A három testvér

Elek fráter az első jeleknél tudta, hogy ez az. Addigra épp elég tapasztalatot szerzett és épp elég ilyen esetet látott ahhoz, hogy pontosan tisztában legyen azzal, mivel kezdődik. Mint ahogy abban is bizonyos lehetett, hogy végződni jó eséllyel mivel fog. Tehát nem kellett meglepődnie. Tudniuk kellett, tudták is, hogy előbb-utóbb valamelyikőjükhöz el fog érkezni. De leginkább mindhármójukhoz. Ennek ellenére, azazhogy ennek tudatában vállalták a kötelesség és az állhatatosság által rájuk szabott feladatot. És miközben a vész elmúlásáért imádkoztak, az is rendszeresen eszükbe jutott, hogy vajon hamarább véget ér-e, minthogy őket is elérné, avagy ők se menekülhetnek meg előle. Megnyugvással tekintették azt is, amennyiben utóbbi következne be. Erre volt a legnagyobb esély.

– Valamennyien Isten kezében vagyunk – mondogatta Elek fráter a régi igazságot a fivéreinek, mire a másik kettő egyetértőn és egyöntetűen bólintott:

– Legyen meg az ő akarata.

Beteljesedett.

Elek fráter megpróbált fölülni hevenyészett, egy szál pokrócból álló fekhelyén. Jól sejtette: így még jobban szédült, mint fektében.

A kápolna egyik oldalsó traktusában, az oltártól jobbra, de még az előtt alakítottak ki maguknak hálóhelyet. Ez is Elek fráter ötlete volt: ha már úgyis annyit jönnek ide imádkozni, temetni és a lélekharangot kongatni, egyszerűbb és praktikusabb, ha egyben be is költöznek. A rendház amúgy is kong az ürességtől: a többiek vagy meghaltak, vagy elmentek még azelőtt, hogy a vármegye zár alá került. Amúgy is jobb mindenkinek, ha a városon kívül maradnak. Az őrök tudják, hogy a munkájukat végzik, ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt látszik rajtuk minden alkalommal, amikor ki-be engedik őket a sorompón, hogy félnek. Teljes joggal, hiszen szerte a városban, de annak környékén is Elek fráter és a két társa találkozik a legtöbbet a kórral. Azt nem lehet megoldani, hogy a városon kívül maradjanak. A haldoklóknak föl kell adni az utolsó kenetet, az élők közül számosan még azelőtt meggyónnak, hogy a betegség kiütközne rajtuk (tudják, hogy onnantól fogva már nem biztos, hogy képesek lennének elmondani vétkeiket), a halottakat pedig el kell kísérni az utolsó útjukra, ide, a várostól kellő távolságra lévő kápolnához. Ahol a körülményekhez képest tisztességgel el kell temetni őket.

A kápolnát kereken tíz esztendővel ezelőtt emelték. Elek fráter már akkor a városban szolgált, és amikor kitört a járvány, ugyanúgy végezte a munkáját, mint most, tíz évvel később. Mondják, akkor is Ázsia mélyéből indult a kór, ahogyan négy évszázaddal ezelőtt, amikor számos országot letarolt, és alig hagyott élőket bennük. A kápolna építését Miklós fráter, a rendház vezetője kezdeményezte, aki a vész elmúltával hamar megszerezte reá az engedélyt az egyházkerület vezetőjénél, a váci püspöknél. Az ötlet onnan eredt, hogy ha már itt, a város külső széleitől is kellő távolságban temették el a halottakat, emelhetnének erre a helyre egy kis kápolnát, ahol időről időre el lehet mondani egy imát a lelki üdvükért. Valóban kicsi kápolna lett, szószék már nem is fért el benne, amikor időnként tartottak itt egy-egy misét, arra mindig odakint, a szabadban került sor. A kápolnában csak imádkozni lehetett, megfelelő hely híján a fölravatalozásra sem volt mód. Persze amúgy sem lett volna szerencsés ezeket az elhunytakat hosszú időn keresztül temetetlenül hagyni.

A kápolnát Xavéri Szent Ferenc tiszteletére építették, abban bízván, hogy ő majd megvédi Szolnokot a következő járványtól. Pedig tíz év távlatából visszanézve az akkori nem is dühöngött olyan veszedelmesen. Viszonylag hamar lecsöndesett, és kevesebb áldozattal is járt. Mostanára viszont egyre nagyobb területet foglalnak el a kápolna körül a hevenyészett, sebtében megásott sírhalmok.

