A labdarózsa újjászületése

A labdarózsa egyik ága, kinyúlt a többiek közül,
nyúlt egyre magasabbra, hogy virágba boruláskor
lenyűgözzön minden élőt, na meg, a csillagokat,
de az irigy szél nagy erejével letörte azt,
így törtem le én is ezerkilencszázkilencvenkettő
május huszadikán egy összeroncsolódott autóban,
aztán Róm doktor újjáélesztett.

Cibálták, rángatták, pofozták a testem,
Hittem, mégis féltem, így hát elbújtam önmagam legmélyebb,
legsötétebb részébe, később, négy-öt hónapjára,
elkezdtem kimászni magamból, aztán kinyitottam a szemem.

A bokor ága, a virágkoronára esett, aztán az, szép lassan,
magába temette, minden szépségével, minden élővel,
akiket lenyűgözött, na meg, a csillagokkal együtt,
akkor, ott eltűnt egy fiatal, az élet önnön erejével hivalkodó
harsány, túl nagyratörő, szerelmes mosolygás.

Fehérruhás embereket láttam, 
meg egy sűrűn rácsozott ablakot,
én akkor nem a kinti világról, hanem néhány finom, 
édes paradicsomról álmodoztam,
de helyette, egy csövön, ebédre, 
sűrű, piros, lét nyomtak belém, és tolókocsikat mutogattak,
melyiket szeretném, ha majd egyszer felépülök.

A labdarózsabokor időközben elterebélyesedett,
egyik ág sem nyúlik túl a másikon, virágzáskor olyan, 
mint egy míves kézzel összerakott óriás csokor,
nem török belőle, inkább vágok orgonát,
hogy elsétáljak vele, igen, elsétáljak vele,
szüleim sírjához, hálát osztani, Istenhez imádkozni.