Jókai

tudja Mester
idén
egész évben magát emlegetjük

magát ünnepeljük
magára emlékezünk
s szobrokat
szószobrokat állítunk Önnek
és kilépünk a történelmiből
a meghitt végtelenbe
ahol nem érzékeljük az anyatestből
kitépett részeket
mintha ezeket az időtlenség

még ma sem rögzítette volna
az elmúlt évszázad retinájára
a sorscsapásokat ma már
fogcsikorgatás nélkül
de eleven fájdalommal viseljük

Ön is szenvedett
az elveszett forradalom félelme
irodalmunk három Krőzusát
Aranyt Petőfit és Önt egyaránt meggyötörte
bennünket másként büntetett a Fennvaló
hiábavalónak bizonyult
értelemünk vállalkozó kedve
a történelem homályában daccal guggolunk   

pedig erős várakozással néztünk

az idővel farkasszemet
vártuk a feloldozást
ereinkben a pezsdülő reményt
fohászaink beteljesülését
a haditényt
az ágaskodó csattogó
repkedő örömöt

aztán másként alakult minden
a kereszténység megkopott
számolják fel a templomokat Európában
pogányok virágait szórja a szél

az Atlanti-óceánba
a globalizált világ
bakancsa kopog az utcaköveken

a gyámoltalanság omladékain
a magyar gond is őrt áll
mint a meghökkenés
a válságos pillanatokban
az akarat rohamkését
lengetjük kezünkben
mi
Timár Mihályok a Senki szigetén
mert ennyi maradt nekünk
csak ennyi
a nyelv
a magyar nyelv a mindenünk