A járvány ezúttal Besszarábiából indult, öt esztendővel ezelőtt. Ott feszült egymásnak a három nagy birodalom: az osztrák, az orosz és a török. A háborúnak javarészt a járvány kitörése vetett véget, és noha húsz esztendővel korábban Savoyai Eugénnak sikerült nem csupán visszafoglalnia a legutolsóként török kézen maradt területet, a Temesközt, hanem azon túl is újabb részeket csatolt a Habsburgok birodalmához, a császár ezúttal visszakozni kényszerült, és a gyors békekötés árán át kellett engednie Belgrádot és Szerbiát az oszmán szultánnak. De akkor ezzel már kevesen törődtek. A katonák, ahogy csak bírtak, menekültek haza a járvány elől. És közben magukkal hozták a gyilkos kórt, amely aztán teljesen kiszámíthatatlanul csapott föl a birodalom különböző pontjain, időnként megmagyarázhatatlanul távol egymástól. Miután valamelyik tartományban nagy nehezen végre fölálltak a katonai kordonok, máris kiderült, hogy errefelé nincs is rá szükség, a ragály itt hirtelen erővel kitombolta magát, ellenben vagy száz mérfölddel arrébb gyilkos erővel lesújtott.

Szolnokon is akadtak szórványos megbetegedések, ám eleinte sikerült a kór terjedését féken tartani. A vásárok és hasonló gyülekezések rendezését a városon belül nem engedélyezték, az utazókat és a kereskedőket alaposan megvizsgálták, és belépés előtt arról is nyilatkozniuk kellett, hogy nem jártak fertőzött területen. Amennyiben valahonnét mégis beteget jelentettek, azt a házat azonnal lezárták, lakói akkor sem léphettek ki, ha egyébként egészségesnek mondták magukat, avagy netán a pestisdoktor is annak látta őket. A rendelkezéseknek katonai erővel igyekeztek érvényt szerezni, és a járványt ily módon éveken keresztül sikerült ellenőrzés alatt hagyni. Maga Elek fráter is úgy gondolta akkor, hogy amennyiben minden utasítást fegyelmezetten betartanak és betartatnak, meg tudják előzni a nagyobb bajt.

Amikor később visszalapozott a halotti anyakönyvekben, azt látta, hogy a ragály Szolnokon 1743. május 4-én kezdett el teljes erővel tombolni. Nem emlékezett a pontos dátumra, arra viszont igen, hogy azon a napon több olyan esetet is följegyeztek, miszerint valaki epemirigynek esett áldozatul. Az addig lopakodó, alattomosan ólálkodó, gócokban megbúvó ragály egyszeriben fölütötte viperafejét, és megmutatta pokoli természetét.

– Nehéz időnknek nézünk elébe. Az Úr próbára tesz valamennyiünket, de az a feladatunk, hogy megmaradjunk hitünkben, bízzunk az ég hatalmában, és erőnk szerint támogassuk és segítsük a gyöngéket és az elesetteket, különösképpen azokat, akik a halál torkában kerültek, és nekünk kell megmutatnunk, hogy ott és olyankor is van remény.

Vince fráter nem nézett Elek fráterre, de nem is fordította el a fejét, miközben bólintott. Ő volt a legfiatalabb a rendházban, eszébe se jutott, hogy nemhogy ellenkezzen, de akárcsak mást is gondoljon, mint a többiek.

