Piros csiptető

válogatod a tárgyakat, 
mit vigyél magaddal
ebből a lakásból, 
amitől olyan lenne, mintha
nem is költöznél,
csak a táj változik körülötted,
az utak simasága,
a rendezetlenség helyén
rend, te viszont olyan vagy,
mint az egymásra dobált
tiszta ruhák, éleid és
kontúrjaid elmosódnak.

bíztatod magad, hogy
most más lesz, máshogy
alakul majd, hol van már 
az a brooklyni éjszaka, 
a taxis riadt tekintete, amikor
kirakott a ház előtt, amit
te is akkor láttál először, 
kedved lett volna visszafordulni
a repülőtérre, mégis bólintottál,
kigördült előtted a koszos, 
szakadt, foltos éved, a vágyott 
pirosan süppedő helyett.

más lesz:
nem kell hazudni a határon, 
hogy turista vagy, sem
Nagylakon, sem a Kennedyn,
hiszen turista lettél, ki-be jársz 
az életedbe, a nappaliból
a mosókonyhába, ahogy mások
is, de talán most megúszható
a nagymosás, a magány centrifugája, 
a kiteregetett, száradó nyelv, 
a szélben repkedő idegenség, 
határon innen, határon túl, 
miközben tudod, hogy minden,
amiben hittél, egy piros csiptető,
az utak kuszasága, összebogozott
szárítókötél, úgy lógsz rajta, 
mintha mindig is
ott lett volna a helyed.