Leánykérés a füredi sétányon

Megtaláltam képzeletbeli ügyvéd nagyapám (1860–1932) irathagyatékát. Abban is egy iratköteget, ezzel a felirattal: Emlékeim Jókai Mórról. Az öregúr Balatonfüreden volt villatulajdonos, jól ismerte Jókait, a családot és a füredi életet. Hitelesnek tűnik minden, amit leírt, de kénytelen voltam egy-két helyen pontosítani a szövegét. – P. M.

Ez már második leánykérése volt Jókainak. Az igaz, az első jó régen volt, még a forradalom idején, s azt sem tudom, hogy az leánykérés volt-e, vagy legénykérés, mert amilyen amazonnak írták le nekem Laborfalvi Rózát, el tudom képzelni, hogy ő vette a kezébe a megkötendő házasság irányítását. Hiszen már az, hogy a szóbeszéd szerint többek szeme láttára megcsókolja a fiatal Móricot a Nemzeti Színházban azon a márciusi estén, mutatja, hogy nem volt szívbajos. Leány lehetett a talpán! Szóval ebből lett az első házasság, amely tartott vagy negyven évig. Ám Róza asszonyt némileg váratlanul – az igaz, hogy már idősöcske volt ekkoriban, hetven fölött járt –, 1889 őszén elvitte egy tüdőgyulladás pesti otthonában.[1]

Mindenki sajnálta, nagyon nagy színésznő volt, alig akadt párja akkoriban, noha Jászai Mari lassan már méltósággal töltötte be a helyét. Szóval nagy nemzeti gyász volt ez, de leginkább persze Jókai búsult. Nagyon egyedül maradt. Mondtam a Gyönyörde teraszán a következő évben Károly bátyámnak:[2]

 – Nagyon egyededül lesz ez a Jókai, csak nehogy valami búskomorság törjön ki rajta!

 – Már miért lenne egyedül? Van neki családja.

 – Van ám, de elég érdekes család ez, hiszen tudod, neki nem volt gyermeke. Laborfalvi leánya, az amúgy törvénytelen Róza – a második Róza – fiatalon halt meg, ráadásul nem volt valami erényes hölgy. Hagyott hátra egy kis leánykát, apa nélkül. Ő lett a kis Róza.

 – Hogyne lett volna apja, minden gyereknek van apja. Legfeljebb ura nem volt az anyjának. Bár azt mondják, az Andrássy fiú eredményes közbeavatkozása van a dolog mögött…

 – Ez csak szóbeszéd, én soha nem hittem el. végül a harmadik Róza Feszty Árpád felesége lett. Jó fiú volt az Árpád, elég tehetséges piktor, de Róza is festegetett – igaz, kevésbé tehetségesen. Szóval ez az a család, amelyik mégsem teljesen Jókai családja.

 – Majd megoldódik ez is – folytatta Károly barátom –, elvégre Jókai már túl van a hatodik ikszen, biztos belenyugszik majd az egyedüllétbe. Ámbár soha sem lehet tudni, hiszen ahogy mondják: öreg ember nem vénember.

Mintha valami jövendőmondó szólt volna belőle, nem véletlenül olyan hatalmas koponya ez a Csemegi Károly.

Hogy hogyan élt aztán a nagy mesemondó, én bizony részleteiben nem tudom, Pesten volt lakása, azután összeköltözött Fesztyékkel egy nagy belvárosi villában valahol a Sugár út környékén,[3] s úgy hallottam, jól megvannak egymással. Nagy társasági élet zajlott, híres festők, művészek szinte egymásnak adták ott a kilincset, egy-egy estélyük valóságos hírlapi szenzációszámba ment, Jókai is részt vett ezeken, de azért dolgozott szorgalmasan tovább, úgy látszott, fantáziája és ereje örök életű lesz.

Nem is csodálkoztam hát, amikor 1899 nyarán – talán július lehetett? – szembe jött velem a füredi Deák sétányon. Elegáns öregúr volt, mindig sokat adott az öltözetére, ezüst fogantyús sétabot volt a kezében (valami kutyafej volt reá illesztve), s a „nyári fejét” használta. Ő nevezte így, nekem is elmesélte, hogy igazi bánata, hogy már ifjúkorában kopaszodni kezdett, s ezt nagyon szégyellte, ezért is viselt parókát.

