A nácik már majdnem Washingtonban vannak, mikor a parketta megnyikordul mögöttem.

– Igen, Dédi?

– Már megint észrevettél! Olyan kis szemfüles vagy.

Nem nagy kunszt. Tudtam, hogy előbb-utóbb bejön. Dédit nagyon érdeklik a mai technikai dolgok. Bár elég bénán bánik velük. Most is kérdezget. Kicsit zavar. Figyelnem kéne. Elég nehéz a pálya. Akadozva válaszolok. Egy II. világháborús játékban a németekkel vagyok. Ez most az amerikai hadjárat – mondom.

– A németeknek nem volt amerikai hadjárata – Dédi hangjában egyszerre vegyül a meglepetés és az oktató szándék.

Sóhajtok. De nincs kedvem vele foglalkozni. A játékban pályák vannak. Az első a nyugati front. Dunkerque-nél a szövetségesek nem tudtak meglépni, szóval győztem. Partra szállhattam Angliában. A londoni csata… Na, az elég kemény volt. Nem is tudtam egyből megcsinálni. Legalább ötször újrakezdtem. Aztán jött a keleti front. Moszkva előtt beástam a csapataimat, és visszavertem a szovjetek téli offenzíváját. Sztálingrádnál is győztem, és enyém lett Európa. Következett Észak-Afrika. Itt kaptam meg először Rommelt tábornoknak. Ő a kedvencem. Nagyon király hadvezér. Ezért neveztem el ezt a mostani hadjáratot Rommeltakarítónak. Mert most is ő a hadvezér. Szóval győztünk Tobruknál és El Alameinnél, úgyhogy meglett Afrika is. Maradt Amerika. A partraszállás nem sikerült egyből… Jaj, várj egy picit! Oldalba támadnak ezek a szemétládák. Áh, csak Shermanok. Azokat könnyen ledarálom a Panzer-A tankokkal. Ezek az amerikai vadászok meg hogy a francba kerültek ide? Hol vannak a Messerschmitt kettőhatvanketteseim? Áh, jönnek. Tudod, ezek sugárhajtású gépek, és elég drágák. Ezért csak kevés van belőlük. De nagyon tudnak. Látod, amerikai vadászok pápá.

Büszkén hátranézek. Dédi arca elsötétült. Vagy csak a monitor fénye miatt tűnik úgy?

Tűz alá veszek egy bunkert, ő pedig megkérdezi, honnan tudtam, mit kell csinálnom a nagy csatáknál. Most tuti nem magyarázom el neki a játék teljes rendszerét. Vállat vonok. Utánaolvastam a netes fórumokon, és megnéztem pár YouTube-videót, hol bénázott Hitler. És figyeltem, hogy én ne bénázzak. A bunker összeomlik.

– Tudod te, mi lett volna, ha Hitler nem „bénázik”? Vagy az már nem derül ki ebből a remek játékból?

Dédi most dühös? Kizárt. Annyira leblokkolok, hogy elveszítek tíz gyalogost. Dehát sosem kiabál. Anyut és aput is mindig ő békíti ki. Egyszer összetörtem valami Rotschild Klárától kapott ronda dísztárgyát. Pillantásnyit időzött a cserepek fölött, sóhajtott, és összeseperte őket. Egyszer összetörtem egy üveg szilvapálinkát, amikor a spájzban Nesquik kakaót akartam inni. Akkor sem szidott le. Anyu persze utólag igen, de ő csak csóválta a fejét, és feltakarította a cserepeket.

Kockáztatva néhány gyalogosomat, Dédi felé fordulok. Ez csak játék! Hadseregeket tologatok, és kész. Próbálom viccre venni. Amúgy, tudom, mi lett volna, ha győz. Van egy másik játék, az a hatvanas években történik. Amerikai lengyel kém vagy, és a nácik ellen harcolsz, akik elfoglalták az egész világot. Visszafordulok a monitorhoz. Nagyon komoly. Vannak robot katonák, gépágyúkkal, plazmavetőkkel, lézerfegyverekkel. A főgonosz meg egy őrült zseni. Állatokon és embereken végez kísérleteket. Zombikat, macskafejű majmot, meg medve-disznó-embert „gyárt”.

