Nem elefántcsonttoronyban

Gáspár Ferenc 1957-ben született, magyar-történelem szakos tanár, újságíró, író. 2022-ben József Attila-díjat kapott. Közel húsz kötet szerzője, a történelmi regény műfajának egyik sajátos, megújító képviselője, akivel életpályájáról, az irodalomról vallott nézeteiről és műveiről beszélgettünk.

– Tanárként és újságíróként is dolgoztál, de hosszú ideje az irodalomnak élsz. Mikor és hogyan kötelezted el magad a szépirodalom mellett?

– Az elkötelezettség már jóval korábban megtörtént. Huszonkét éves koromban például nagy költőnek képzeltem magam, mert szerelmes verseket írtam Edithez, a feleségemhez – aki akkor még nem volt az. Aztán szerencsére elvittem ezeket a klapanciákat Bella Istvánhoz – ha jól emlékszem, az ÉS-ben szerkesztett –, és ő miután elolvasta zsengéimet, elég tömören azt mondta, hogy én attól még nagyon jó ember lehetek, ha elfelejtem a versírást. Mivel időközben a szerelmem a feleségemmel beteljesedett, már motivációm sem maradt, így elég könnyen beláttam, hogy Bellának igaza van. A prózára viszont még nem voltam eléggé érett, és nem is hittem magamban eléggé. Ezért jelentkeztem a MÚOSZ újságíró iskolájába, mert azt gondoltam, hogy az írott sajtóban mégiscsak közelebb lehetek, ha nem is az irodalomhoz, de a fogalmazáshoz, az íráshoz, és aztán ebből majdcsak kisül valami. Roppant hasznos dolgokat tanultam meg az újságírás közben, például azt, hogy miképpen kell tömören fogalmazni, milyen újságírói műfajok vannak, és a többi. Az csak egy szerencsés véletlen, hogy pont abban az időben jelent meg az első novellám a Lyukasórában, és ez az apró siker tovább lökött az irodalom felé, ha szabad ilyen képzavarosan kifejeznem magam.

Czimbal Gyula fotója

– A Johnny Fortunate kalandjai sorozattal váltál ismertté az irodalmi életben, amelyet még szerzői néven kezdtél írni, ám hamarosan fölfedted magad. Ez egy történelmi kalandregény-sorozat, elsősorban az ifjúságot, de nem kizárólag azt célozza. Miért álnéven jelentek meg az első kötetek?

– Az első könyvemet egy kedves ismerős, név szerint Dr. Makara Mihály adta ki, tulajdonképpen szívességből, mert a feleségem mint gyógyszerész sokat segített neki a munkájában. Makara doktor korábban kizárólag betegségekről és azok kezeléséről adott ki orvosi témájú műveket, így egy kicsit megijedt, hogy mi sül ki ebből A strucc véréből, mert ez volt a kötet címe. Egyik barátja azt tanácsolta neki, hogy mindenképpen angolszász álnéven szerepeljek mint szerző, különben nem fogja tudni eladni a könyvet. Mi akkoriban költöztünk Pesthidegkútra, s mivel a saját nevem angolszászos változata nem tetszett neki, kitaláltam a Joe Coldwell-t, vagyis a Hidegkúti Józsit, ha már Hidegkúti Nándor nem lehettem. A második és harmadik részre azonban már minisztériumi támogatást kaptam Rockenbauer Zoltántól, azzal a kikötéssel, hogy a saját nevemen kell megjelenniük a műveknek. Ez mindenképpen örömteli hír volt a számomra, mert így az olvasó számára egyértelművé vált: a sorozat a magyar történelemről szól, nem pedig valami amerikai szerző rémlátomása.

Rendhagyó irodalomóra tetőpontja Nagyváradon

– Az említett sorozat az Anjou-kortól eljut az Hunyadiakig. Mi vonzott ebben az időszakban?

