Egy tapolcai Don Quijote dicsérete

Bevallom, tőle loptam az ötletet, hogy egy hevenyészett szószedetben laudáljam őt magát és munkásságát, mert irodalmi katalógusokban, lajstromokban, tematikus tudástárakban felülmúlhatatlan, amit csinál. Na meg szinte minden másban, amihez hozzáfog. Németh István Péter személyében egy, a legjobb értelemben vett csodabogarat ismertem meg néhány éve, amikor levelezésbe kezdtünk egy szövegközlés kapcsán. Amolyan Lénárd Sándor-i figura ő, de míg a magyar orvos-író a brazil őserdő mélyén szentelte napjait odaadóan az írásnak, gyógyításnak, fordításnak, addig Németh István Péter a Tapolcai-medence humanista tudós-alkotója, még ha ő maga biztosan hárítaná is ezt a titulust. Pedig – és ezt próbálom itt alább érzékeltetni – bőven rászolgált, hogy így nevezzük. Talán megbocsátja majd azt is, hogy e személyesebb hangú méltatáshoz még leveleiből is lopok sorokat, gondolatokat, amelyekben persze nincs semmi levéltitok, sőt, merem azt hinni: arra születtek, hogy közkinccsé legyenek.

*

Derű. Áthatja minden munkáját és minden gondolatát. Nem jókedv, mert az talán nélkülözi a mélységet, a gondolatot (persze ilyen is kell néha). A derű olyan életszeretet, amelybe még a finom melankólia is belefér – olyasféle csillogás, mint amit egy pohár bor rejt magában. Mi sem érzékelteti ezt jobban, mint Németh István Péter hatalmas tablója a tapolcai régió szőlőkultúrájáról és a bor irodalmáról, a Bor-túra a századokba című tanulmánya (ami egyben az első „lajstroma”, amit itt megemlítek): ebben a római korig vezeti vissza az írásos műveket, amelyek a bort dicsérik. E hihetetlenül gazdag irodalmi bortablóban az ismert nevek mellett (Janus Pannoniustól Petőfin át a modernekig) olyan jeles figurákat is felvonultat, akikről talán nem is igen hallottunk még. Például a borkedvelő Thury György palotai kapitányt, akinek hősiességét íródeákja meg is örökítette, és versének szövege az úgynevezett Lugossy-kódexben maradt ránk.
A derűvel kéz a kézben jár játékossága: enélkül talán nem is lehetne irodalommal, művészetekkel foglalkozni. Németh István Péternek különösen sajátja a játék: van, hogy egy egész kötetet szentel a nyelvi bravúroknak, de a tréfa mögött mindig ott bujkál a líraiság vagy a filozófia is. Ilyen például a
Doktor dróth bódog hagyományaiból, avagy egy drótostóthoz srófolt strófák című kötete, amelyben egy kis drótemberke nevében beszél, efféle kis remeklésekben:

„Roppant öklöm
csak egy drótkosaracska
s rózsává nyílik el
egyetlen szavadra.”

Vagy:

„Fiacskám, egy kis liptói túrót
ennék, szólt Doktor Dróth.
S folytatta:
De látod, megélek mákosgubán.
Még bevárom a havazást,
és el is telt a délután.”

És egy modern szösszenet, amit csak úgy odaszúrt egy levele végére:

„A mindenkori költő és az országban  a focihoz 
egyes egyedül értő gyulai szakember, Simonyi Imre 
nem érhette meg már, hogy szíve és Pásztor József 
csapata, a Békéscsaba, a bajnokság hajrájában Ajkán
vereséget szenvedett, s így búcsúzni  kényszerült 
honi labdarúgásunk második vonalától is.

Lám, Kedves Imre, milyen bölcs előrelátás volt
a maga részéről idejében kilépni ebből a létből.”

                                               (Zelk-parafrázis)