Elek fráter jól emlékezett arra, hogy, amikor Szolnokra került – ideszólította őt az Úr hívó szava, és idevezényelték rendbéli feljebbvalói –, az itteniek sűrűn emlegettek egy Rebeka nevű nőt, akiről szerte a városban azt beszélték, hogy bolond. Vagyis hát az volt, mert senki nem tudja, hová lett és mi történt vele. Amikor a felkelés zavaros éveiben hol a lázadók, hol a császár katonái vették be a várost, hiába tartottak akkor már a török kiűzéséhez vezető háborút is ideszámítva kisebb-nagyobb szünetek mellett évtizedek óta a harcok, a lakosság türelme a végéhez ért, úgyhogy a szolnokiak jobbnak látták elmenekülni és sorsára hagyni a települést, mondván, majd amikor beköszönt végre a fegyvernyugvás, visszatérnek és fölépítenek megint mindent. Ráadásképpen az a Rebeka nevű nő időről időre azt emlegette, hogy az ő életében három ízben fog Szolnok elpusztulni, és hiába mondták róla, hogy bolond, apokaliptikus jóslata óhatatatlanul is befolyásolta a távozni szándékozókat. Hogy végül mi lett vele, nem tudni. A hadak vonulása idején egyedül ő maradt a városban. Nem volt hová mennie, bár igaz, ez korábban is így volt. Azt is rebesgették, hogy halászmester apja akkor halt meg, amikor az utolsó török elhagyta Szolnokot, és búcsúzásképpen fölégette a vár környékét meg a Tabánt. Rebeka onnantól fogva a város utcáin kódorgott, azt evett, amit adtak neki, és ott hajtotta álomra a fejét, ahol éppen sikerült vagy engedték. Közben meg rendre azt emlegette, hogy látja a jövendőt. Amit vagy elhittek neki, vagy nem.

A város végső pusztulásáról szóló jóslata például a Gondviselésnek hála nem vált valóra. Ha egy utazó néhány évvel azután, hogy Károlyi Sándor erőfeszítéseinek köszönhetően megkötötték a felkelést lezáró békét, meglátogatta Szolnokot, észlelhette, hogy annak lakosai visszatértek a bujdosásból, és lázas erővel nekifogtak újjáépíteni a várost. A vár romjai közé is visszatért a hadsereg, úgyhogy gerendákból sebtében fölhúztak egy kaszárnyaépületet, valamint egy parancsnoki házat, és hogy a helyőrség zsoldját legyen még miből megerősíteni, kocsmát és mészárszéket is nyitottak a hajdani templom romjai mellett, amelyet a török annak idején dzsámivá alakított át, és hiába került vissza később a csúcsára a kereszt, a vár lerombolásakor nem tudták megmenteni. Van helyette egy – igaz, ugyancsak hamarjában és hevenyészve emelt, de legalább létező – templomuk a ferenceseknek a Tisza partján, közvetlenül a rendházuk mellett, amely nem túl tágas, ellenben lakályos, és egyre több fráter érkezik oda a birodalom minden pontjáról. A közelében sorakoznak a sótisztek fából vagy vályogból fölhúzott házai, és itt, a folyó mentén működik a sörház, a pék, valamint egy vendéglő, ahol ízletes kőrösi bort mérnek. Kicsit arrébb sóraktár áll, ahol a harmincadot szedik be, attól északra pedig magtár, amely építésének költségeit a bécsi udvar állta, ezzel is kifejezve, hogy a szívén viseli Szolnok sorsát.

Azét a városét, amely a hamvaiból támadt föl, és amelyet ily módon akár a főnixmadárhoz is hasonlíthatnánk, ám a lakosai jobban szeretik vele kapcsolatban a fiókáit a saját vérével etető pelikánt emlegetni. Olyannyira kedvelik ezt az errefelé sűrűn látható madarat, hogy alakját a város címerébe is belefoglalták, ahogyan a kiterjesztett szárnyú pelikán a három gyermekét táplálja.

Fájdalmas volt Elek fráter számára az emlékek fölidézése. Talán még a hóna alatt lassacskán kitapintható és érintésre sajgó csomóknál is fájdalmasabb. A feje is fájt, és érezte, hogy megy föl a láza. Ehhez képest csekély vigaszt jelentett, hogy ahogy egyre inkább kifelé kecmergett zaklatott alvásából, a szédülése csillapodott. Abban azonban biztos lehetett, hogy a hóna alatti területen túl az ágyékánál is újabb csomók fognak nőni, egyre nagyobbak lesznek, egyre feketébbé válnak, és idővel kifakadnak, akkor pedig bűzös váladékot fognak magukból kiereszteni. Erre mondják, hogy kijön az emberből a mirigy, a csomóknak pedig bubó a nevük. Az ember a kétnapi láz után akár jobban is lehet, aztán a betegség második szakasza lesz kritikus, akkor dől el, hogy a kifakadt bubókból a miriggyel együtt a ragály is távozik-e, avagy megöli. Általában utóbbi szokott bekövetkezni. Elek fráternek bőséggel volt tapasztalata ebben. Olyat is látott nemegyszer, hogy a családtagok magukra hagyták a betegeket. Amint észlelték valakin a tüneteket, a többiek pánikszerűen elmenekültek, mielőtt a hatóságok karanténba helyeznék őket. Ezzel nemcsak sorsára hagyták a haldoklót, hanem a kórt is vitték tovább.