– Az Anjou-királyaink valamiképpen mostohák voltak a prózai művekben – a költőknél nem, hiszen Arany János megénekelte a nápolyi hadjáratokat is a Toldi trilógiában –, és ugyan Gulácsy Irénnek volt regénye Nagy Lajos utolsó éveiről, de ifjúsági regény tudtommal még nem született a nagy királyról. Azonkívül a Hunyadiakat már gyerekkoromban megszerettem, elsősorban a hasonló nevű író, Hunyady József regényein, A fekete lovagon és A király árnyékán keresztül. Ez az a dicsőséges korszak, amire mindig büszkék lehetünk, s tulajdonképpen Mátyás visegrádi palotájának pompáját is a két Anjou-király teremtette meg.

– Ifjúsági regény, mondod. Hosszú időn keresztül kissé lenézett műfaj volt, s ma is ambivalens a helyzete. Te miként látod ezt a műfajt?

– Már-már közhelyszámba megy, amit Csukás István mondott, vagyis, hogy ugyanúgy kell írni a fiataloknak, mint a felnőtteknek, csak jobban. Nyilván feszesebb történetvezetés kell, nem lehet annyit mellébeszélni, és nem árt, ha vannak olyan hősök ezekben a regényekben, akik példát tudnak mutatni erkölcsből, hazaszeretetből. Akik hűségesek tudnak lenni a párjukhoz, a családjukhoz, a hazájukhoz. Akik jellemesek. És nyilván kellenek árulók és gonosztevők is, hogy meglegyen a kontraszt. A lenézettség pedig részben a szocialista kultúrpolitikából fakadt, ahol a történelmi regényt, vagyis azt a műfajt, amely a hazaszeretetet és a nemzet történelmére való büszkeséget írta le regényes formában, száműzte a megtűrt „ifjúsági” keretek közé. Tehát van egy effajta rossz hagyomány. A másik probléma, hogy míg a kisgyermekeknek megveszik a mesekönyveket a szülők és a nagyszülők, a tiniknek már szabad választásuk van, hogy a zsebpénzük mire költik. Nem biztos, hogy könyvre. Azonkívül a mi gyerekkorunkban rengeteg magyar történelemről szóló ifjúsági film készült, melyeknek hőseivel szívesen azonosultunk, s mikor ezek könyv formában is megjelentek, akkor nagy kedvvel olvastuk őket. Ma már hál' Istennek készülnek magyar történelmi filmsorozatok, de az ezekben szereplő szexjelenetek miatt többnyire tizenhat éven felül karikát viselnek. Üdítő kivétel volt egész estés filmként a Hadik és a Most vagy soha, kár, hogy a történelmi szakértőket nem foglalkoztatták bennük eléggé széles körűen, és akkor még finoman fogalmaztam.

Kollár Árpáddal és Lőrincz P. Gabriellával a Magyar Szeéppróza Napján, Balatonfüreden 2024-ben

– És mi a véleményed az úgynevezett young adult könyvekről? Az ember azt gondolná, ez ugyanaz, mint az ifjúsági regény, ám valahogy mégsem…