 – Tudod – mesélte –, hiú ember voltam én mindig. De hát akkoriban mindenki jól öltözködött a társaságunkban, hiába voltunk mi rebellis ifjak akkoriban. Egyedül Sándor volt képtelen valami normális öltözetet venni[4] ebben is extrém személyiség volt – húzta össze a szemöldökét mérgelődve Jókai. Volt valami, ami nem tetszett neki Petőfiben, de erről a nyilvánosság előtt soha nem beszélt. Ezt a furcsa érzését átvitte aztán Szendrey Júliára, nem tudta neki megbocsátani, hogy másodszor is férjhez ment, nem is igen találkozott vele többet. Mondogatta is a családban: „Aki özvegy lett, maradjon özvegynek. Ha az Úristen úgy rendelte, hogy egyik hamarabb elviszi a ládáját, mint a másik, hát várja meg a kapuban, míg a másik is megérkezik a ládával, és együtt kérjék Pétert, hogy adjon nekik szállást.” (No hiszen, ő sem így cselekedett…)

Sétált tehát Jókai Füreden, jobbján pedig belé karolva egy dús idomú ifjú hölgy jött. Nem ismertem, soha addig nem láttam, illendően köszöntem nekik, mire Jókai így szólt a hölgyhöz:

 – Kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a barátomat…

 – Nagy Bella[5] színésznő vagyok – válaszolta ez az üde jelenség, mert meg kell valljam, felettébb csinos volt, én magam is szívesen sétáltam volna vele a Gyógyforrás felé.

Nem csatlakoztam hozzájuk, az illem nem engedte volna, de aztán a következő hetekben többször is találkoztunk, néha már közvetlenül több szót is váltottunk, kedvesen csacsogott, nem volt ellenemre soha.

Csak azt nem tudtam mire vélni, mit keres egy ismeretlen színésznő Jókai oldalán. Ráadásul egy ilyen látványosan fiatal színésznő. Jókai ezek szerint – füstölögtem magamban nem minden irónia nélkül – továbbra is nagy barátja a honi színi művészetnek. Ismertem Laborfalvi Rózát a színpadról is, igaz, már csak egy-egy szavalat erejéig jelent meg Füreden a nyári színkörben, de valamiféle szállongó pletykát hallottam egyik-másik korábbi színésznőről is, akiket viszont soha nem ismertem.

S mivel nem vagyok kibeszélője a dolgoknak, nekem Blaha Lujza mesélte el a füredi villája teraszán, nővére társaságában egy délutáni kávézás során azt a történetet, amelyben egy ifjú színinövendék szerepel. Hogy hihető, vagy sem, én nem tudom, Lujza néni minden kisebb-nagyobb színházi pletykát felszedett az öltözőkből, s mint valami kis cifra gombolyagot eltette emlékeinek díszes kosárkájába.

– Egy ’48-as honvédtiszt félárva gyermeke volt az illető leányzó, akit az anyja elvitt egyszer Jókaihoz, hogy hallgassa meg ezt a bizonyos Ottiliát, alkalmas lesz-e a színi pályára – fogott bele a történetbe Lujza néni. – Jókait eleve meghatotta, hogy egy forradalmi hős gyermekével foglalkozhat, aki ráadásul elég tehetségesnek is tűnt – no, nem annyira, mint az én Sári leányom – szakította meg a mesélést a „nemzet csalogánya” –,[6] de azért Jókai többször fogadta, taníttatta. Állítólag még itt Füreden is foglalkozott vele – Lujza elég egyértelműen húzta el a száját –, bérelt neki egy kis házat is az arácsi úton valahol fent a szőlőhegyek között. Szóval folyt a képzés szépecskén, de kiderült, hogy a kislány tüdőbeteg, s így el is vitték Meránba, hátha ott a jó alpesi levegő hat rá. Nem hatott, meghalt, tán még húszesztendős sem volt. A gondos osztrák háziasszony hazaküldte a maradék holmiját, köztük egy köteg levelet, amelyet Jókai küldözgetett oda bizonyára szakmai tanácsokkal teletűzdelve. – Lujza soha nem állta meg a cinizmusát kimutatni, de jól is állt neki a kis gonoszkodás. – A levelek persze, ahogyan az minden jobb komédiában meg vagyon írva, Laborfalvi Róza kezébe kerültek. Hogy aztán mi történt, mi nem, én ugyan nem tudom, de Jókai néhány hétig igen komor arccal jött-ment a Nemzeti Színházban, ahol éppen Az arany embert próbálták, igaz, én nem kaptam benne szerepet – fejezte be a történetét Blaha Lujza…