A vesztegzár amúgy is könnyűszerrel kijátszható. Rejtekutak vezetnek a folyó árterén keresztül. Szinte kizárólag a helyiek ismerik őket, azok viszont nagyon jól tudják, hol lehet száraz lábbal, vagy éppenséggel ladikon átkelni a lápon és a nádason. Mások meg egyszerűen megvesztegetik az őröket. Ezeket a birodalom számos pontjáról származó, a legkülönfélébb nemzetiségű szegény fiúkat egyenesen a hadszíntérről vezényelték ide, kevés zsolddal, rossz felszereléssel, pihenés nélkül, és most fáradtan, nyűgösen, rosszkedvűen állnak a hevenyészett útzárak mellett. Időnként elegendő néhány, nyájas mondatok kíséretében odacsúsztatott tallér is ahhoz, hogy tisztjeikkel egyetemben nemhogy eltekintsenek a papírok áttanulmányozásától (sokan közülük olvasni sem tudnak, és a német nyelvből is csak a vezényszavakat ismerik), de félre is nézzenek, amikor egész szekérkaravánok vonulnak el az elmozdított sorompó mellett.

Kifelé sokan mennek, befelé alig, vagy éppenséggel senki. Hírek sem érkeznek a hadszíntérről. Pedig László frátert mindig is érdekelték a nagyvilág eseményei. A rendházban volt egy térkép, nem csupán a birodalmat ábrázolta, hanem a környező országokat is, László fráter azon keresztül igyekezett követni az akkor még a kereskedőktől és más utazóktól származó híreket. Alig ért véget a hadakozás Besszarábiában, az újabb háború immáron negyedik esztendeje tart. Hiába tudta birodalmának tartományaival elfogadtatni Károly császár a Pragmatica Sanctiót, épp csak lehunyta szemeit, a bajor, a szász és a spanyol uralkodó máris nyújtotta a kezét a Habsburg-örökség után. Ezt a helyzetet érezte alkalmasnak a porosz király arra, hogy megszerezze Ausztriát. A háborúba a Habsburgok ősellenségeinek is számító franciák is beszálltak, még szerencse, hogy az atyja nyomdokaiba lépő főhercegnőnek sikerült megnyernie magának az angolokat és a hollandokat, mindenesetre rövid időn belül szép kis csetepaté keveredett, és egyelőre nem látni, merre van a vége.

– Lehet, hogy neked nem is Isten szolgálatát kellett volna választanod, fivérem – intette egyszer tréfás komolysággal Elek frátert a háborús helyzetet élénk izgalommal ecsetelő László frátert –, hanem a birodalomét és az uralkodóházét. Talán jobban illene rád az egyenruha, mint a ferences csuha.

– De hiszen a birodalmat és az uralkodóházat szolgálom így is – replikázott László fráter. – Valóban, nekünk elsősorban az Úr szavait kell követnünk, ahogyan egyébként mindenki másnak is ezen a földön, ám miközben az igét hirdetjük az embereknek, úgy a birodalmat védjük és erősítjük mi is.

– Igazat beszélsz, fivérem – bólintott Elek fráter –, hiszen ahogyan másoknak a muskéta és a kard, úgy nekünk a Szentírás a fegyverünk és a hit a pajzsunk. Amivel bizony jobban is járunk, mintha emberi kéz által alkotott fegyvereink lennénk, elvégre ami a birtokunkban van, az nem kopik, nem törik, és nem fogy el sose, sőt napra napra egyre erősebbek lehetünk általa. És ehhez nem kell egyebet tennünk, csak állhatatosnak kell lennünk a hitünkben, buzgónak maradnunk és kitartanunk a szolgálatban a legnehezebb időszakokban.

Az a bizonyos legnehezebb időszak, íme, bekövetkezett. Talán a vártnál is hamarabb. Igaz, tudni lehet, hogy az Úr azokat teszi leginkább próbára, akiket a legjobban szeret.

