Balassagyarmatról Kosdra

14. nap, április 27., Kosd

Hajnali négykor keltünk, hogy lovainkat lecsutakoljuk. A balassagyarmati lovardában még csend honolt. Farkas elsőnek lépett be az istállóba. Minden ló aludt még – négyükből hármat is lefeküdve talált az istállóban (megszokott módon állva alszanak, mivel zsákmányállatok, azonnal tudniuk kell menekülni, ha jön a ragadozó). Farkas minden reggel hívott valakit a lovasok közül, hogy segítsen nyergelni. Ma én voltam a soros. Logikusan és okosan magyarázott:

– A lovat nagyon alaposan megpucoljuk nyergelés előtt. Az izzasztót jól ki kell simítani a hátán, így nem töri fel. A pokróc el kell, hogy érje az állat marját is. Erre jön a nagyon könnyű fanyereg, amit a kazahok használnak – Kazahsztánban kaptam. A kengyelszíj nálam sodort kötélből van – sodrással állítom a kengyelmagasságot.

Farkas hurokkötéssel rögzíti a nyerget. Elsőre azt hihetnők, hogy nem biztonságos maga a nyergelés, de amit Farkas használ, évszázadok óta bevált a Távol-Keleten. Mire mind a négy lovat felnyergeltük, érkeztek a többiek. Megittuk a kávénkat, elköszöntünk a házigazdától. Indultunk. A nap még csak akkor kezdett feljönni, amikor már elhagytuk Balassagyarmatot. A hajnal pírja enyhe vörösbe borította a tájat. Aszfalton rövid ideig gyaloglás, aztán lovaglás után jobbra kanyarodtunk egy földútra. Réteken haladtunk át, toronyiránt, a falvakat kikerültük. Így jutottunk el Tereskéig, ahol társunknak, Krisznek eszébe jutott, hogy itt temették el a földijét, a nagy palócot, Pál Pista bácsit, a leghíresebb magyar dudást. A népművészet mestere sírja előtt elmondtunk egy rövid imát, majd továbbindultunk Vác felé. A térkép Tereske szélén földutat jelzett, ám azt egy helyi lakos korábban dróthálóval elkerítette. Kerülőt kellett tennünk. A határon véges-végig villanypásztorok voltak. A faluban még korábban megtudtuk, hogy egyetlen emberé az egész terület. Valakinek nagyon sok földje van itt, másoknak meg a kevésnél is kevesebb. Később egy sűrű erdő állta utunkat, melyen keresztül nem vezettek utak. Vadcsapásokat követve vágtunk rajta át. Aztán újra dombosabb, hegyesebb táj következett, és az egyre meredekebb lejtőkön nemhogy vágtázni, de ügetni sem volt könnyű. Délután négy óra előtt néhány perccel érkeztünk Nőtincsre. Itt négyes csapatunk kétfelé vált. Farkas Krisszel Vácra vágtázott, jómagam Balázzsal, a hagyományőrző huszárral Kosd felé igyekeztem. Nem kellett sietnünk – ezért is váltunk külön kizárólag erre a napra, mert csapatunk másik fele időre ment Vácra. Balázs nagyon szerette hajtani a lovat, ezért kőkemény tűzpróba következett számomra. Szűk erdei ösvényeken vágtáztunk igen hosszan – azt sem tudtam, mennyi ideig. Néha elfogott a félelem, hogy leesek a lóról. Aztán rábíztam magam az állat ügyességére, csak arra figyeltem, hogy lehajtsam a fejem, ha lehajló ág alatt száguldottunk el. A nap most foltokban sütött be az erdőbe, amelynek néha megszűntek hangjai adrenalinszintem emelkedésétől. A mozdulatok lassítottá, a képek némává váltak, csak a ló sörényét lobogtató szél hozott néha vissza az örök jelenből a múltba és a jövőbe, hogy örüljek annak a távnak, amit eddig megtettünk, és aggódjak azért, ami még rám vár. A baj nem a vágtával jött. Egy sorompó mellett kellett elhaladnunk lovainkkal, amikor végzetesnek tűnő hibát követtem el. Gondoltam, biztonságban léptetünk, ezért felhívhatom feleségemet, hogyléte felől érdeklődve. Már javában beszéltünk, amikor Vándor úgy kerülte ki a sorompót, hogy saját teste szélességébe nem számolta bele az én lábamat. Térdem hatalmasat koppant a sorompóvason. A fájdalomtól felordítottam. Azonnal kinyomtam a mobilomat, és lefordultam a lóról. A térdem tapogattam, vizsgálva, hogy levált-e a porc, vagy sem. A bőr alatt nem mozgott semmi, a hirtelen fájdalom szűnni kezdett. – Jól vagy? – ugrott le Balázs lováról. Jó néhány percbe telt, míg felelni tudtam: – Megvagyok. Indulhatunk tovább.