– Huszonöt évvel ezelőtt a Harry Potter-sorozat első négy részét elolvastam, és csak azért nem többet, mert a negyedik könyv halottidézési jelenete miatt rémálmaim lettek. Úgy hallom, a young adult könyvek is hasonlóan színvonaltalanok, vannak vámpíros, erotikus – sőt homoerotikus! – történetek. Az interneten is olvasható például a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) nem túl rózsás véleménye ezekről a „művekről”. Sajnos, vagy nem, de tény, hogy a felnőttek körében is népszerű az ún. zsánerirodalom, ami tulajdonképpen a régi lektűrnek az eufemisztikus elnevezése. A felnőttek körében ezzel nincs semmi baj, hiszen a lektűrben is lehet időnként irodalmi érték, gondoljunk csak az évtizedekig lenézett Rejtő-regényekre. Illetve, mint tudjuk, a kialakult személyiségre nem lehetnek olyan romboló hatással az efféle – és itt természetesen nem Rejtőre gondolok! –, könyvek, mint az ifjakra. Éppen ezért az ő esetükben én óvatosabb lennék, a kiadók helyében megválogatnám, hogy mit jelentetek meg. Viszont a probléma megoldása roppant nehéz, és ezzel már két évvel ezelőtt a Tokaji Írótábor is foglalkozott. Ott Erős Kinga, az Írószövetség elnöke, és mások is elmondták, hogy amíg a pornográfia, a horror és más efféle szennyek ellenőrizetlenül törnek be a gyerekek hálószobájába, addig nehéz az ellenállás a kiadók részéről. Nyilván éppen ezért kellene ellenállni, és példát mutatni. Talán most, az új amerikai elnökség alatt ezen a téren is láthatunk majd valami változást, hiszen Trump első intézkedései között volt, hogy az útlevélbe csak két nemet – férfit és nőt – lehet bejegyezni. Az ilyen elnöki rendeletek nem oldják meg azonnal a problémát, de helyes irányt – példát! – mutathatnak a filmek és a könyvek forgalmazóinak. Nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy egy csapásra eltűnnek majd a fiatalokat megrontó szennyek, sőt. Csak annak örülök, hogy a nevén lehet majd nevezni a dolgokat, legalábbis ezt remélem. Hogy eljön az idő, amikor nem mondják a megrontásra azt, hogy érzékenyítés, az ördögre azt, hogy angyal. Tudom, hogy a multinacionális nagytőkének nem ez az érdeke. Ami nem sikerült erőszakkal a kommunistáknak, azt ők most mézesmadzagon kínálják. Vagyis: ne gondolkozz, ne részesíts előnyben senkit és semmit, minden úgyis viszonylagos. Ezt hazudják. Ne legyenek preferenciáid a nemzetedet vallásodat, kultúrádat illetően, mert akkor nem fogsz minden szart, bocsánat, bóvlit megvenni. Nem lehet egyik évben eladni neked a nyakkendőt, a következőben a melltartót, a harmadikban meg valami egészen mást. Nem vagy jó vevő. Nem vagy irányítható. Ezek az alvilági erők akkora tőkével rendelkeznek, hogy nehéz a harc velük szemben. De nincs más út. Meg kell verekednünk velük, akár egykor őseinknek a törökkel és a labanccal. Az írók a toll fegyverével.

– Azzal vitatkoznék, hogy a Harry Potter-könyvek színvonaltalanok. Véleményem szerint Rowling kifejezetten jó irodalmár, jól kompilál, jól használja a mesei toposzokat, jól ír. Szerintem Harry Potter nem említhető egy napon, mondjuk, a blőd Alkonyat-sorozattal, s abban sem vagyok biztos, hogy műfaját tekintve young adult, szerintem igazából meseregény-folyam, amely klasszikus értelemben vett ifjúsági irodalomként is megállja a helyét: a jók tényleg jók, a rosszak igazán gonoszak, s előbbiek diadalmaskodnak utóbbiak fölött. Bár őszintén szólva maga a műfaj definiálása is nehéz: a young adult a tizenéveseket célozza, a new adult a 18–30 éveseket, de ezen túl már vitatottak a műfaj-jegyek… Viszont, ha már itt tartunk, a történelmi regényt is szokták olykor a könnyebb, szórakoztató irodalomhoz sorolni, miközben sokkal-sokkal árnyaltabb műfaj. Te hogyan viszonyulsz a történelmi regényhez olvasóként és íróként?