Ahogyan folyamatosan magasabbra szökött a láza, Elek fráter lassacskán már nem is bírta minden egyes pillanatban eldönteni, mikor van ébren, és mikor töpreng a múlton, illetve mikor rohanják meg a betegséggel járó hagymázas képek. Már nem kísérletezett azzal, hogy fölkeljen. Tudta, hogy percről percre gyöngébb lesz. Különben is, mások érdekében is jobb, ha nem megy mostantól kezdve sehova. Nem mintha a mozdulatlanságával meg tudná akadályozni a járvány terjedését, netán meg bírná állítani a halálos kórt. De legalább ő ne adja tovább másoknak, ha már a hatóságok tehetetlenek a saját maguk által hozott rendeletek kapcsán is.

Ám mi lesz László fráterrel és Vince fráterrel?

Egyelőre látszólag békésen aludtak Elek fráter mellett, aki középen feküdt két fivére között. Vagyis a legjobb, azazhogy a legrosszabb helyen arra, hogy megfertőzze mindkettejüket. Márpedig, ha ők is elkapják, nem lesz a városban és környékén senki, aki a betegek és haldoklók lelki üdvével foglalkozik, és elkíséri őket utolsó útjukra. A Xavéri Szent Ferenc tiszteletére emelt kápolna teljesen és talán véglegesen kiürül.

Mégiscsak föl kellene kelnie és arrébb kellene kínlódnia magát.

Elek fráter minden erejét összeszedve föltápászkodott, és megpróbálta arrébb vonszolni a testét. Nem mintha annak különösebb jelentősége lenne, hogy néhány lépésnyire van az alvóktól, vagy közvetlenül mellettük. A ragály, a miazma a levegőn keresztül is terjed, és amennyiben egy légtérben tartózkodik velük, őket is kiteszi a halálos veszélynek.

Persze az elmúlt hetekben mind a hárman abban forogtak. Csak az volt a kérdés, melyiküket dönti le elsőként a kór, amelyet minden erőfeszítés dacára eddig nem sikerült kifüstölni Szolnokról.

Talán ezzel próbálkozott az is, aki fölgyújtotta a várost. Merthogy fölgyújtották, és nem mástól lett tűz, afelől Elek fráternek nem volt kétsége.

A járvány terjedésének meggátolását célzó egészségügyi rendeleteket a Helytartótanács, a vármegye elöljárósága – beleértve az erdélyi részekét is –, valamint a jászkun kerület vezetősége együttesen adta ki. Eszerint minden épületet, amelyben fölütötte fejét a ragály, zár alá kell venni, és minél előbb fertőtleníteni kell. Utóbbi műveletet vagy rögtön napszálltát követően, vagy amennyiben az még – a téli időszakban – a délután folyamán bekövetkezik, akkor este kell végrehajtani. Aki a fertőtlenítendő helyiségekbe belép, égő fáklyával köteles fertőtleníteni, a már égő lángok fölé pedig füstölőt kell helyeznie. A füstölésnek legalább egy órán keresztül tartania kell, azután a helyiséget szellőztessék ki. A beteg, avagy a haldokló ágyát az ágyneművel együtt el kellett égetni, a szobák egyéb tárgyait (ládákat, bútorokat, háztartási eszközöket stb.) le kell mosni, ismét kifüstölni, kiszellőztetni, majd minden egyes helyiség falát kimeszelni. A műveletet nyolc nap elteltével az addig üresen álló házban meg kell ismételni.

Elek fráter úgy gondolta (és ebben a társai is egyetértettek), hogy a rendeletek példásak és előremutatóak voltak, és teljes egészében a ragály megfékezését szolgálták. Ám a kór mégis elszabadult. Elég ilyenkor egyetlen apró fegyelmezetlenség, a járvány azonnal megtalálja a rést a pajzson. A gyilkos miazma utat tör a legkeskenyebb nyíláson is. Még az is lehet, hogy azt a lyukat szándékoltan hagyták meg neki. Na nem azért, hogy a pestist még inkább rászabadítsa Szolnokra. Hanem mert a sovány zsold és a kilátástalan helyzet nyomán valaki – egy, a hadszíntérről idevezényelt, fáradt és elkeseredett katona – a mézesmázos szavak kíséretében átadott soványka baksis következtében félrehajtotta a sorompót. Lehet, hogy csupán egyetlen fertőzött ember kelt át, de onnantól a kór veszett kutya módjára elszabadult, és tombolni kezdett.