Az amerikai balszárny visszavonul. Ez most csapda? Hadarva, gyorsan rövidre zárom. Tök király! Meghallgathatod a németül éneklő náci Beatlest, és vannak cikkek a német Holdraszállásról is. De persze csak kitaláció. Ez az! Nem csapda!

– És azt tudod, mi lett volna velünk, ha a nácik győznek? – kérdezi Dédi, akinek a

jégkocka-hangja megijeszt. A székemmel teszek egy félfordulatot, hogy jobban szemügyre vegyem. A hadseregem dugóba került, de az ráér. A Dédi leül, az ágyam rugói felnyögnek. Mesélni kezd. Már megint ugyanazt. A harmincas éveket. Divattervező akart lenni. De a pénz meg a zsidótörvények miatt nem lehetett. Az apja szabóságában dolgozott. Hagyták a divatlapok képei alapján kísérletezni. Egyszer egy estélyit úgy telerakott fodorral, csipkével, gyönggyel, hogy az jobban hasonlított egy avantgárd alkotásra, mint ruhára.

– Apám, akkor, rettenetesen dühös volt az elveszített vevő és a rengeteg elpazarolt anyag miatt. Utólag viszont sokat nevettünk rajta. Miért nem állítottad ki, Esztus? – kérdezte. A gyűjtők vagyonokat fizettek volna érte.

Ez a poén olyan öreg, mint a Dédi. Vagy mint maga a történet.

 

****

 

1964. június 30.

 

Húsz éve vittek el bennünket a monori téglagyárba. Már májusban gettósítottak minket. Öten voltunk egy szobában. Az összezártságot rosszul viseltük, nehéz volt ennyi embernek, ilyen kis helyen alkalmazkodnia egymáshoz, de ha visszagondolok, ez még nem is volt olyan kibírhatatlan. Természetesen akkor borzalmasnak éreztem mindezt. Hosszú évek után először aludtam egy szobában a bátyámmal. Hannuska pedig éjszaka gyakran odabújt valamelyikünkhöz, és félelmében bepisilt. De ha csak ennyi lett volna.

A monori vonatúton ízelítőt kaptunk a továbbiakból. Kilencvenen, vagy százan lehettünk a vagonban. Szerencsére az út rövid volt.

Monoron tapasztaltam meg először, milyen koszosnak lenni, sáros, vizes rongyokat hordani. Egy ember megtörésében az első lépés, hogy undorodjon magától.

Sokan lenézték a zsidó rendőröket, mert segítettek a csendőröknek. Én inkább sajnáltam őket. Nem lehetett sok választásuk. Meg talán reménykedtek, hogy visszafoghatják a magyarokat. A gazdagok lilára verten, feldagadt arccal jöttek vissza a csendőröktől egy-egy „elbeszélgetés” után. Az elrejtett értékeiket keresték rajtuk. Hálás voltam Istennek, hogy nincs semmim a mocskon kívül. Akkor még hittem benne. Megköszöntem neki, hogy nem választott el a családomtól. Később győzködtem magam, hogy én vagyok Jób, és próbára tesz. Aztán könyörögtem, hogy vessen véget a szenvedésemnek. Azán megtagadtam őt, hátha az segít. Végül közömbös lett hozzám.

Mondják: a remény hal meg utoljára. Dehogy. Akik a gázba mentek, velük együtt a reményeiket is megölték. De mi, akik hazajöttünk tudjuk, a remény már rég halott, mikor az ember még mindig áll az Appelen, fut, dolgozik, érzi a vértől, hasmenéstől kemény ruháját. A fejünkben a gép osztogatja a parancsokat: Ásót a fagyott földbe, földet a ruhába, futni, a kijelölt helyen leszórni, visszafutni. Ásót a fagyott földbe, földet a ruhába, futni, kiszórni, visszafutni… A kápó az agyunk helyett agyunk. Parancsot ordít, puskatussal, korbáccsal hajt. Schnell, schnell, schnell!

Csak egy szó van a halálra, és egy az életre. Pedig ezerfélén halunk meg: a vonatban a hőségben, étlen szomjan, fulladozva a gázban, eltaposva, összenyomva a fuldokló meztelen testek között, agyonverve a börtönblokkban, munkaközben összeesve, golyót kapva. És az élet sem egyféle. Gratulálnak, mert túléltük a koncentrációstábort. De túl-éltük? Vagy meghaltunk, és újjászülettünk? Újjászülethetünk egyáltalán, vagy csak életet játszó kísértetek vagyunk?