– Hát, biztos van rosszabb is a Harry Potternél, ezzel nem vitatkozom. Nálam a fekete mágia kiverte a biztosítékot. Kérdésedre válaszolva, én sem olvasok folyamatosan történelmi regényeket, de vannak olyan szövegek, amelyek nem a hagyományos értelemben vett történelmi regények, ám mégis sok történelmi tény szerepel bennük, illetve a korrajz a történelmi. Ilyenek a nagy klasszikusok között is akadnak, de például Király Farkasnak a temesvári forradalom idején játszódó, Sortűz című regénye is talán ide sorolható, vagy Neked is vannak olyan műveid, melyek részben történelmi regények, részben pedig mai történetek, mint például az Igazak, de az Isten, ítélet című könyved sem hagyományos értelemben vett történelmi regény, hiszen sok benne az álom, a látomás, és van egy történelmi alak (Endre királyfi), akinek teljesen átírtad a sorsát. Vagy Bencsik Gábortól a Mari története, melyben az első világháború utáni időszakot dédnagymamája sorsán keresztül mutatja be. Megmondom őszintén, ezeket sokkal jobban szeretem, mint amikor csöpögős szerelmi történeteket olvasok kitalált hétköznapi fő(!)szereplőkről, miközben a történelmi alakokat sematikusan vázolják fel, mintegy odaskiccelik csupán. Mindamellett a Walter Scott-i értelemben írt történelmi regények között is akadnak igen fontosak, mint például Gál Vilmos Latrok ideje című könyve, a románok részéről az 1848-49-es szabadságharc idején elkövetett magyarellenes pogromokról, vagy Jezsó Ákostól a Megyek túlra című, a felvidéki magyarok keserű sorsáról. És akkor még nem beszéltünk Hegedűs Imre János fontos könyveiről, gróf Mikó Imre életregényéről, a Toronyember fekete utakon címűről, vagy a legsötétebb Ceaușescu-korszakban mártírhalált halt Moyses Márton életét bemutató, Az ötödik kerék című műről, mint ahogy Cselenyák Imre regényes életrajzairól sem, melyek közül a legsikerültebbek az Arany Jánosról írottak. Az én felnőtteknek szóló történelmi regényeim sem illeszthetőek a hagyományos történelmi regények sorába, hiszen az itt, az Irodalmi Jelenben Trubadúrvarázs címmel folytatásokban közölt, regényként Janus címen megjelent könyvemben Janus Pannonius egy Ádám nevű kitalált trubadúrról álmodik, aki magyar nyelven ír verseket. A regény sokkal inkább az alkotás nehézségeiről, a szerelemről, a hatalommal való viszonyról és persze a magyar nyelv szépségéről és megtörhetetlen erejéről szól, mint a történelmi Janus Pannoniusról. A Janus tükörregénye, a Galeotto pedig a hit kereséséről (illetve, hogy hitetlenül is meg kell írni a műveket), míg az Én, Mátyás király a már-már egzisztencialista magányban élő uralkodó kitartásáról a hit mellett. Természetesen még sok másról is, a kétarcú királyról – sokkal inkább Janus ő, mint a költő –, a Bolonddal való csereberéről (ennek is több értelme van), és a mesék spirituális erejéről. Hagyományos regényt Mátyás királyról rengetegen írtak már, mint például a kiváló Bán Mór, akinek a Hunyadi-sorozatából adaptált filmsorozatot hamarosan játssza majd a televízió, és amit én is nagyon várok. Úgy gondoltam, én nem fogok hagyományos Mátyás-regényt írni. Kicsit profánabbul: nekem is kell némi szórakozás.