Utána meg megint más valaki végső kétségbeesésében fölgyújtotta a várost.

Legalábbis Elek fráter így vélekedett, és ezt elmondta László és Vince fráternek is. Utóbbi egyetértett vele, persze Vince fráter laikusként többnyire mindig mindenkinek igazat adott, időről időre idegesítő is volt már, hogy olybá tűnt, nincs is saját véleménye. Elek fráter emlékezett arra, amikor még ő maga is fiatal volt, azonban neki legalábbis úgy rémlett, hogy, bár természetesen a reguláknak megfelelően mindig is igyekezett a feljebbvalóinak engedelmeskedni és a szabályokat, valamint az idősebb fráterek szavát megfogadni, amennyiben kérdezték, soha nem rejtette véka alá, mit gondol az adott dologról. Akkor sem, ha az netán nem egyezett meg azzal, amit a korban vagy hierarchiában idősebb fivére mondott, legföljebb elfogadta és elviselte a kiszabott penitenciát. Vince fráterről azonban soha nem lehetett tudni, hogy mi a véleménye, az ugyanis mindig megegyezett azéval, aki legutóbb szólt. Legutóbb például László fivér azon, Elek fivérével ellentétben hangoztatott nézetének adott igazat, miszerint a tüzet nem rossz akarat előzte meg, azaz nem arról van szó, hogy valaki vagy valakik végső kétségbeesésükben úgy gondolták,  azzal lehet a ragályt megfékezni, ha minden lehetséges gócpontot kifüstölnek, ezért hát inkább felgyújtották a nehéz és verejtékes munkával újraépült Szolnokot. Ilyesmire egy, a fáradságos munkával összekuporgatott vagyonát féltő polgár soha nem vetekedik. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy valamelyik épület a fertőtlenítés előírásszerűen végrehajtott művelete közben lángba kapott. Elég volt hozzá egy elejtett fáklya vagy egy elszabadult parázs, meg egyetlen könnyen éghető, öreg bútor, a tűz máris átterjedt az épületre, onnan meg az egész városra is.

– Lehet, hogy így volt – ismerte el Elek fráter. – Ezt talán nem tudjuk meg soha. De az bizonyos, hogy ekkora tűz nem pusztított Szolnokon azóta, amióta a kurucok fölgyújtották a várost. Aminek lassacskán négy évtizede már.

– Előbb a kurucok, utána a labancok – pontosított László fráter, nem föltétlen a vitatkozás szándéka végett, hanem mert ő volt az a rendház hajdani lakói közül, aki nem csupán a jelenlegi történéseket figyelte élénk érdeklődéssel, hanem a múltbéli események is javában foglalkoztatták.

Azzal nem foglalkoztak külön az Elek fráter által gondosan vezetett halottügyi anyakönyvek, hogy pontosan hány házat is érintett a járvány berobbanását követően nem egészen két héttel kitört pusztító tűz, amely két alkalommal is végigrobogott a megkínzott városon: amikor már azt hitték, hogy sikerült megfékezni a lángokat, azok újból föllobbantak, és azoknak az épületnek is nekimentek, amelyeket korábban megkíméltek valamelyest. Azt majd később, a járvány végleges lecsengésével fogják számba venni és az annalesekbe bejegyezni, hogy 145 épület esett a lángok martalékául – Szolnok házainak jelentős része. Az aznapi halálozási adatokban bizonyára olyanok is szerepelnek, akik nem epemirigyben, hanem a tűzben vagy annak oltása során vesztek oda. A lángokat végül nem is sikerült megfékezni, maguktól hamvadtak el, miután már nem volt mit elpusztítaniuk. Nyomukban üszkös romok, megszenesedett holtok és végérvényesen elégett életek maradtak. A várost napok leforgása alatt akkora sorscsapások érték, hogy félő volt, ezekből nem fog magához térni egy jódarabig – de az is lehet, hogy soha.

– Ugyan már, László fráter. Ne légy már vészmadár! Szolnok túlélte már a török, a tatár, a kuruc és a labanc pusztítását. Ezt is túl fogja élni. A pelikán, ha kell, a saját testéből eteti a fiókáit.