Szóval sétált, sétált Jókai a Bella művésznővel az oldalán, s addig sétált, amíg nem a pletyka egyre erősebben el nem terjedt a platánsoron, meg a Ferenc József kútnál vizet iszogató társaságokban, hogy ez már több mint színiakadémiai foglalkozás, itt valami készülőben van. Jókai is hallhatott ezt-azt, s egy napon, augusztus végén jártunk, vagy szeptember elején, egy találkozásunkkor megállított:

– Nézd, kérlek, neked elmondhatom, mert megbízom benned, mi úgy döntöttünk Bella kisasszonnyal, hogy összeházasodunk a következő napokban. De addig nem szeretnénk, ha ez kiderülne, kérlek, légy diszkrét, úriember vagy!

Hallgatást kérni tőlem! Ilyen világszenzáció hallatán bizony nagy kérés volt. Hamarosan meg is jelent egy nem is kis hír a fővárosban, a Magyar Estilapban, hogy Jókai házasodik, elveszi Grósz Bellát. Most már megvallhatom, én írtam a cikket, nem bírtam ki, igaz, a nevem nem írtam alá, s az is igaz, hogy tekintélyes summát kaptam a laptól. Bizony minden forint jól jön annak, aki Füreden él, mert a drágaság azért itt is világszínvonalú, mint maga a fürdő.

Szerintem nagyon korrekt írás volt. Először is agyba-főbe dicsértem Jókai. Azt írtam: „A legnagyobb egészségnek örvend. Aranyos kedélye, szeretetre méltó humora nem változott, nem fogyott, a testtartása daliásabb, mint sok fiatal legényé, a járása feszes.” Majd ezután a leány neve nélkül ugyan, de megemlítettem, hogy házasodni készül: „Hetek óta mind határozottabb formában beszélik, hogy Jókai Mór legközelebb meg fog nősülni, s feleségül vesz egy bájos, fiatal művésznőt, aki meghódította a szívét.”

Itt Füreden kérte meg tehát a hetvennégy éves Jókai Mór, minden idők legnagyobb magyar írója a húszesztendős szép színésznő kezét!

Mondanom sem kell, mekkora hír lett belőle. Először csak hír. Merthogy erre nem számított senki. Jókai, a nemzeti irodalom élő oszlopa, sőt, maga a szoborrá merevedett, babérral megkoszorúzott írófejedelem újra szerelmes és házasodik! Neki már nem volna szabad semmi olyat csinálnia, ami hétköznapi, neki már valósággal a Parnasszus istenei között kellene ülnie. Hogy egy ötven évvel fiatalabb színésznő? Aki ráadásul izraelita hitű is? A hírlapok csak úgy ontották a híreket, közölték a fotókat, nem volt nagyobb szenzáció akkoriban, már az ezeréves Magyarország ünnepségeinek emléke is elhalványodott. Sorra születtek a pajzán tréfák, szorgalmasan közölték is ezeket a lapok. Ezek közül az tetszett nekem legjobban, amely szerint Jókai megkérdezte Mikszáth Kálmánt, hogy számíthat-e rá, lehet-e még gyermeke. Mire Mikszáth a maga palóc bölcsességével ennyit szólt: „Számítani ne számíts rá, Móric, de tartani tarthatsz tőle.” Talán a Borsszem Jankóban is olvastam egyet, amelyben utaltak Jókai első, ifjúkori drámájára: „»A zsidó fiú« csinos munka. A »zsidó nő« még csinosabb.”

Ha még csak hír lett volna! De botrány lett, égig érő botrány. Hát persze, hogy a család gerjesztette, tüzelte a híreket. Érthető is volt. Egyfelől szégyellték, hogy az idős apa összeállt valami kis színésznőcskével, hiszen akkoriban a színésznők megítélése nem volt épp fényes. Micsoda szégyen ez! No meg, s talán ez volt a nagyobb gond: veszélyben az örökség, a nagyon is bőven folydogáló szerzői díjak. Jókai gazdag volt, nagyon gazdag, bőven támogatta az unokáját, meg a vejét is, a Bajza utcai gyönyörű villa építése az író sok-sok pengőjét is magába fogadta.