Emlékek. Egyszerre éli a múltat és a jelent. Többször megemlékezett már róla, hogy ugyanazzal a gyapjútakaróval fedi be odahaza ágyát, amelybe édesanyja bugyolálta egykor csecsemőként. Otthonának ablaka pedig arra a szülészetre néz, ahol egykor a világra jött. Aligha találhatnánk szebb szimbólumokat ezeknél, amelyek a múlt féltett kincsként való őrzéséről árulkodnak. Esterházyról szóló tanulmányát így vezeti be:
„Nem tudom, hogy hány vakációs napot töltött Esterházy Péter Majkon a tó partján a játszótársakkal, vagy csak egyedül, de a gyerekkorok olyan egyformának tűnnek az egész világon! Ahogyan Rilke is ugyanarról kérdezett versében: „Jó volna eltűnődni, hogy hová ment, / az, ami nincs, de lelkünk úgy kívánja, / a gyermekkorunk sok hosszú délutánja”? Amikor unalmunkban olyan jól elvagyunk, egyedül gombfocizva vagy önmagunkat más és más neveken szólongatva csak a falnak rugdaljuk a labdát?”
Németh István Péternél a személyes mindig szorosan összefonódik a közösségivel. Nincs csupán egyéni „szép” – ami számára kedves, az a közös kultúrkincs része; ha más nem, ő teszi azzá. Egykori Eötvös-kollégistaként sokat járt a budai Kosztolányi Dezső tér környékén, s mivel magam is a közelben lakom, gyakran emlegetjük levélváltásainkban ezt a vidéket. Erről írta egyszer: „Ami a legtömörebb költészet mégis, azt 1984. április 11-én láttam ott – valaki liliomot tűzött a bronz-Kosztolányi kezébe. Attól változott meg szemem előtt az egész tér, még csak egy újságot sem vettem az ámulattól a sarki bódéban, csak hosszan néztem vissza a tapolcai buszról.”

Figyelem. Talán nem is tud nem figyelni. Észrevenni minden apró részletet, összefüggést. Erről tanúskodnak tanulmányai, esszéi, kiállításmegnyitó szövegei és természetesen fotói. A fűszálon megcsillanó vízcsepp, és a benne tükröződő táj. A versben megcsillanó ritmikai hagyomány, és az ebben tükröződő múlt. Ugyanígy figyel a körülötte élőkre; mindenre, ami emberi rezdülés. Tamás István és Simonyi Imre levelezését soha nem látott aprólékossággal dolgozta fel, miközben kettőjük barátsága alakulásának finom mozzanatait is észleli: „Simonyi Imre az ÉS hasábjain márciustól decemberig – öt alkalommal – több mint tucatnyi verset publikált, s Tamás István is rendszeresen közölt tőle a Népszabadság mellékletében. A májusi lapszámba a levél tanúsága szerint is míves szonetteket küldött Tamás Istvánnak, s a közös munka révén is látni való: barátság fűzte össze a levél íróját és megszólítottját.”
Soha nem megy el szó nélkül egy-egy díj, kitüntetés, elismerés mellett: legutóbb egy levelében Szondi György Utassy-díját emlegette fel, ahogy megemlékezett tavalyelőtt egykori mesteréről: „Lator László tanár úr kapott kitüntetést most 20-a alkalmából, rengeteget tanultam s tanulok tőle, Traklra is ő hívta föl a figyelmemet egy szemináriumi óráján.” S hogy miért teszi ezt? Ehhez is egy leveléből lopok tőle egy sort: „Olyan jó jót mondani ebben a világban költőkre, alkotóművészekre, de még az Olvasókra is, akik szintén alkotók.”

Lélek. Semmi szakmai papírízűség, semmi kötelességből elvégzett nyűg, semmi fensőbbséges leereszkedés. Ha odafordul valaki (élet)művéhez, azt csakis szívből jövő odaadással teszi. Olykor rajongással. Nézzük csak meg az Irodalmi Jelenben is publikált, Kormos István madarairól készült katalógusát! Ehhez szenvedély kell a javából. Még a világirodalom egyik leghíresebb monológjára utaló Kormos-versben (Szegény Yorick) is észreveszi a madármotívumot abban a bizonyos pohárnak kinevezett koponyában, melynek „széléről kortyint fecske”: „Shakespeare drámájából [Kormos] az udvari bolondot választotta alteregójának, aki sokat játszott a főszereplő Hamlettel, amikor a dán királyfi gyermek volt. Yorick koponyája fölött hangzik el a világirodalom egyik leghíresebb monológja életről-halálról. Kormos Istvánnál a koponyás csendélet fecskével már-már könnyed téma lehetne, nem is memento mori…”
És természetesen saját költészetében is minden a lélekről szól. Hogy maradjunk a madaraknál, itt van ez a kis haiku-remeklés:

„Lehullt a levél.
Fölszállt a cinke.
Közöttük még ing az ág.”

Vagy ez a hexameter, ami akár az „Emlékek” címszó alá is kerülhetett volna:

„Édesapámmal a hévizi tóba ahogy meritőzünk
mintha a Gangá lótusza volna – s hindu zarándok
én meg apám – egy tündérrózsa: mi, ringatag élők
ég s föld közti habokban, megszabadulva a súlytól.”