Elek atya végigfeküdt a kápolna kemény kövén, immáron a társaitól néhány lépésnyire, miután sikerült az oltár felé elcsúsztatnia egyre nehézkesebben mozduló és egyre kevésbé engedelmeskedő testét. A kövezetet olyannyira hidegnek érezte, mintha a befagyott Tisza vagy a Zagyva jegén feküdne. Isten szolgáinak jár időnként a szórakozás: errefelé nemigen lehet találni magaslatot, ám itt-ott még állnak a hajdani ispáni földvár sárból döngölt falainak maradványai, ahonnét télvíz idején pompás mulatságot jelent egy lécdarabra ülve vagy azon állva és egyensúlyozva lecsúszni. Mint ahogy az is önfeledt, jóleső örömöt okoz, amikor csúszkálnak valamelyik folyó jegén. Ezúttal azonban nem tél volt, hanem pompás, virágos, szárba szökkent, kalászt érlelő nyár. De hát már arra sincs dolgos kéz, hogy learassa a terményt. László fráter épp arról beszélt valamelyik nap, hogy a történelem tanulsága szerint a járványokat rendszerint éhínség szokta követni: előbb a ragály pusztít, utána meg az, hogy nincs, aki megtermelje az életben maradottak számára az élelmet.

– Isten próbára tesz bennünket, és nekünk, bűnösöknek türelemmel és alázattal kell fogadnunk.

Elek fráter már maga sem tudta, ő mondta-e ki ezt a mondatot, vagy valaki más, talán két társának valamelyike, esetleg szózat formájában hangzott el a kápolna nemlétező szószékéről. Reszketett, borzongott, fázott. Ilyenkor hideg gyolcsba szokták a lázas beteget csavarni, tudván azt is, hogy ezzel valamelyest lehűtik a testet, ám a kezelés nem sokat ér, talán egy kis időre és nagyon kevéssé enyhíti a kínokat, legalábbis olyan értelemben, hogy átmenetileg lejjebb viszi a lázat, és csökkenti a hideglelés tüneteit, a kórt azonban nem gyógyítja meg. A pestisre nincs orvosság. Aki megkapja, onnantól kezdve csakis Istenben bízhat. Na meg a saját erejében, amelyet viszont ugyanúgy Istentől kapott. Kérdés, mennyire tud gazdálkodni vele.

– Rosszul vagy, testvérem? Te is megbetegedtél?

Elek fráter kinyitotta a szemét, ezúttal azonban nem a hófehér, tíz esztendő távlatából is frissnek tűnő meszelést látta a falakon és a mennyezeten, nem is Xavéri Szent Ferencnek az oltár fölé festett portréját, hanem László frátert, ahogyan töprengő arckifejezéssel, de korántsem meglepődve magasodik az ő egyre forróbb és egyre inkább összezsugorodó teste fölé.

– Azt hiszem, kezdődik, testvérem – nyögte elhaló hangon Elek fráter, mire László fráter bólintott:

– Az előbb említette Vince fráter, hogy mintha kis csomókat érezne az ágyéka körül. De érdekes módon egyelőre nem lázasodott be. Nekem is még csupán a fejem fáj. Talán jobb, ha nem is mozdulunk innét, és itt várjuk be azt a kegyelmi pillanatot, amikor magához szólít bennünket is az Úr.

Elek fráter fölemelte jobb kezét, és az oltárkép felé mutatott. Épp csak egy pillanatra, mivel a karja annyira erőtlen volt, hogy egy röpke mozdulat után is hangos puffanással visszahanyatlott az átforrósodott test mellé, a kőre.

László fráter követte tekintetével a mozdulatot:

– Amikor az indiai Malakka városában pestis dühöngött, az ottaniak kérésére a portugál misszionáriusok odavitték Kínából, ahol elhunyt, Xavéri Szent Ferenc teljesen érintetlen holttestét, amire a járvány egycsapásra megszűnt. Ezzel mi már elkéstünk. Mire ideérne a szent tetem, Szolnoknak talán egy lakosa sem maradna életben. Egyet tehetünk: imáinkkal szolgálunk tovább, és abban bízunk, hogy aki túléli a pusztító ragályt, az egyház segedelmével idővel Xavéri Ferencet teszi meg a város védőszentjének.

Mintegy végszóra megszólalt a kápolnában a lélekharang. Talán egy hirtelen támadt nyári szellő mozdította meg. De az is lehet, hogy a halál jeges fuvallata.