A kék szellem
Azon az éjszakán a Tisza nem folyó volt, hanem szörnyeteg. Fekete hullámai megállíthatatlanul magasodtak a szegedi utcák fölé. Olybá tűnt, az egész város egyetlen hatalmas, recsegő padlás. A víz lassan, de könyörtelenül emelkedett, mint valami hideg, iszapos végzet, amelynek bekövetkeztétől mindenki rettegett, de elkerülésére eleget sosem tett.
Az öregember egy omladozó magtár padlásáról figyelte a vizet a héjazatát vesztett szarufák között. Egyedül ült, hátával a falnak támaszkodva, lábát előre nyújtva. Ruhái már rég vizesek voltak, és a levegő hideg fuvallatai szinte belenyúlakodtak a csontjaiba. Nem volt hova mennie. És már nem is gondolta, hogy volna értelme mozdulni. Az ár előbb-utóbb úgyis mindent elvisz.
Arra figyelt fel, hogy a víz megváltozott. A színe már nem csak fekete volt: halvány, párás kékség vibrált rajta, olyan, mint amikor a napáldozat utolsó sugarai megcsillannak a sóhajtó horizont felett. A türkiz párából alak körvonalazódott. Magas, kámzsás figura emelkedett ki a hullámokból, mígnem lábaival már nem érintette a vizet. Nem lehetett tudni, férfi vagy nő – arcát elrejtette az óriási kámzsa, hangja pedig leginkább a hullámzáséhoz hasonlított.
„Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba”, vélte hallani az öreg. Ijesztő mondat, de a szavak nem bántották, inkább beborították, mint valami hűvös, de puha pokróc.
Az öregember tátott szájjal meredt rá. Nem érzett félelmet. Az alak lassan átsiklott a magtár előtti utcán, majd eltűnt a láthatáron, ahol még mindig tört és zúzott a víz.
Másnap a város maradékai között egyre többek szájából hangzott el ugyanaz a mondat. A Dömötör templomban egy fiatalasszony azt mondta, éjjel ugyanazt az alakot látta. Neki azt suttogta, hogy „a víz mélyén van a jövő magja.” Egy diák pedig azt állította, az alak hosszú tollat tartott kezében, amellyel mintha a levegőbe írt volna. De hogy mit, azt nem tudta megmondani. Mindenki mást értett, mindenki mást látott.
A szellem nem hagyta nyugodni az öregembert. Fél napon keresztül mászkált a vízzel borított utcák szélén, végül felmászott a templomtoronyba. Onnan jó messzire lehetett látni. Ott ismét megjelent az alak, ezúttal jóval közelebb. A kékség fényköre eltakarta előle az eget. A szellem lassan fordított arcot az öreg felé, és kimutatott a toronyból. Koporsók úsztak a víz által uralt, elhagyott utcán. A vízár felszaggatta a temetőkben a sírhantokat. Jöttek vissza a halottak.
Aztán megszólalt a kámzsás alak:
„Szeged szebb lesz, mint valaha volt.”
Az öregember megkövülten állt, az alak pedig egyetlen mozdulattal eltűnt, hűlt helyén vékony papírlap lebegett. A lapon egyetlen vonás sem volt. Az öreg kinyújtotta remegő kezét, elkapta a papírt, és kebelébe rejtette.
Amikor a napkorong a horizont felé kezdett emelkedni, és a víz megcsillant a hajnal első sugaraitól, az öregembert elárasztotta az a különös érzés, hogy valami elkezdődött, olyasvalami, amit a szavak nem tudtak leírni. Ha az üres lap valamit üzen, az csak az lehet: a történet most már rajtunk múlik, gondolta. Elővette a papírt. Amely már nem volt üres – a kámzsás alak szavai tündököltek rajta, kékesen fénylő gyöngybetűkkel.
Elindult. Lábai remegtek, de szája el nem hallgatott. Mindenkit megszólított, aki útjába sodródott. A lapot megmutatta egy asztalosnak, aki aztán fába vésve adta tovább az üzenetet. Egy vándorszabó ruhára varrta a szavakat. Mely szavakat úgy őriztek tovább, mint valami csendes esküt. Az üzenet vándorútra kelt, hordták a kezek, a szívek, és vitték a reményt azoknak, akik a pusztulás romjai között is a jövőt keresték. A remény kézzelfoghatóvá vált. Igaz, hogy csak hónapokkal később, de az emberek munkához láttak, s bár évekbe tellett, az elpusztult házak helyén új falak emelkedtek, melyek közöttük ismét gyermekek játszottak.
A szellem története szájról szájra járt, és végül legendává vált. Azt beszélték, hogy aki a szellem üzenetét magával vitte, annak keze nyomán mindig valami maradandó született.
Azt rebesgették később, hogy Jókai Mór maga is hallott a kék szellemről, és a Tisza kísérteties látomásáról írta meg a városnak szánt írásait, amelyek reményt hoztak a túlélőknek. Mások meg egyenesen azt vélték tudni, Jókai maga volt a kámzsás szellem. Az író ezt sosem erősítette meg. De nem is tagadta soha.