 

****

 

Dédi csak úgy, ad hoc idézi fel a deportálás történeteit. Karácsonykor például a gyerekkori Hanukák emlékéből indul ki a meséje, és mire észbe kapunk, máris a deportálásnál tart. Apu születésnapján meg mama kezd bele: elmeséli, hogyan telepítették át őket, apu egész családjával együtt Losoncról Pilisborosjenőre... – Dédi persze rögtön rálicitál. Három éve, anyu egyik hagyományőrző Rós Hásánáján sóletet ettünk. Dédi kiakadt. A zsidók újévkor nem esznek sóletet! De ez anyut nem érdekelte. Én meg nem akartam enni belőle. Ettől a Dédi még jobban felháborodott. Rögtön jött a koncentrációs táborbéli éhezés. De anyu félbeszakította. Ha nem akarja megenni, majd kap tejbegrízt. A sólethez meg majd felnő.

Míg a Dédi a múltban kalandozik, feltűnés nélkül a gép felé fordulok. Pár óvatos kattintás, hátha sikerül a dugót okozó teherautókat, és tologatható ágyukat helyükre tennem.

Aha, most a háború utáni éhezésnél tartunk. Jó, azt tudom. Az a rossz a Dédiben, hogy össze-vissza mesél. Sokáig nem értettem, hogyan került vissza a téglaégetőből a romos Budapestre. De kiderült a kettő között van másfél év.

– Az itthoni éhezés kutya füle volt ahhoz képest, amin átmentem. Tudod, az éhezésre a táborokból emlékszem, de az érzésre magára nem. Mert ha emlékeznék, többet nem ennék. Mert minden éhség ahhoz képest kutyafüle. Elég az hozzá, hogy a háború után nem a jegyrendszer meg az élelmiszerhiány volt a legnehezebb, hanem hogy elfogadjam: a szüleim, a bátyám, a sógornőm és a drága, gyönyörű unokahúgom meghalt. Meséltem már Hannuskáról, ugye?

Huh. Ha Hannuska jön, akkor meg tudom oldani ezt a dugót. Érdekes, ha Hannuska élne, most egy ráncos, ősz Hanna néni lenne. Ő viszont maradt cuki, nagy, barnaszemű, masnis, göndör kislány, aki a Dédi készítette rongybabákkal játszik. Egyet még Auschwitzba is magával vitt. Ahonnan val’szeg egy lengyel, vagy német kislányhoz került. Milyen lengyel meg német lánynevek vannak? Meg kéne nézni a neten.

Dédi mindig azt mondja, Hannuska angyal lett. Úgy képzelem, Hannuska füstfelhőként felrepült a mennyországba, ott meg Isten megsajnálta. Istenkém, hisz ez még egész gyerek.

Akkoriban sok ilyen angyalteremtés lehetett.

Basszus, elbambultam. Összeütközött két teherautóm. Közben a monori téglagyárhoz ugrunk.

 

****

 

1964. július 8.

 

Három transzport volt. De van, aki azt mondja öt. Ha jól tudom, a mienk volt az utolsó. Négy napig izzadtunk, fuldokoltunk a levegőtlen, bűzös vagonban. Néhányan már ott feladták. Másokat összetapostak. Többen cetliket dobáltak ki a vagon résein. Egy ékszerész nagy jutalmat ígért annak, aki megtalálja. Bár, hogy miből… Mindenét elvették a csendőrök. Ami megmaradt, azt Kassa után az SS-ek vitték el.

Rachel azt mondja, sosem bocsát meg a magyaroknak. Azzal, hogy visszajöttem, bosszút állok. Én leszek az élő lelkiismeretük. Tönkre tettetek, el akartatok pusztítani, de nem sikerült.

Én csak sajnálatot érzek. Hangoskodva tagadnak. Másra mutogatnak, mint a gyerekek.

