Az eladott kard

Japán a XVII. század elején, a Tokugava-sógunátus korában

– Kérem, uram, bírja őt jobb belátásra! – rimánkodott a fogadós. – Takamacu úr az otromba viselkedésével elriasztja a többi vendégemet! Újabban állandóan részeg, fizetés helyett pedig ígérget, vagy fenyegetőzik… ha ez így megy tovább, tönkre megyünk! A feleségemmel rendkívül hálásak leszünk önnek. A családjával addig időzhet nálunk, ameddig akar. Csak tegyen róla, hogy Takamacu úr észhez térjen!

A fogadós arcra borult, hangja kétségbeesett hüppögésbe, majd zokogásba fúlt. Dzsótaró, a rónin némán hallgatta a panaszáradatot. Azonban tekintete másfelé nézett. Mintha a kinti, sűrűsödő esőcseppek kötötték volna le a figyelmét.  Dzsótaró a vele szemközt ülő asszonyának szemébe nézett, de egyikük sem szólt.

A fogadós lassan abbahagyta a sírást.

– Elnézést, hogy megzavartam nyugalmukat – mondta csendesen az idősebb férfi, és távozni készült a szobából. Dzsótaró azonban hirtelen mozdulattal visszatartotta.

– Mutasd meg nekem azt az embert! – a rónin e szavakkal övébe tűzte a hosszú és a rövid kardját, majd követte a fogadóst a földszintre. A lenti, tágas étkezőből durva nevetés, trágár énekek visszhangoztak.

***

Dzsótaró néhány hónappal korábban az egykor jobb napokat látott daimjó, bizonyos Hiroto úr szolgálatában állt, mint hatamoto. Hiroto nem rendelkezett különösebb politikai befolyással, a polgárháború során is igyekezett semleges maradni. A szekigharai ütközet után – amelyet Dzsótaró csak hallomásból ismerhetett – a daimjó hűséget fogadott az új sógunnak, Tokugava Iejaszunak.

A birodalom egysége látszólag helyreállt, ám a béke korszaka sokak számára nyomorúságot, méltánytalanságot hozott. A dinasztiaalapító Iejaszu nem élt már, amikor az új sógun, Hidetada által vezetett bakufu kénye-kedve szerint sajátította ki a neki tetsző földbirtokokat. Így vált nincstelenné Hiroto úr is.

A daimjó, hogy elkerülje a szégyent, családostul szeppukut követett el. Dzsótaró azonban nem mehetett hűbérura után a halálba, Hiroto utolsó parancsa életben maradásra kötelezte ifjú vazallusát.

„Te vagy a legkiválóbb kardforgatóm, Dzsótaró, akárcsak apád volt egykoron. Ilyen tudást nem vihetsz magaddal a sírba! Kjotóba küldelek, ott él egy távoli rokonom, ő majd pártfogásba vesz téged. Íme, az ajánlólevelem. Indulj, amilyen gyorsan csak tudsz!”

Dzsótaró nem tehetett mást, mint engedelmeskedett. A hatamoto a feleségével, Midorival, három kisgyermekükkel és özvegy édesanyjával, Akiko asszonnyal útra kelt a császárváros felé.

A viszontagságokkal teli vándorlás többszörös tragédiába torkollott. Az első csapás akkor érte őket, amikor egy földrengés következtében odavesztek az ingóságaikat cipelő málhás állataik, valamint szolgáik egy része. Hetekkel ezután a Kiso-hegységben Akiko asszonyt leverte a láz a lábáról.

„Folytasd az utadat fiam! Végre kell hajtanod urunk parancsát!” – ezek voltak Akiko utolsó szavai fiához. Napokba telt, amíg Dzsótaró az egyik faluban talált egy buddhista szentélyt, és illő módon megadhatta a végtisztességet édesanyjának.

Dzsótaró és Midori a gyásztól sújtva meneteltek úticéljuk felé. A még meglévő szolgákat szélnek eresztették, mivel már nem tudtak gondoskodni róluk. Végül egy fogadóban telepedtek meg, a hegyek közé ékelt folyóvölgyben. A tovább haladást viharok gátolták, valamint Dzsótaró fiának betegsége. Az orvosság beszerzése maradék vagyonukat is felemésztette. A fogadósnak azonban nem volt szíve kiadni az útját a sorsüldözött családnak.