                   (Balatoni hexameterek, édesapám emlékének)

Otthon. Tapolca, ahol megszületett, a mai napig otthona, s talán nem meglepő, hogy legfőbb ihlető forrása. A környék vízimalmai több tanulmányában is visszatérnek, de a malmok történetét feldolgozó esszéjében lenyűgöző művelődéstörténeti távlatokat nyit az olvasó előtt: „Szent Gellért legendájának születésétől kezdődően a malom képét és dohogását-zöngését ott látjuk-halljuk a nép- és műköltészetünk alkotásaiban. Népdalaink Erdélytől Szigligeten át Kapolcsig szóltak a legszebb és legintenzívebb emberi érzésről, a szerelemről, amit csak a malom-képpel tudtak szavakba önteni:

„Túl a vízen van egy malom,
Bánatot őrölnek azon,
Nékem is van egy bánatom,
S odaviszem, lejáratom.”

Ha otthoni tájak szavakkal való megfestéséről van szó, élénkebbek a képei, mint bármely festményé:

„Izzó kánikulában a víz síktükör,
és kékebb az égnél akkor a tó,
s ha szellő fut is rajta át, tündököl,
katedrál-üvegnek látható.
A templom tótágast álló tornyát
az őszi tavon szelek reszkettetik,
majd a lombokkal sötéten beszórják
csupálva szálig a parti platán leveleit.”

Az otthon nála egyben a haza is (és fordítva) – hogy is lehetne mésként? Ahogy Szenes Péter fogalmazott Németh István Péter Utassy-díja alkalmából a Hitel folyóiratban 2023-ban: „Utassy József mintájára éli Németh István Péter is verseit. Ha akarna, sem tehetne másként: a pápai gimnáziumtól az Eötvös Collegiumon át a bölcsőjét ringató város és a tágabb, balatoni-pannon pátria belakásáig, a hazatalálásig és végső meggyökerezésig ez volt öröksége, ezt tanulta választott, klasszikus és kortárs mestereitől.”

Tudás. Bár ő maga határozottan visszautasít minden ilyesféle dicséretet, ámulatba ejtő, ami a fejében van. Hogy fér el ott annyi, és hogyan kapja elő emlékezetből, amire csak szükség van? Ez az ő titka.
Csak egy példa. Kitűnő Vasadi Péter-monográfiája egyáltalán nem csupán Vasadi Péter költészetéről szól. Kitekintések, kapcsolatok, szövedékek hálója. Azt írja egy helyen: „A szeretet kiiktatása az igazságból egyet jelent a meghamisításával, féligazságig vagy hazugságig zülleszt. Vasadi Péter ismerte és szerette Pierre Emmanuel Veronika című versét, amelyben az igazságra való hivatkozás a 20. században csupán retorikai fogássá vált. (…) Az igazság Vasadi Péter számára nem retorikai kérdés, hanem élettény. Távol áll tőle a hordószónoklat, közel viszont Szent Ferenc és Szent Antal prédikációja, amit halak és madarak hallgatnak, s a Jóisten, legföljebb.”
A fák szeretetéről szóló Vasadi-sorok („Meg szoktam őket ölelni. / Nagy türelemmel hagyják”) kapcsán ezt jegyzi meg: „A duhaj Jeszenyin ölelgette a nyírfákat, mintha azok fehér báli ruhába öltözött lányok lennének, akik dehogyis utasítják vissza a szerelmes közeledést.”
Németh István Péter fejében mintha nem volnának határok, korlátok – s talán csakugyan nincsenek.

Szerénység. Úgy tűnik, nem vágyik hírnévre, és az ezzel járó nyűgökre. Németh István Péter nem a kortárs magyar irodalom sztárszerzője, kötetei nem virítanak a könyváruházak könyvgúláinak tetején, és nem szerepel ilyen-olyan toplistákon. A hivalkodást hírből sem ismeri. Hála istennek – teszem hozzá, mert ha fordítva lenne, nem az lenne, aki.
Ha el is pöttyenti valahol, hogy foglalkozott valami nemes, szép anyaggal – például fordított egy klasszikust –, azt csak úgy mellékesen teszi, beleszőve a nagyobb képbe, ami fenségességével túlmutat az egyéni teljesítményen. Ahogy például ezekben a soraiban is, amelyeket ismét egy leveléből idézek:
„Számomra Rilke (Mária élete) és Pierre Emmanuel (Evangéliumoskönyv) életre szóló és meghatározó lírában élték újra a Történetet. Gyarló módon ezeket a verseket fordítgattam is. Képzeld, Vas István írt valamikor a nyolcvanas években egy Jézus-könyvet, s abban a Nikodémusról szóló rész mintha Emmanuel-fordítás lett volna. Nem lehetett ugyanaz – se más. Nikodémus a vers első, nagyobb tömbjében Jézushoz megy. Aztán a vers záró, rövid szakaszában a temetés képe, amikor Józseffel mirhát visz a temetésre. AKKOR – mit érezhetett, mit gondolt? Olyan szép, hogy minden esztendőben újraírható mindez, sőt – én megint betlehemes figurák után turkálok a tapolcai
piharcon, hogy egy cipősdoboznyi jászolt idén is fabrikálhassak.”