A család mindent elkövetett Jókai lejáratására. Még magándetektívet is fogadtak, hogy kövesse a „fiatal párt”, hátha Jókai csinál valami esztelenséget, amely alapján ki lehet mondani rá: megbomlott az elméje, gyámság alá kell helyezni, a házasságot érvényteleníteni. De nem így történt. Jókaiék boldogan éltek, igaz, más források szerint boldogtalanul, merthogy a fiatalasszony nagyon ügyesen vigyázott a férjére, és persze annak pénzére is.

Én ezekhez nem nagyon tudtam semmit hozzátenni, igaz, senki sem kérdezte ki a véleményemet. Persze azért itt Füreden sokat beszélgettünk erről, mindenkinek megvolt a maga véleménye. Mindenesetre korrekt társaság volt az, amikor 1902-ben Nagy Bella (sehogy sem tudom leírni, hogy Jókainé) eljött a füredi Anna-bálra az édesanyjával (Móric bácsi beteg volt odahaza). Mindenki illendően fogadta, s bizony, jó néhányan még körül is udvarolták a, mondom, feleségként is vonzó fiatalasszonyt, „ki fejedelmi alakja révén méltán vonzza magára a lépten-nyomon őt követő kíváncsi bámulók mohó tekintetét”. Blaha Lujza azonban nem állt szóba vele, amit nem értettem, elvégre az ő női múltjában is lehetett találni itt-ott vakfoltokat.

– Gyalázatos egy perszóna – fakadt ki a vendégei előtt egyszer –, számomra megszűnt létezni! Hogy volt mersze a mi Jókainkat kisajátítani! Biztosan a pénze kellett neki – mérgelődött, s ebben némi irigységet is vélhettem, mert ő maga sem tudott bánni a pénzzel, s egyre több volt a kifizetetlen számlája. De én ezt is csak úgy hallottam...[7]

Mindenesetre 1910-ben magával Nagy Bellával is beszélhettem erről a történetről, amikor újfent Füreden járt, és szokása szerint a Grand Hotelben szállt meg. Még emlékezett rám, és szívesen válaszolgatott a kérdéseimre, látszott rajta, hogy még mindig – alighanem örökre – nagyon fáj neki, amennyi gúnyt és gáncsot kapott a nemzettől.

 – Nézze, doktor úr – kezdte, s a hangján éreztem, még mindig nincs túl sem a gyászon – hat éve ment el el a nagy író –, sem a botrányon – ez valóban szerelmi házasság volt. Színésznőnek készültem, és többen is, így Rákosi Szidi néni, akinél tanultam, tehetségesnek talált. Mi több, Jászai Mari, aki egyszer meghallgatott, egyenesen az utódjának nevezett, főleg, amikor vidéken én játszottam az Elektrát, az ő nagy szerepét. Jókaival is így találkoztam össze először, ő is meghallgatott, kíváncsi voltam a véleményére, elvégre igen sok évet töltött a színházak közelében, s a bemutatott drámái is kitűnőek voltak. Tetszett neki az erős hangom és a határozott megjelenésem. De ez sokáig csak afféle mentor-tanítvány kapcsolat volt. Amikor sikeresen végeztem, egyre többször fordult elő, hogy valamelyik darabjában játszottam a Kisfaludy Színházban Pesten. Nem is egyszer volt rá eset, hogy mind a kettőnket kiszólítottak a függöny elé az előadás végén. Nagyon boldog esték voltak ezek! Aztán egyre többet volt velem, de anyám mindig mellettem volt, nagyon szigorúan neveltek engem.

– Nem zavarta a nagy korkülönbség?

– Miért zavart volna? Móric egyfelől nagyon kedves és figyelmes volt, másfelől pedig végtelenségig belém bolondult, s én is kezdtem így érezni. Ha szerelmes az ember, akkor mást nem igen lát és érez maga körül. Anyám, persze, kezdetben magyarázta, hogy ebből baj lesz, de ő nem is a korunkra gondolt, hanem a családra.