A Tóra szerint a bűn nem csupán a rossz cselekedet, hanem a ránk nehezedő bűntudat is. A terhet pedig nem lehet örökké cipelni. Az első zsák még könnyű. Felemeled a vagonban, viszed, berakod a verembe. Aztán már fárad a kar, fáj a derék, de a zsákokat vinni kell. Azt hiszed másnap könnyebb lesz. A második, harmadik reggel még tényleg, de később már reggel is fáradt a kar, remeg a váll, megroggyan a térd. De vinni kell. Vagonba fel, vinni, be a verembe. Közben az Oberschaarführer ordít, a hátadat korbácsolja. Fáj a derék, vadhús nő a sebekből. De vinni kell. Vagonba fel, be a verembe. Amíg a láb össze nem rogy, és lihegve terül el a test. Akkor megkönnyebbülsz. Egy pillanatig. Majd dörren a pisztoly, és végre vége.

A Tóra szerint, aki nem néz szembe a bűnével, csak egyre több zsák bűnt halmoz magára. Ezért sajnálom a magyarokat. Mert nem tudják. Nem tudják, hogy egyszer majd túl sok lesz a zsák. Összerogynak. És megkönnyebbülnek ugyan, de már csak egy pillanatra.

 

1964. szeptember 3.

 

Hannuska ma lenne 25 éves. Még öt sem volt, mikor megölték. Sokáig reménykedtem, hogy valaki túlélte. De Ravensbrückben, Neustadtban találkoztam egykori Sonderkommandósokkal. Rengeteg felvételt szereztek az elgázosításról, a hullaégetésekről.

Kénytelen voltam belátni, hogy a szüleim is, Hannuska is meghalt. Nem tudtam sírni. Akkor sem, amikor a sógornőmet a szemem láttára lőtte le az Oberschaarführerünk. Nem tudtam sírni, mert nem fogtam fel. Mindent csak utólag értettem meg.

Éjszaka érkeztünk. Nem tudtuk hova. Láttam a krematórium lángjait, de nem értettem, miért van. Anyámékat másik sorba rakták. Velük akartam menni, mert nem mondták, hová viszik őket. Egy kápó nő pofonja lökött vissza a saját soromba, és az életbe. Amire, persze, akkor nem gondolhattam.

Utólag sajnáltam az érkezők tudatlanságát. Groteszknek láttam a hitükre büszke rabbikat, a kettes sorban álló iskolásokat, a bosszankodó anyákat, mert a gyerekük nem marad mellettük. De akkor már értettem, hogy ez Auschwitz. Tudtam, mit jelentenek a lángok, mit a sorok, és melyik hova megy. Azt is, mi lett a családommal. Mégsem sírtam. A gyászhoz, együttérzéshez gondolatok, emlékek kellenek. Ezt csak azok engedhetik meg maguknak,  akiknek van mit enniük, van szabadidejük. Én Auschwitzban csak egy éhségtől csillogó, szomjúságtól tompa szemű csontváz voltam. Nem gondolkodtam, csak léteztem.

 

****

 

Ez durva! A suliban, ha ritkán takarítják a vécét, nagyon büdös szokott lenni. Ilyen durva lehetett a vagonban is. Para 80 ember előtt pisilni. Én még akkor is zavarba jövök, ha a nagyobb fiúk ott vannak. Pedig maximum öten lehetünk benn egyszerre, és akkor már a fülkék is foglaltak.

Az emlék-transzport egy rövid ideig vesztegel a háború utáni időknél, aztán folytatja az útját. A magyarok letagadják, hogy benne voltak. Pedig a csendőrök minden megálláskor felszálltak a vonatra, gumibottal próbálták kiverni belőlünk a maradék értékeinket. Kassa után az SS-ek meg azzal viccelődtek, vizet nem tudnak adni, csak tüzet. Dédi krumpliszsákokról beszél, amikbe a Tóra bűnét rejtették? Vagy az volt a bűn, hogy oda rejtették a Tórát? De a magyarok letagadták… Elég zavaros.

Dédi Auschwitzban a „Kartoffelbunker”-be került. Krumplivermet ásott, burgonyászsákokat rakott ki a vagonokból. Talán ennek van valami köze a Tórához? A sógornőjét is oda osztották be.

– Meséltem már, mi lett vele?

– Nem, még nem!

Miért nem megy arrébb az a teherautó?

Az Oberschaarführernek az volt a szokása, hogy aki egy pillanatra megállt pihenni, annak a nyakába döfött egy villát, és a szájába lőtt. Aztán azt mondta: szökni akart.