Balázs párja, Hilda az előttünk elterülő faluban várt autóval. Sokat veszekedtek a zarándokúton. Balázs megbeszélte ezt a pszichológusával, aki természetesnek tartotta… Most éppen békében fagyiztak a kis eldugott falu főterén, miközben én a szünetben, lovamat legeltetve azon töprengtem, mikor jut el oda az emberiség, hogy ne hájas politikusok döntsenek zsíros ebédeknél az asztalfőn arról, hogy egy másik országban kisgyerekek szemébe üljön a félelem az otthonukba becsapódó rakéták miatt… El kell jutnunk együtt ide, hiszen ezért vállaltam a lovaglást. Békezarándoklatunk banálisnak tűnhet, de híre kelhet, néhány embert elgondolkodtathat. A változást magamban akartam elkezdeni. Tudom-e őrizni családomban a békét nap mint nap? Ki tudok-e jönni lovas zarándoktársaimmal az úton, akkor is, amikor mindannyiunknak előjönnek emberi hibái a mérhetetlen fáradtságtól? El tudom-e viselni őket, ahogy nekik kell elviselni engem? Utóbbi – enyhén szólva – nem is olyan egyszerű. Saját békétlenségemen és önzésemen igyekeztem úrrá lenni a hosszú lovas út alatt. Farkas példakép volt ebben is. Nagyon hirtelen vált haragossá, de haragja pillanatokon belül elszállt. Nyugalmat, erőt parancsolt magára, és igyekezett újra kedvesen beszélni velünk akkor is, ha hibáztunk. Mert hibák bőven akadtak az úton, amelyet a világbékéért vállaltunk egy olyan világban, amelyben egyre több közeli és távoli nemzet kezdte küldeni a fegyvereket a háborúzó feleknek. Így a háború végéről csak távoli elképzeléseink vannak. A védtelen lakosság, felnőttek és gyerekek rettegtek a kiszámíthatatlan fordulatoktól. Zarándokvezetőnk egy kicsit olyan volt, mint Assisi Szent Ferenc megszelídített gubbiói farkasa. Abba az életszakaszba érkezett, amikor roppant erejét jóra kezdte fordítani, minden izmát és idegszálát a béke szolgálatába állította egyként, segített nekünk, társainknak és a lovaknak hosszú távra tartalékolni az erőnket, hogy elérjük célunkat. Már magyar földön haladtunk, ennek ellenére utunk ugyanúgy tele volt meglepetésekkel, mint a többi országban, amelyeken átjöttünk.

Balázs huszárral késő estére értük el lovainkkal Kosdot, ahol egy rendőr várt minket a feleségével, így villogó autó vezetett minket szálláshelyünkre. A zsákfalu, Kosd (szlovákul Košd) község – mint olvastam – Árpád-kori település  Pest vármegyében, a Váci járásban. A falut egykor II. András király ajándékozta a váci püspökségnek. A tatárjárás alatt elnéptelenedett, de hamarosan újranépesült. A törökök többször is feldúlták. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt két ütközet is zajlott itt, mikor Damjanich az osztrákokkal, majd Görgey az orosz sereggel ütközött meg Vác és Kosd között, a Naszály-hegy lábánál. A 20. század elején az 1950-es megyerendezésig Nógrád vármegye Nógrádi járásához tartozott. A falu szélén levő ház udvarán lenyergeltük lovainkat. Csakis az ő vacsorájuk után következhetett a miénk. Az álom nehezen jött a szememre. Amikor autót vezetni tanultam, ezt mondta oktatóm: – Nem elindulni a művészet. Hanem érkezni. – Ma este döbbentem igazán rá, hogy a lovaglásra ez hatványozottan érvényes. Éjszakára járt. Néma csend szállta meg a vidéket. Csak Vándor szénaropogtatása hallatszott a sötétben.