Midori eladta legyezőit, meglévő ékszereit. A fogadósnénak felajánlotta, szíves-örömest készít kalligráfiákat falidísznek.

Dzsótaró hitvesének keze munkáját megcsodálták az arra járó utazók. Egyikük-másikuk, főként a kereskedők, megkérték az asszonyt, készítsen nekik is szerencsét hozó feliratokat. Midori rövid elmélkedés után, könnyed ecsetvonásokkal vetette papírra költeményeit. Az átutazó vendégek e „rendkívül megtisztelő ajándékokat” általában egy-egy ebéd, vagy vacsorameghívással viszonozták.

Néhány napja azonban egy kellemetlen vendég, Takamacu érkezett a fogadóba. Az öltözéke és a fegyverei alapján szamuráj lehetett, ám a faragatlan modora, valamint három gyanús küllemű kísérője megkérdőjelezték előkelő származását. Takamacu a nappalokat rendszerint végigaludta ivócimboráival együtt. Esténként a kis társaság mértéktelenül döntötte magába a szakét, kellemetlen órákat okozva a személyzetnek. Nemegyszer kötekedtek a többi vendéggel, vagy egy-egy módosabb kereskedőt kényszerítettek, hogy kockázzon velük. Amikor a banda tagjai közül valamelyik veszített, csalással vádolták meg játékparnerüket, és csak tetemes pénzösszeg fejében engedték útjára.

A fogadó tulajdonosának elege lett a dorbézoló szamuráj okozta fenyegetettségből. Mivel a legközelebbi hatóság több napi járóföldre volt innen, kétségbeesésében Dzsótaróhoz fordult segítségért.

***

Dzsótaró méltóságteljesen lépdelt le az ivó felé, rezzenéstelen arccal közelítve meg a mulatozókat.

– Takamacu úr? – szólította meg a rónin az asztaltársaság egyik tagját, aki a szamurájok öltözékét viselte. A férfi az előírásoknak megfelelően a feje tetejét leborotváltatta, a haját varkocsba fonta, de az arcát sűrű borosta fedte. A két nőszemély, akiket Takamacu éppen ölelgetett, éppen olyan ápolatlannak és ittasnak tűntek, mint ő.

– Mit akarsz? – dörrent a szamuráj a hívatlan jövevényre a részegek ingerültségével.

– A jelenléte zavarja a többi vendéget. Megkérem, hogy rendezze a számláját, és távozzon a barátaival együtt! – mondta Dzsótaró higgadtan.

– Hallottátok ezt?! – bődült el Takamacu, gúnykacaj kíséretében.

– Ez valami bolond, aki megunta az életét – szólalt meg egy sörtehajú, tagbaszakadt alak Takamacu jobbján.

– A fogadós kért meg rá, ugye? – kérdezte Takamacu, jobban szemügyre véve Dzsótarót. – Te csakis rónin lehetsz, amilyen ágrólszakadtnak kinézel. Egy kóbor kutya, aki gazdát keres! És most alamizsnáért eladtad a kardodat…bah!

Dzsótarónak a szeme sem rebbent a sértés hallatán.

– Ha nem kíván távozni, úgy kénytelen leszek erőszakot alkalmazni – szólt ismét higgadtan.

– Mit képzelsz magadról? Én szamuráj vagyok! – üvöltötte Takamacu.

– Akkor viselkedjen is úgy. Odakint várom – felelte Dzsótaró, és kilépett a fogadó előtti tágas térre, besétálva a sűrűsödő esőfüggönybe.

– Ez a gazdátlan eb kihívott engem! – méltatlankodott Takamacu. – Egy pondró, aki arra sem méltó, hogy eltapossam!

– Ne törődj vele, mi majd elintézzük! – mondta egy hajpántot viselő, szikár fickó, aki a tagbaszakadt társa mellett ült. Ők ketten felcihelődtek, hogy Dzsótaró után menjenek. A fejpántos bambusz husángot és tőrt vett magához, a sörtehajú pedig felragadott az asztal mellől egy kanabót, szöggel kivert vasbuzogányt.

 – Hadd lőjem ki a szemét! – kiáltotta a negyedik társuk, egy torzonborz, hosszú hajú férfi, pisztolyt lóbálva.

– Még nem, Itacsi! – szólt a tagbaszakadt, sörtehajú. – Előbb eljátszadozunk vele.

