Mikor 

ránk nevet a galamb
csúszós cserepekről
már nem vegyül verebek közé
elég neki varjú-terror

a hétórás buszon
bepárásodik a közeljövő
és horkolnak a nyugdíjas évek
valami fenti akaratok
véneket
néha ma-születetteket
vetnek a végeknek
hogy széllel bejárják
a nekik kiutalt
fényes kaszálókat
feledve gyorsan
a begyűlt tudást
a tékozolt bölcsességet

még tizenegy
amit szilajul
is leélhetnék
de nem vetél el
a kötelességterhes
tizenegy év
a tett másvilágán

várom majd egyszer
a tizenegyes buszt is
biztosan nem késik
de ki tudja meddig
és hová visz
letesz-e egyáltalán
valami célszerű
idegenben
a végleges megvénülés
semmibe révülés
ideglelése előtt
két sarokkal

mikor az évek szóródnak rostán
s nem finoman pergő homokórán

hiába ezerzöld hetyke tavasz
nyarunk őszaratást rejtő tapasz

mire termésed hombárba’ érne
nem hiszel már csak világvégébe
cinikus magod gondolatgéned
a Zord ellöki s nyomban eléget

nem kér ebből már az éteritás
odafönn mit sem ér – önámítás

mikor az uccán elüt a kettes
angyalok löknek az istenekhez

mikor szabdalva sínekre hullasz
véres bokával te is kinyúvadsz

fölösleges az emberáldozat
lesz majd nálad érdemesb felhozat

szóróparcella az élet
a galambok már nem vegyülnek
sőt angyalforma rajban
sólymok elé vágynak
olajágtalan csőrrel

szétszórtan próbálod
magad összerakni
nem ez még nem
a te temetésed
nem ez még a te
szétszórt
eltékozolt
isten-se-látta
zsinatos életed

merre van a kiút
a parcellából
a holtak városából
az élő halottak
nyugdíjvártán
végvári vitézkedős
délutáni meccshez
sörszisszentős
szombati piacszabaduláson
nagyfröccsözős
kutyasétáltatáskor
múlton morfondírozós
de mai csitrik
nyár-tárta kebleit
szemhabzsolós
mégis komfortos
napi rettenetébe
te meghalsz és a
verebek kirepülnek
hebrencs verébfüst
a majdani bármely-évszak
valahányadik napján

s bár fölösleges az emberáldozat
széllel bejárják
lelked-formázó rajokban
a te jövőd is
mert odaföntről
a Zord házából
jobban látszik
hogy körbebolyongtál
tizenkétéletes
pályarutinnal is
s ezért maradtál megint
isteneknek nem kellő
hajnali buszra váró
önszabócentit vágó
s a maradékkal
földön-térden csúszva
magadostorozó
cinikus önérzet
valahány korban is

elkerekült szemmel várod a lépést
mit nem a lábad de a lelked tesz majd
fel-ki az égbe dúlt kebled kiereszti
raját a galambok és verebek
csapatának

egyik a béke másik a lét zsivaja
mert e duellum szerteszakított
bárhogy-is-bárhol-is éltél
és az erőd most semmibe hullt
várni a méltó
közjószágnak
járó megsüvegelt
emberi kort
nem lehetett

szürkés-barna füstjel az égbe
meghaltál
a hasonsorson kicsit is
lódító új létbe
beszállnak szárnyasaid
hogy teleszarják
új tested piacát
soha-nem-javuló
lelkedet
újra