Bakonyi Istvánnal és Péntek Imrével

– A Trianon-regényeid viszont más alkotói hozzáállást tükröznek, mint a Janus vagy a Galeotto…

– A Trianon-regényeim, s köztük az előttünk álló Könyvhétre megjelenő, egyelőre Trianon gyermekei munkacímű könyvem valóban mások, mert ezekben én is a „young adult”-okat célzom meg, noha jól tudom, hogy az első részt, a Trianon fiait sok harmincon felüli felnőtt is olvasta. Ezekben az újdonság Baja szerb megszállása, illetve az ottaniak hősies és passzív ellenállása, a majdnem három évig tartó szerb hatalommal szemben. Kevesen tudják, hogy a szerbek csak 1921. augusztus 21-én vonultak ki Dél-Magyarországról, több mint egy évvel a gyalázatos trianoni békediktátum aláírása után. És a sok szenvedés ellenére, vagy épp amiatt azok a bajaiak, akik idegen eredetű családnevet viseltek, a kivonulás tizedik évfordulóját egy önkéntes névmagyarosítással ünnepelték meg, ezzel is hangsúlyozva identitásukat, hovatartozásukat. Ebben a polgármester, Vojnics Ferenc járt elől jó példával, akinek az új neve Borbíró Ferenc lett. Kihirdette, hogy a városnak nincs pénze méltó ünneplésre, így szimbolikusan ünnepeljenek – azzal, hogy a szerb, német, zsidó stb. nevű polgárok a nevüket változtassák magyarrá. Abban az évben az egész kis-Magyarországon sehol nem magyarosítottak annyian, mint Baján. Nálam Baja is a hűség városa, a bajaiak is megérdemlik ezt a jelzőt.

– Erős benned a ragaszkodás a gyökerekhez, meghatároz Téged a kötődés, a nemzeti érzés. Ez részben talán a történelmi érdeklődésből is fakad, de nyilván jóval több is annál. Fontosnak tartod, hogy az irodalom – és itt általánosságban, a nagybetűs Irodalomra gondolok, nem a saját alkotói műhelyedre – foglalkozzon az identitás kérdésével?

– Eleve, ha magyar nyelven írunk, akkor máris azzal foglalkozunk. Nyilván nem úgy ülök le a klaviatúrához, hogy most, irgum-burgum, a nemzeti identitásról fogok írni. Közhelyszámba megy, de színigaz, amit Tamási Áron mondott, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Életem legnagyobb részét a „város peremén” éltem le, azonkívül a szüleimnek sikerült egy kis kertet faházzal vásárolni a hatvanas évek végén, ahol az apró házikóban sem folyó víz, sem vízöblítésű vécé, de még fűtés sem volt, mégis nagyszerűen éreztük ott magunkat mindig. Emiatt a vidék is közel áll hozzám, jelenleg is kertes házban élünk. De nem is erről akarok fecsegni, hanem arról, hogy azt már egészen fiatalon tudtam, hogy az író, költő elveszíti a nyelvét, ha nem Magyarországon él. Vannak persze kivételek, mint például Márai, de ő is megkeseredett ember lett az emigrációban. Nehezen tudok olyan szereplőkről írni, akik nem magyarok, és talán a korom miatt is megkönnyezek bizonyos népdalokat, verseket. Márait említettem. Tíz vagy tizenöt éve történt, hogy karácsonykor azt kérte tőlem az anyósom, olvassam fel a Mennyből az angyal című versét. Odáig ment, hogy „Ahol nem csillog a karácsony”, akkor elakadt a hangom. Pedig az még csak az ötödik sor volt... Más: egyszer a várban egy könyvbemutatón odajött hozzám egy tizennyolc éves, éppen érettségizett fiatalember, és azt mondta, hogy azért tetszett neki a Trianon fiai című regényem, mert a könyv elolvasása után úgy érezte magát, mint amikor a magyar huszárokat látta elszáguldani a Giro d'Italián a kerékpáros versenyzők mellett. Büszkeséggel töltötte el az olvasás, hogy magyar. „Ez kell nekünk, nem a búsongás”, mondta. Nem állítom, hogy az ilyen pillanatokért írok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a dicséret.

A Tokaji Írótáborban

– A regények mellett novellák is folyamatosan kerülnek ki a kezedből, rendszeresen olvashatják az olvasók rövidebb történeteidet. Sokan regényírás közben nem foglalkoznak mással, mások „pihenésképpen” írnak egy-egy novellát, tárcát… Neked mi az alkotói módszered?