A gyomrom felfordul, összerázkódok. Önkéntelenül megnyomom az egeret. Egy ágyú beledörren Dédi meséjébe.

– Jakab, figyelsz? – koppan elém egy újabb Dédiféle jégkocka hang.

– Aha, persze – kicsit szégyellem magam. – Az izé… Az Obres… Obesfer…

– Oberschaarführer.

– Na, ő. Róla volt szó. Ez… ez nagyon durva – jobb szót nem találok.

– Igen. De ez csak egy kő a szenvedésünk piramisában. A játékod megvár. Én viszont nem tudom, hányszor mondhatom még el ezeket. Pedig emlékezned kell. A szétszóratás óta minket a szájhagyomány tart össze. Az, hogy emlékezünk a családunk és a népünk történeteire. Te is majd meséled tovább a gyerekednek, mert erre emlékeznünk kell.

Miért mond ilyeneket a Dédi? Ő halhatatlan. A holokauszt után ez a minimum. Jó, öreg, de mindig itt volt, ha kellett. Anyu miatta csinálja a Ros Hásánákat, és ha majd tizenhárom leszek, bar-micvóm is lesz. Ez a dolog amolyan felnőtté avatás. Dédi mindig azt mondja, csak ezt érjem meg. Naná, hogy megéri. És miért kell egy ilyen szörnyűségre emlékeznem? Én tuti nem mesélnék ilyet a gyerekemnek.

 

****

 

1964. október 18.

 

Ma a táborról álmodtam. Ez csak néha fordul elő velem. A táborban nem álmodtunk. Ha mégis, az csak az éber delírium folytatása volt. Feltételezésem szerint most a naplóírás hozta elő ezt az emléket. A felszabadulás után megpróbáltam leírni, ami történt. Tízéves koromtól vezettem naplót. De hiába.

Az ókorban a képírást talán azért cserélték le, mert azzal érzéseket, eszméket nem lehetett átadni. Senki sem gondolta akkor, hogy lesz egyszer egy eszme, lesznek olyan érzések, amelyeknek a súlyát a betűk nem bírják el. Azt le tudtam írni, hogy elvittek, éheztem, dolgoztam, beteg voltam, haldokoltam, visszatértem. A tényeket. Papírfecnik a vízen. Lebegnek, majd lassan szétáznak. De a víz megmarad. Zavaros, keserű, és sosem tűnik el. Kifolyik a betűk közül.

Auschwitzban mindennek füstíze volt. Mintha a világon csak ez az egy íz maradt volna. Színek sem voltak. Csak emberi pernyével borított kiszáradt föld. Rajta elaszott, szürke csontvázak dolgoztak. Kiszárított minket a hasmenés, az éhség, a szomjúság, az ingerhiány. Az emlékek, a korábbi életünk valahol a szivárványon túl létezett. Minket a forgószél a másik irányba sodort.

Az újonnan érkezők mondták, hogy közelednek az oroszok, az amerikaiak… De az is olyan valószerűtlennek tűnt. Itt nem létezett sem múlt, sem jövő. Csak jelen: cipekedni, árkot ásni, az Appelen állni, amíg össze nem esünk, le nem lőnek, vagy egy szelekción egy pattanás miatt már megyünk is a gázba.

Hogyan? Hogyan leszek képes valaha elmagyarázni a gyerekeimnek, az unokáimnak, dédunokáimnak, milyen volt ez a zavaros, keserű ízű víz?

Ha a szerelmes szív összetörik, ha az időjárás miatt fáj mindenünk, ha nehéz a munka, elveszítünk valakit, megaláznak, emberhez méltatlan körülmények között tartanak, ugyanazt mondjuk: szenvedés. A gyerekeink, unokáink, dédunokáink mind azt mondják majd rólunk: szenvedés. De vajon fogják-e érteni, mit jelent ez a szó? És vajon jó, vagy rossz, ha nem értik teljesen?