– Lenyeletjük vele a kardját! – fogadkozott a fejpántos zsivány. Amint a társával kiléptek az ajtón, rögvest megrohanták Dzsótarót. Harci kiáltásuk szinte azonnal gurgulázó hörgéssé torzult. A gonosztevők néhány pillanatig erőtlenül tántorogtak, kétségbeesetten kapaszkodva pislákoló életükbe, végül eldobott zsákokként rogytak össze, arccal az esőtől iszamós, gazos földbe.

Sem a megrettent vendégek, sem Takamacu nem látta a végzetes mozdulatot, amely bevégezte a banditák sorsát. Dzsótartó rendíthetetlen tölgyként állt az esőben, mindkét kezében véres pengéket tartva.

Itacsi rémületén úrrá lett dühe, és Takamcu figyelmeztetése ellenére, pisztolyát Dzsótaróra szegezve, hörögve kirontott. Ám alig tett két-három lépést, máris elvesztette lába alól a talajt, orra esett, az egylövetű fegyvere hasznavehetetlenül toccsant a sárba. Itacsi nagy nehezen oldalra fordult, ekkor egy naginata szegeződött a torkának. Midori tartotta a lándzsakardot, a fegyver nyelével gáncsolta el a banditát.

A bandita kegyelemért könyörögve, gyíkként kúszott a pocsolyás talajon, majd tisztes távolba érve, felugrott és üvöltve elinalt. Midori nem üldözte a férfit, hanem nesztelen léptekkel, a halál követeként Takamcu felé indult, felé irányítva fegyverét.

– Hajlandó végre szamurájként viselkedni, vagy inkább meghal egy nő kezétől? – az asszony hangja nem árulkodott indulatról.

Takamacu arca sápadtról lilára váltott. A félelem, a düh és a szégyen egyszerre kavargott benne. Végül összeszedte maradék méltóságát, és kikiáltott Dzsótarónak:

– Hallod-e, te kutya, elfogadom a kihívást!

A szamuráj dülöngélve állt fel, a hasába szívott levegővel próbált úrrá lenni szédülésén és émelygésén. A kinti, hideg, nyirkos levegő némileg kijózanította.

– Lássuk, mire mész az eladott kardoddal! – köpte a szavakat Takamacu, két kézre fogva a katanát, a hosszú kardot. Dzsótaró hasonlóképpen tett, a rövidebb pengét visszadugta a hüvelybe. Takamcu iménti sértése nem billentette ki a rónint. Karcsú alakja rendíthetetlen tölgyként állt az esőben.

Másodpercekig néztek farkasszemet egymással. Takamacu támadott elsőnek, oldalsó vágással cselezett, de csapása a levegőt érte. Szinte rögtön elvakította a fájdalom. Alig látta a kard villanását, amely csuklónál lemetszette a kezét. Takamacu úgy érezte, minden tagjából elszáll az erő, az ég és a föld szinte összeolvadt a tekintete előtt.

– Hívj gyorsan orvost! – utasította Dzsótaró a fogadóst. – Nem akarom, hogy elvérezzen!

Az idősebb férfi sietve engedelmeskedett. Dzsótaró és Midori, amennyire tudták, elkötötték Takamacu sebét.

– Nem becsülted meg az életet, amit kaptál, így érdemtelen vagy a szamurájhoz méltó halálhoz – szólt Dzsótaró a legyőzött ellenfeléhez. A rónin Takamacu kardját a fogadó küszöbének illesztékébe szúrta, majd gyakorlott mozdulattal eltörte a pengét. Takamacu megtörten felzokogott.

A párbajt követő napon elvonultak az esőfelhők, az égbolt felvette opálos kékségét. Dzsótaró és családja folytatták útjukat Kjotóba, ahol a rónin idővel saját vívóiskolát alapított.

A Kiso menti fogadóban történteknek az emlékezet az emberöltők során más-más színezetet adott. Tartományonként különböző módon mesélték el Dzsótaró hőstettét. Takamacunak nyoma veszett a lábadozását követően, róla is számtalan szóbeszéd kapott szárnyra. Az igazságról talán a közeli Ena-hegyen letelepedett félkarú szerzetes tudhatott többet, ám ő nem állt szóba senkivel. Születésétől fogva néma volt-e, vagy csak a fogadalma miatt nem beszélt, mindez örök rejtély maradt a világ számára.