– Ha regényt írok, nehezen megy a novellaírás, de akadnak kivételes napok. Gyakorlatilag minden reggel írok – regénynél ez óhatatlan, nem jó, ha kihagy az ember, nehéz később felvenni a fonalat, még akkor is, ha ebben az embernek rutinja alakult ki az évek során, és néha halaszthatatlan dolgok miatt meg kell szakítani a munkát –, ez eltart tízig, tizenegyig, de ha nagyon megy, akkor esetleg délig is. Van egy pont, amikor érzed, hogy nem szabad tovább erőltetni, mert izzadós lesz a szöveg, nyögvenyelős. Aztán kell valamennyit mozogni. Erdő mellett lakom, gyakran kirándulok, vagy úszni járok a közeli uszodába. Tavasztól őszig a kertben is akad tennivaló. Hál' Istennek van egy új programpont is: hétfőn, kedden és néha hétvégén is átjön az ötéves unokám, Bende, és akkor vele töltünk el néhány órát. No, és az írónak olvasni is kell. Hazudik, aki azt állítja, hogy ő „csak ír, és nem olvas”. Ilyen nincs. Kortársakat kell olvasni, klasszikusokat, szépirodalmat, mértékkel filozófiát. Ha történelmi regényt írsz, akkor történészi munkákat is. Ezenkívül gyakran járunk koncertre, moziba, színházba. A regényírás közben sok minden inspirálja az embert, néha egészen meglepő dolgokat tud beépíteni a szövegbe, és a zenehallgatás is sokat segít, még írás közben is. Na most, visszatérve a kérdésedre: este olykor a reggel megírtakat javítgatom, de néha lefekvés előtt jut eszembe egy novellaötlet, és akkor azt azonnal meg kell írni, ha nem is teljesen végig, mert különben reggelre elfelejtem. De szívesen írok novellát megrendelésre vagy pályázatra is, illetve az is motivál, ha van egy-két olyan szerkesztő, aki várja tőlem az elbeszélést. A tárca egy kicsit más műfaj, gyorsabban meg lehet írni, főleg, ha valami tréfás vagy furcsa dolog történik az életben. Szeretem azt a műfajt, hiszen a jó tárca olyan, mintha egy kedves ismerőssel – például veled –, beszélgetnék.

A József Attila-díj átvételekor, 2022-ben

– Igen termékeny recenzens is vagy, számtalan kötetről írsz számtalan felületen. Úgy hiszem, az irodalom igazi napszámosának tekinthető a recenzens, kivált, ha ilyen elhivatott és elkötelezett….

– Köszönöm a dicséretet, de egészen önző okokból kezdtem el recenziókat írni. Tudniillik hiába jelent meg már tizennyolc önálló kötetem, még mindig kisdiákként várom azt a pillanatot, amikor nyomtatásban láthatom viszont a szövegemet, akár hagyományos, akár online formában. Ennek az örömnek van egy roppant nyomós oka. Csak a nagy váteszeknek, egy Babitsnak vagy Hamvasnak lehet a világtól elzárva elefántcsonttoronyban ülni – Hamvas sem jókedvéből tette –, mindig kellenek az azonnali visszajelzések, hogy jó vagy rossz az, amit csinálok, még akkor is, ha a tárca és a recenzió nem ugyanaz, mint amikor regényt ír az ember. Az már később elért eredmény, hogy a szerkesztők szívesen is látják, és várják tőlem a recenziókat, illetve a szerzők is örülnek – már csak azért is, mert ritkán írok rosszat, s ha igen, utólag magam is megbánom. De hát ezek nem igazi kritikák, inkább csak ismertetők. Ami nem tetszik, arról nem kell feltétlenül írni.

– Köszönöm a beszélgetést!