Egyetemi Föld

John Barth (1930–2024), a tavaly elhunyt, matuzsálemi kort megért amerikai novellista, regényíró hosszú pályáját realistaként kezdte, majd posztmodern ikonná vált, aztán saját metafikciós stílusában alkotott, végül egyetemi esszéíró lett belőle. Dolgozatom a spekulatív irodalmi stílusba is sorolható impozáns negyedik regényével, a Giles Goat-Boy: or, The Revised New Syllabus cíművel foglalkozik.
A könyv alternatív, sőt inkább allegorikus világban játszódik, amelyben az egész Föld egyetlen egyetem, ahol országok helyett főiskolák, elnökök és királyok helyett kancellárok és dékánok, vallási vezetők helyett „nagyoktatók” szerepelnek. A nyugati és a keleti világ a „Nyugati Campus” és a „Keleti Campus”. A háborúk nem mások, mint „lázadások”. A történet idején az egyetem belekeveredett a „Csendes lázadásba”, azaz a hidegháborúba. Isten ugyan az „alapító”, ám történetünk idején a természetfölöttit jelentős kétségek kísérik a modernizálódó univerzitásban. De fölbukkan egy újfajta „istenszerű” lény is: a WESCAC, a West Campus Automatic Computer, egy inhumán intelligencia, szuperszámítógép, amely szinte totalitárius hatalmat gyakorol a New Tammany College (Egyesült Államok) embereinek hétköznapjai felett, és uralja a nukleáris fegyverek e világváltozatának arzenálját, egyfajta elektromágneses impulzust, amely tömegeket képes irányítani ellenőrzött és célzott módon.
Ebbe a barthi multiverzumba születik bele a főhős, ahogy a szerző írja róla: „…Giles Goat-Boy, ki egy óriási, a világra kiterjedő egyetem egyik kísérleti állattartó gazdaságának kecskéi közt nevelkedett, a vándorhős szerepét vállalja magára: egy mitikus hősét. Ez nem bensőjéből fakadó, ám Gilesnek le kell szállnia a tudás és a rend campusába. Közel nyolcszáz oldal után a legfontosabb dolog, amit megtanul, az, hogy amit megtanult, azt nem lehet megtanítani: amikor megpróbálja kifejteni a kimondhatatlant, az igazságait elferdítik, félreértelmezik, elárulják…” Eddig klasszikusan messiási sors a sánta kisfiúé, és persze van egy öreg mentora is, Max Spielman, aki kecskepásztorként él, ám egykor nagy tudós volt – amolyan Einstein és Jung-keverék. Most elkíséri vándorútján a WESCAC-nak otthont adó épülethez merészkedő fiút. Spielman tervezte a szuperszámítógépet, és most Giles révén akarja újraprogramozni, hogy véget vessen a hidegháborúnak. Az utazás során a legényke számos sztereotip karakterrel találkozik, egyre bizarrabb kalandokban van része. A „kecskefiú” állati ártatlanságáról szóló gyöngéd és mulatságos beszámolók nyitnak utat az ironikus fordulatok sorának. Ezt erősíti Barth álarchaikus prózája: itt minden szó és mondat a helyén van, és bár szatírának tűnik, ahogy a naiv, az emberi szokásokat a kecskék életéből vett téves párhuzamokkal fejezi ki, és főszereplő szájába adja. Barth nevetésre ingerlő szójátékai ellenére az olvasó inkább megkedveli az egyszerűségében is zseniális, komoly gyereket.

Az író komikus és egyedi szemüvegén keresztül – furcsán, de azt hiszem, szándékosan – olyan történetet produkál, amely alapvetően izgalmas kalandmeseként működik, tele kinyilatkoztatásokkal, fordulatokkal és rejtélyes sorsokkal. Lehet, hogy a kecskefiút nevetséges figurának szánja, de parodisztikus közelítése a hősmítoszhoz nem annyira aláássa, mint inkább kivonja azt a fojtogató pátosz szükségtelen légköréből.

Bár a hidegháborús forgatókönyv uralja az egyetemi politika nagy részét, narratív jelentősége főként Max Spielman visszaemlékezésére korlátozódik, és ez Giles születése előtti eseményekről szól. Utóbbi utazásán a WESCAC szinte jóindulatú jelenlétként viselkedik, nem véletlenül. Valójában az elbeszélői feszültség nagy része nem a hidegháborús allegóriából fakad, hanem Giles és a rejtélyes Harold Bray rivalizálásából – aki egy másik versenyző a Grand Tutor tiszteletdíj elnyeréséért.
Az utolsó néhány száz oldal lényegében ugyanazon művelet három különböző lelkiállapotban történő megismétlése. Miután bebizonyosodott, hogy Giles a „nagy tanító”, körbejárja a tanácsokat a New Tammany College-ban, kinyilatkoztatásainak katasztrofális következményei vannak, ő végül egyfajta spirituális ébredést tapasztal, és ezt követően javasolja tanítványainak: tegyék az ellenkezőjét annak, amit korábban mondott. Ám ez sem működik egészen... Egy újabb spirituális élményt követően nyilatkoztatja ki a harmadik hitvallást, amely az első kettőnek valamiféle szintézise, és a könyv csúcspontján egyfajta transzcendens, misztikus egységet teremt mindennel, ami a „nyugati” gondolkodásmódot ötvözi a „minden mástól” eltérő gondolkodásmóddal. Gyakorlatilag Giles két sikertelen prédikációs kísérlete: a tézis és az antitézis, amelyek végül megtalálják a transzcendenciát a szintézisben. A jelenetek túlságosan programszerűek. Szomorú látni, hogy Giles, aki idáig olyan talpraesett és artikulált – még ha ártatlan és kissé együgyű is – egy sor kifigurázott filozófus szócsövévé süllyed. (Karl Marx talán forog a sírjában.)

Ha a mű fejlődésregénynek tekinthető, úgy az egyes karakterek fokozatos szocializációját mutatja be. A kecskék nevelte messiási vad, George Giles arra törekszik, hogy az egyetem új „nagyoktatója” legyen, és újraprogramozza a WESCAC-ot. De valójában Giles az, akit átprogramoznak. Ha egy Bildungsroman klasszikus formáját követjük a regény a hős identitásának eltűnésével ér véget: az beépül a számítógép összetett gépezetébe. Az Axis Mundi mélyén, a számítógép gyomrában George benyújtja diákigazolványát a WESCAC-nak. Ezáltal elveszti a nevét, és „Alapító” néven jelenik meg.

A „tananyag” üzenete kétértelmű – kivéve talán azt, hogy az abszolútumok nem ismerhetők fel, hogy a gondolkodás szenvedély, és az legszenvedélyesebb humorban fejeződik ki, és nélülük a világ a pokolra kerül. Persze, nem fog odajutni, mert – Barth tanár úr bebizonyítja – a régi viccek soha nem halnak meg, csak „ugrásra készen” várnak a feltámadásra. Az író megalkotta humor – egzisztenciális, politikai, nyelvi, irodalmi konvenciók és azok paródiái – többek között Juvenalis, Rabelais, Sterne, Swift műveire utal.

Barth regénye nem science fiction, de nem is posztmodern. Szatirikus metafikciója arra keresi a választ, hol kapcsolódik a tudomány a vallásos hithez. Meglepően kortársnak érezzük ezt a spekulatív fikciót, mely azt is példázza, hogyan építhető be egy adott szövegkörnyezetben a szépirodalmi textus a modern világ mítoszaiba.

John Barth: Giles Goat-Boy: or, The Revised New Syllabus. Doubleday, 1966, New York.