 

****

 

Dédi sípoló, rekedtes hangja elmélyül, ahogy visszabújik a múltidőbe. Egy negyed kenyeret, és egy liter zuppát (ez a Dédinél a híg leves) ettek. Ennyi. Ez volt egy napi adag. Néha elcserélte a kenyerét teára, de úgy még szomjasabb lett. Akkor miért csinálta? Meg hogyan lehet szomjasabb, ha ivott? Megkérdezném, de akkor Dédi sosem fejezi be. Én meg már játszanék. Balázs vajon hol tart?

A blokkban (ez a Dédinél barakk) ezernégyszázan laktak. Emeletes priccseken. Ez volt az ágy, az asztal, a szék. Csak összegörnyedve ülhettek, különben beverték volna a fejüket a fölöttük lévő ágyba. Egy priccsen tizennégyen feküdtek. Olyan szorosan, hogy alváskor mindenkinek egyszerre kellett fordulnia. Mikor vérhast kaptak, felváltva mentek vécére, és utána a sötétben, a fejek vagy a lábak között kellett kitapogatni a helyüket. Ajtó, ablak nem volt. Az osztállyal mi is laktunk „blokkban” az osztálykiránduláson. Ott is voltak emeletes ágyak, de nem ilyen alacsonyak. És nem kellett egy ágyban aludnunk. Sőt, amikor az ofő rájött, hogy Dominik meg Gellért átment a lányszobába, iszonyú botrányt csinált. Pedig nem is bújtak be a lányok mellé.

Dédit december közepén Ravensbrückbe vitték. Hat napig utazott. Nyitott vagonban, százhúsz emberrel összezárva. Enni, inni nem kaptak. Havat ettek. Azt én is kostoltam. A Normafánál víz ízű volt, de amit itt, a párkányon találtam, az keserű, füstös.

Ravensbrückben Dédiék először egy sátorban laktak. Térdig ért a víz, tetvek és mocsok volt. Megesett, hogy három napig nem ettek, mert a lengyelek az ő adagjukat is az oroszoknak adták. Remélték, később jó pontot kapnak érte. Mindenki tetves lett, és kitört a tífuszjárvány. Hatévesen én is megtetvesedtem. Iszonyúan viszketett. Tüsire kellett vágni a hajamat. Dédi azt mondja, az övéket már sokkal előbb levágták. Milyen furin nézhetett ki.

Óvatosan a gép felé fordulok, egy gyors mentéssel megállítom a játékot. Balázs írt Messengeren. Versenyzünk, melyikünk foglalja el előbb Amerikát. Ahogy most kinéz, Balázs nyer. Dédi teljes gőzzel mesél.

Ravensbrückből Neustadtba vitték. Árkokat ástak, ami nagyon nehéz a januári hidegben. Itt még kevesebbet kaptak enni. Egy kanál levest, egy kis darab kenyeret meg egy margarint, amit ötven felé osztottak.

– Tudod mennyi vajat használ anyu a szülinapi tortádhoz? Legalább fél kockát. Szerinted az hány embernek volt elég?

Mennyi is? Dédi ezt annyiszor kérdezte, hogy csak jófejűségből tettetem, hogy számolok. Huszonöt!

Egyszer kipróbáltam az éhezést. Nagyon rosszul lettem. Anyu meg dühös. A Dédit is nagyon leszidta. Miért kell ilyeneket mesélni?

Kár, hogy a telefonom a Dédi mellett töltődik. Válaszolhatnék Balázsnak. A jedi-erőmmel ideröptethetném. Kár, hogy nincs ilyenem.

 

****

 

1965. május 2.

 

Húsz éve, ezen a napon szabadítottak fel az amerikaiak. A hazautat meg az utána lévő fél évet egy szellemvilágban töltöttem. Keveredett a jelen a táborokban töltött hónapokkal. Néha halottnak hittem magam, máskor nem értettem, hogyan élhettem túl. Ilyenkor bűntudatom támadt.

A bajtársakkal, akikkel később a varrodát alapítottam, más koncentrációstáborban, de ugyanabban a pokolban jártunk. Ez a testvériségnél is erősebb köteléket adott. A testvéreket szét lehet választani. Az egyik meghal, a másik túléli.

Nem értettem azokat, akik a budapesti ostromról panaszkodtak. Örültek, hogy túlélték. Csak sajnálták az összeomlott lakásukat, elveszett mesekönyvüket. Nem volt bűntudatuk. Nem értették, hogy ezt csak úgy tehetik jóvá, ha kezdenek valamit az életükkel.

