Majdnem

Saaremaa-ra nem kellett oltás. Persze nem ezért jöttünk ide. Hanem mert szép.

– Nászutasoknak ideális – mondja az afgán srác vigyorogva, amikor átadja a Nissan kulcsát Rolandnak. Vajon mi ideális nekünk, a sziget, vagy a kocsi? Az adminisztrátor keskeny körszakállával úgy néz ki, mint egy arab herceg, szívesen megkérdezném, hogyan keveredett Észtországba. Mivel kértük az extra biztosítást is a kocsira, szerintem válaszolna valamit. Talán az igazat. – Az úticélt már beállítottam a GPS-ben.

Roland nem mosolyog vissza rá, vagy talán csak lélekben, okos, szürke szeme a drótkeretes szemüveg mögül felméri a fekete terepjárót.

– Itt van egy horpadás. A hátsó ülés meg foltos.

Felvezetik az Avis kölcsönzőlapjára.

– É-visz – javítja ki a srác Rolandot, a Wall-e jut eszembe, a rajzfilm, É-va, a nagy szerelem.

A tekintetem óhatatlanul Rolandra rebben. Még mindig nem vagyok biztos ebben. De bennünk biztos vagyok.

– Working girl? – szólít újdonsült férjem, és kinyitja az utas oldali ajtót. Hol járhattam gondolatban, hogy ő már be is pakolt a csomagtartóba?

Odamegyek a küszöbhöz, a kocsiajtó két oldalán állunk, előreszegezem az államat, mesterkélt a puszi, ami Roland ajkán landol. Nem bánja, vagy csak nem mutatja, arcán ugyanaz a nyugodt derű ül, mióta csak megkérte a kezemet, és én igent mondtam.

Hátizsákomat ölelve szállok be, sort van rajtam, még nyilvánvalóbb, milyen pipaszár a lábam. Amikor Roland behuppan mellém, leguggol alatta a Qashqai, azt hiszem, kétszer annyi kiló, mint én, mármint a férjem, nem a kocsi. Keze megindul a csupasz térdem felé, de belebotlik a sebességváltóba.

– Akkor? Saaremaa? – kérdi, és megköszörüli a torkát.

– Saaremaa.

Indít; nézhetném a tájat is, de a tallinni reptérnél Roland sokkal érdekesebb. Majd ha egyszer felnövök, ki fogok igazodni rajta, addig próbálkozom. Azaz nézem. Szerintem már megszokta, hogy folyton rajta van a tekintetem, pedig, ha kérdezném, válaszolna. Ha kérdezem, válaszol. Még sosem jártam ilyen fiúval, és persze ez volt köztünk a megállapodás, napra nap elámulok, hogy betartja.

Ott van a karja. Csupa erő. Nem látszik rajta. Az én férjem sosem lenne címlapsrác, túl kerek rajta minden, semmije nem ideális, csak ő maga. Ölelt már néhány izmos pasas, a fasorban sincsenek ahhoz képest, ahogy Roland karol, egyszerre puhán és erősen, hozzám fér három oldalról. De nemcsak a testiség számít. Roland egyszerűen álom. A lelke mélyén minden lánynak egy Roland kell, aki figyelmes, meghallgat, támogat és biztonságot nyújt. Aki szereti a munkáját – karriert épít egy magánklinikán –, és pénzt is keres vele. Egy komoly srác, aki humoros. 

– Tényleg itt vagyunk – mondja Roland. Kiértünk Tallinnból, tényleg fasorban suhanunk, messze felnyúló törzsek tetején nőnek csak a lombok, a Balti-tengerhez visz az autópálya, ott jobbra valahol, a messzeségben a víz, benne a boldogságunk szigete, balra meg… az orosz határ, megborzongok, abbahagyom.

– Mit mondott neked Dávid? – kérdezem inkább.

Rolandnak a szemöldöke sem moccan.

– Hogy jól meggondoltam-e.

Bólogatok. Nem az ő tanúja volt az egyetlen. A barátnőm, Veréna is megkérdezte párszor. Meg a bátyám. A kollégák csak azért nem, mert nekik nem mondtam el, hogy ez egy elrendezett házasság. Hogy Roland meg én akkor találkoztunk össze, amikor mindkettőnknek elege volt a csalódásokból, és üzletet kötöttünk. Megállapodtunk az elvárásokban, a módszertanban, a feltételekben, hogyan ismerjük meg egymást hat hónap alatt, és ha egyikünk sem azonosít vállalhatatlan kockázatot, összeházasodunk. És tényleg itt vagyunk.

– Mit hitt? – kérdem.

– Nem tudom. Azt sem értem, miért jobb egy Tinderen felszedett kapcsolat, ahol az első randin lezavart szex skálázása lesz a mértékegység.

