Amit csak a hideg kín gyógyít

Hova is? 

Tányér, bögre, kulcs, indulás. De hová rohanok, 
mit is keresek? Talán az első, friss találkozást a széllel? 
Vagy hogy lássam, milyen könnyes az aszfalt reggelente, 
érezzem, ahogy az ősz megsértődik, kíméletlenné fehéredik, 
és hordja, hordja a szél az öregség méregcseppjeit.

Áradás 

Nyújtózik minden –
Nyújtózik mindenki – 
Lásd, ma is magasabb lett az ég. 
Mintha eltéphetnék magukat a fák a földtől,
végigragyog az ágak közt a nevetés.

A tenger is tavasz. A tavasz is tenger.
Ötvenhét évem dohos, fullasztó kabát.
Kirázom magam belőle. Mielőtt a halálos 
fénydárdák – isteni intésre – földre szegeznek.
Már 

Túlragyogta magát a július. 
Ősz lesz, látod, a piros lassan feketébe fordul, 
ölelésre vágyik, ölelésre, ölelésre, ölelésre, 
amit csak a hideg kín gyógyít.

A hely 

Ez a szavakból épített, ronda és kacskaringós város 
összeomlik egyszer. Elég egyetlen szót elfelejtened, 
és felébrednek a bombák, amiket háborúk 
vagy megszegett ígéretek rejtettek a házak tövébe. 
Megremegnek az ablakaink, és a Duna már nem halottakat 
sodor, hanem lázálmokat és összetört igéket. 
Magukhoz térnek az oroszlánok, akiket a rómaiak hurcoltak ide, 
hogy ordításukkal elkápráztassák a hegyeket, 
a vadállatok, akiket sáros, hideg lyukakba rejtettek. 
De lassan minden felbomlik, szertefoszlik, elporlad, 
és marad a jéghideg kövek közt a félelem.