Szorgalom.  Mindez persze nem állhatna elő tengernyi szorgalom nélkül, ami afféle üzemanyag Németh István Péter mindennapjaihoz. Úgy képzelem a köztünk lévő, nagyjából kétszáz kilométeres távolságból, hogy folyton dolgozik. Ha nem könyvei között válogat és olvas, ha nem íróasztalánál gépel kritikát, verset, fordítást, esszét, akkor korrepetálni szalad, vagy egy kiállításmegnyitóra, könyvbemutatóra, születésnapra tart, ahol méltat, moderál, beszélget.
Mert hogy is lehetne szorgalom nélkül összegyűjteni például annyi fát, amennyit ő egybehordott – ha nem is egy fáskamrába, de egy tanulmány erejéig, amelyet Nádas Péter 80. születésnapjának szentelt, az író vadkörtefájáról is megemlékezve benne. És ebben távolról sem csak a magyar irodalom közismert fáira hívja fel a figyelmet, de olyan, keveset emlegetett kincsekre, mint Buda Ferenc Szegénység, csüngő vállú fűzfa című, gyönyörű versére, vagy a mostanában cseppet sem divatos Illyés egy strófájára a Szüret felé című költeményéből.
S ha már a kiállításmegnyitókat emlegettem, az Udvardi Erzsébet irodalmi illusztrációiról szóló esszé annak a tanúsága, hogyan lehet egy művészt mindenre kiterjedő figyelemmel és megismertetési vággyal bemutatni. Semmit nem hagy elvarratlanul, kinyomozatlanul, megfejtetlenül. Íme: „A szép és pontos kifejezést arról, hogy egy hétköznapi részletben miképpen tündökölhet föl az örökkévalóság egésze, Török Endre irodalomtörténész tanította először. Ő Gabriel Marcel francia filozófus művéből merítette a kifejezést. Pilinszky János egybegyűjtött beszélgetéseinek előszavában a következő olvasható: „Az értéket átragyogásában lehet fölismerni, az érték egy bennünket meghaladó rend tükörképe.” (…) Megállok mindig a tapolcai Alsó-tó Szentkútja előtt, amelynek Madonnáját Udvardi Erzsébet festette. A rácsok közé fér fotómasinám, s bár szabad szemmel is lehet, az exponálás után még inkább látni, hogyan simulnak egybe és eggyé az üveglap két oldalán az ágak s a levelek a Szűzanya és a Kisded arcával, alakjával, hogyan ragyognak át egymáson.
Kerestem, hogy vajon elhangzott-e valaki részéről Udvardi Erzsébet képeivel kapcsolatban ez a szó. Lám, 2002-ben Korzenszky Richárd szerzetes és testvérmúzsa Udvardi Erzsébet herendi tárlatának megnyitóján már kinyilatkoztatta: „…a reménység, a felülről kapott fényesség, amely a békesség, a szépség és a szeretet üzenetét hozza, a művész képein átragyog.”

Még sok kis szócikket kapcsolhatnék a nevéhez, de ennyi talán elég, hogy bárki kedvet kapjon Németh István Péter olvasásához.
Hogy alakja és eddigi életműve roppant korszerűtlennek hat, hogy nem divatos életformáról árulkodik, hogy nem igazodik a trendekhez? Talán senki sem látja pontosabban önmagát, mint ahogy ő írta egy levelében nem is olyan rég: „Ott maradtam valahol a XX. században – s ez még egy emberöltővel ezelőtt valódi modernség volt, most ugyanaz az elköteleződésem egy Don Quijotés alkatra vall, még ezt sem szégyenlem – hiszen akár a lovagnak, csak eszményeim vannak nekem is, állok kalaplevéve, fejemen egy csorba borbélytányér sincsen.”

Fotó: Németh István Péter: A tapolcai Szent Imre tér