 – És baj lett? Én úgy tudom, hogy botrányok követték egymást.

 – Higgye el, doktor úr, ezt mind a család találta ki és szervezte. Képzelje, Móricnak elmagyarázták, hogy én vissza akarok lépni, s ez ő el is hitte, még egy tízezer forintos utalványt is akart küldeni fájdalomdíjként. Aztán nekem kezdték mondogatni, hogy Jókai vissza akar lépni a házasságtól, s én is jobban teszem, ha elfogadom a döntését. S amikor találkoztunk, kiderült, hogy egyikünk sem mondott ilyet, csak Feszty Róza találta ki. S ez így ment napról napra, mígnem aztán 1899. szeptember 16-án Budapesten összeházasodtunk. Most már csinálhattak, amit akartak, várt rám – akkor még nem tudtam – ötesztendőnyi felhőtlen boldogság.

 – Mivel is tudnám ezt bizonyítani – folytatta Bella –, ámbár a boldogságot csak átélni lehet, kimutatni nem. Olvassa el Móricom versét, amit nekem irt, abból sok mindent megérthet. Ugye tudja, hogy Jókai verseket is írt, s milyen gyönyörűeket? Ezt Nizzában írta nagypénteken, ezért az egész egy ünnepi fohász az Istenhez, hogy a szerelmem az övé lett.

 – Ezt nem ismerem, pedig szívesen is olvasom ezeket – válaszoltam meglehetős nagy füllentéssel, mert ha valamit nem olvasok, azok Jókai versei. Már akkor inkább Szabolcska Mihály. Bella szavalópózba vágta magát a Kisfaludy-szobor előtt, s hangosan, hogy mindenki hallja, elkezdte: Ünnep előtt. Írta Jókai Mór. Igazi jókais vers volt, egy nagy, őszintének tűnő szerelmi vallomása az öregembertől az ifjú feleségéhez.

Bellácska nekem adta a kéziratot, még alá is írta: Balatonfüred, 1910, Anna napján, Jókai Mórné. Féltett kincsem ez is, megható vers, néhány nekem leginkább tetsző sorát beírom a jegyzeteimbe:

Új napot teremtél: az ő édes arca,
Mely életem ormát még megaranyozza.
Megbocsátád benne minden régi bűnöm,
Amiért hálámat adni meg nem szűnöm.
Hiszek a szentekben, hisz védszentem itt van,
És a mennyországban, hisz ajtaja nyitva van.
 

– S ha ilyen sikeres volt, miért vonult vissza a színpadtól?

 – Ennek is a család az oka. Móricot nem zavarta, sőt remélte, hogy ünnepelt színésznő leszek, segített is fellépéseket szervezni így például Pozsonyban is Relle István igazgató úr társulatánál. S képzelje, az ellenségeim hecckampányt szerveztek, s amikor kiléptem a színre, fütyültek és kiabáltak. A rendőröknek kellett őket kivezetni. Hát persze, hogy a férjem azt mondta, ezt nem lehet folytatni, sokkal jobban érzi magát, ha mellette vagyok.

 – Akkor jó szívvel emlékezik vissza Füredre?                                                                        

– Hogyne, hiszen itt hoztuk a nagy döntést: összeházasodunk. Móric egy nagyon szép és drága gyűrűt húzott az ujjamra a sétányon. Ez volt talán közös életünk első és legszebb pillanata. Ezért is jó érzés néhányszor visszajárni erre a csodás fürdőhelyre.

Jegyzetek

[1] Laborfalvi Róza 1817-ben született.

[2] Az öregúr itt Csemegi Károlyra gondolhat, a híres jogtudósra, aki sok nyarat töltött szintén a füredi villájában.

[3] A nagyapám nem szokta meg a gyakori utcanév-változtatásokat, neki az Andrássy út örökre Sugár út maradt.

[4] Petőfi Sándorról van szó.

[5] Nagy Bella, született Grósz Bella, 1879–1947.

[6] Nagyapám úriember volt, nem írta meg, de tudtam, hogy Sárika bizony olyan tehetségtelen volt, mint a színházi kapu Hamar ott is hagyta a színpadot.

[7] Blaha Lujzának 1916-ban el kellett adnia a füredi villáját.