– Olyan… józan vagy – suttogom. – That’s pretty amazing.

Odahajolok hozzá, és arcon puszilom. Most először látok rajta bármi reakciót, amióta csak elindultunk, de lehet, hogy csak odaképzelem, ahogy halványan elpirul. Kedvem lenne megismételni, de hagyom vezetni.

Három óra, és átkelünk a szigetre a tenger fölött futó hídon. Jobbra a végtelen víz, balra a végtelen víz. Átélem az érzést, hogy eláll a lélegzetem. Nem is a tüdőm adja fel, ahogy a semmi közepén hajtunk előre, hanem a szívem, mintha ott se lenne a mellkasomban, csak a sajgás dobog a szív alakú űrben a bordáim mögött.

– Szép – mondja Roland, és leparkol a túloldalon, a magas fűvel benőtt parton áll egy fakapu, köszönt minket a paradicsomban. Kipattanok a kocsiból, szembeállok a tengerrel, kitárom a kezem, és nagyot lélegzem, kérem vissza a sejtjeimet.

Roland elém sétál. Szeretem a magabiztosságát, hogy tudja, megteheti, mert szólok, ha zavar. Máris sokkal jobb alapról indul a házasságunk, mint száz másik. Behunyom a szemem, és remélem, hogy megcsókol. A testemmel figyelem, ahogy átölel, ahogy meleg teste közelít.

Kinyitom a szemem.

Komolyan néz rám.

És annyi minden van a tekintetében. Az a fajta bizalom, amikor az ember tudja, hogy valami monumentális tettet visz véghez. Önbizalom. Másbizalom. Én állok lábujjra, hogy összeérjen az ajkunk. Belekapaszkodom a vállába, az is széles és erős és kerek, a lábam elemelkedik a talajtól, Roland úgy szorít, hogy felemel. Nem vette észre, könnyű vagyok neki, mint egy tollpihe, és ezen nevetnem kell.

Ő nem mosolyog. Csak majdnem. Ismerem annyira, hogy tudjam, hogy néz ki a nem és az igen között.

Visszaülünk a Qashqaiba, repülünk a faházhoz, amit kibéreltünk, Roland találta, beleszerettem a képek alapján, zöld kertben álló rönkház, előtte nyugágyak és ribizlibokrok – sárga, piros, fekete –, belül szőttesek és vascsetreszek, labirintusszerű kis szobák, természetesen az egyik szauna. Amint körbejártuk, megállok a ház közepén – a nagy, vastag lapú fa étkezőasztalnál.

– Most már igazán házasok vagyunk – mondom, tele hittel. És sóvárgással. Kigombolom a blúzom. Roland csak áll és néz. – Folytasd te – kérem, a hangom remeg. De Roland keze nem.

Hányszor tartottunk itt! Épp annyiszor, ahányszor megálltunk. És ezt Veréna sem tudta. Talán Dávid sem… Roland a derekam csupasz bőrén fonja körbe a kezét. De, talán Dávid mégis. A fiúk megosztják egymással az ilyesmit.

Nem értem, miért tartott vissza minket az egyezségünk mindahányszor. Ez nem volt benne az egymásnak tett ígéretünkben. Csak abban állapodtunk meg, mikor fogunk találkozni és mennyit, egyikünk sem mondta, hogy várnunk kellene a nászéjszakáig. Mégis folyton megtorpantunk. Már-már kockázatnak ítéltük, hogy egyikünknek sem akaródzik átlépnie ezt a vonalat, mi van, ha merjük az örökkön örökkét, és aztán kiderül, hogy nem passzolunk?

Eddig mégis csak a majdnemig jutottunk.

Eddig.

Megérte.

Ez a gondolat zubog bennem másnap reggel, miközben forr a víz a teafőzőben. Hiába ír a naptár nyarat, odakint csípős az idő, egyből kinyitottam a teraszajtót, amikor felébredtem. Ötkor.

Megelevenedett klisének érzem magam, ahogy a férjem túl nagy ingében, kezemben a gőzölgő bögre mentateával kiülök a nyugágyra a ribizlibokrok mellé.

– Ilyen nagy úr a szokás? – Roland reszelős hangjára hátrafordulok.

Egy szál farmerben áll a küszöbön, sosem láttam még így, és kihasználom a másodperceket.

– A szokások jók.

– Na igen.

Odaóvakodik hozzám. Mezítláb van, és tudom, hogy nem szokott mezítláb járkálni a fűben. Átfogja a bögrét tartó két kezemet, és beleiszik a teámba.

– Szeretlek – mondom neki halkan, és végre megkapom.

Végre ő is mosolyog. Csak egy picit. Csak annyira, hogy tudjam, ez egy mosoly.

A sok majdnem után végre az igazi.