Mindent csak utólag értek meg. Húsz év távlatából már nem látom hiábavalónak a túlélést. A varrodánk az államosításig sikeres volt. Született egy fiam, és két csodaszép lányom. Nehezen, de a szerelmet is újra megtaláltam. A férjem szintén bajtárs. Őt Buchenwaldban tartották fogva. Néha hajlamos úgy tenni, mintha csak ő élte volna túl a haláltábort.

Végre az érzéseket is sikerült kiírni magamból. Bár lehet, nem is azokat. Sokszor vitatkozunk a bajtársakkal: nem is úgy volt, nem is az volt. Csak ha az emlékezés is ennyiféle, akkor mit fognak ebből továbbadni a gyerekeink, unokáink, dédunokáink?

 

****

 

Dédi monológja már rágósszerű, nyúlós. Fészkelődöm, félpercenként megvakarom a fejem. Egyre többször nézek a gépre. Közben a varróműhelyükről mesél. Ezek a kedvenc történetei a Rotschild Kláris sztorik után. Folyton modelleket, színésznőket emleget, akik náluk varrattak, meg akikről csak azt tudom, mi volt a kedvenc színük, mi állt jól nekik, meg amit még a Wikipedián olvastam.

Aztán ’68-ban bekerült Rotschild Klára szalonjába. Ez volt élete csúcspontja. Mindegy mi a téma, mindig van egy odaillő sztori. Ahogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, úgy fut össze minden történet Rotschild Klára szalonjában.

Anyu töltött káposztájára azt mondja: Klári néni bejárónője tudta ezt igazán. Isteni volt. Azt ették a divatbemutatók előtti éjszakázásokon. Ha dührohamot kapok, mert nem megy a lecke, vagy meghaltam egy komputerjátékban, elmeséli, a heteken át varrott ruháit tépte szét Klári néni, csak mert nem tetszett. Ő meg varrhatta újra.

De a legjobb, hogy Klári néni kurvának becézte a beosztottjait. Olyan volt ez nála, mint másnál a mucikám vagy a kicsikém. Egyszer kipróbálom az osztálytársnőimen. Csak még sosem gyűjtöttem elég bátorságot hozzá. Van Isten! Most Klári néniről nem mesél.

– Nahát! Ilyen életünk volt a nácik alatt. Most már érted, mi történt volna, ha győznek.

Ez csak egy játék, mondanám, de a szavak fennakadnak a torkomon. Az ágyrugók nyikorogva felnyögnek, Dédi ugyanilyen hangokat hallat, amikor feláll. A vacsoráról, meg a kezdődő Barátok köztről motyog.

Mit írt Balázs? Huh. Még csak Richmondnál van. Nem sokkal maradt le, még győzhetek. Elindítom a játékot. De a fülemben ott zakatol Dédi monoton hangja. A vagonokba zsúfolt havat evő emberek, az éhezés, a parancsnok, akinek a szájba lövés volt a hobbija, Hannuska, amint füstfelhőből angyallá változik… „Emlékezned kell…” „Ha győznek a németek…”

Az ágyútűz elsöpri az utolsó ellenálló amerikai tankokat, a Panzer és King tiger tankjaim átgázolnak a menekülő ellenséges gyalogságon. A horogkeresztes harckocsik végigrobognak a Pennsylvania Avenue-n a Fehér Ház felé. A győzelem coca-colás íze megsavanyodik bennem. Pedig sikerült Balázs előtt megnyernem a játékot.

 

Még most is élénken él bennem, mennyire megbántott, amikor hat évvel ezelőtt Dédi – számomra akkor úgy tűnt – elrontotta a győzelmem örömét. Miért nem hagyta, hogy csak játsszam, gondtalanul, boldogan? De ezt már nem kérdezhetem meg tőle. És már azt sem mondhatom el neki, hogy azóta megértettem: amit tett, nem rosszindulatból tette. Valamit át akart adni nekem. Valamit, amit akkor nehezen dolgoztam fel.

Mivel fél éve nincs velünk, már azt sem mutathatom meg neki, hogyan vált bennem tartós emlékké az ő élettapasztalata – hogyan alakította azt át énemben az idő, és hogyan visszhangzik ma az én lelkemben.