, majd eltűnt ugyanabban a repedésben, ahol a kígyó is nem sokkal korábban. Még szaladt pár lépést, tétován megállt és körbefordult, de már késő volt: a kígyó elővágódott, és egy cincogással később már ráboríthattam kezemet az egérre. Zavartan pislogott, amikor a tenyerembe vettem: nem értette, mi történt vele. Senki sem érti.

A kígyó kényelmesen nekilátott az egér lenyelésének, Barazu pedig ismét megpróbált beszélgetést kezdeményezni.

– Eldöntötted már, minek akarod hívni a falut? Már ha még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy itt akarjunk élni… Sok errefelé a kígyó. Esetleg Muzur? Kígyók Városa. Nem is hangzik rosszul, nem?

– Kisnek fogják hívni.

– Hogy?

– Kis lesz a neve. Egy nap hatalmas város áll majd itt, aminek évezredek múltán is mindenki ismerni fogja a nevét.

Barazu valami otrombaságot válaszolt, olyasmit, hogy a fiú halála talán elvette a másik eszét, és hogy ebből a sárfészekből sosem lesz város, de ezt már csak fél füllel halottam, mert most már a kunyhóban volt dolgom.

Az asszony még mindig zokogott, a kislány pedig elmélyülten rágcsálta az ujjait. Egyikük sem nézett fel, mikor odaléptem a fiúhoz.

– Itt az idő, Girsu.

 

---

Gerencsér Anna 1994-ben született Budapesten, és az ELTE jogi karán szerzett diplomát. 2019 óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja, a Magyar Írószövetség Debüt-díjának kitüntetettje. Rendszeresen publikál hazai és külföldi folyóiratokban. Megjelent kötetei: Az ajtó másik oldalán (2020); Kimondatlan kívánságok (2022); A krokodilmadár koronája (2023).

A borítót és az illusztrációkat a szerző készítette.

Fotó: Jakab Gábor