Jégetűd h-mollban

Minden holnapom végtelen tél.
Anyámnak jászolból kihulló szalmát 
viszek, nem aranyalmát. Jégekémmel
felszántom a csillagokat, torkomban 
két metsző jégcsappal rikoltok az égbe,
hogy ne kelljen nézni a két szál pünkösd-
rózsát kihajlani az útra, hogy ne kelljen
a behavazott csitári hegyek látni. Helyettük
olvadni és oldani lenne jó. Az atlantiszi jégtáblák
tartanak fogva, vízhártya simul a lélekre, mert 
már régen nem vagyok itt, fagybilincsben vitt 
el még januárban a tél. Ladikot ácsoltam odaát,
a hullámokból hurkokat, de a ladik nekiütközött
a túlvilági partnak, akkor a szavak is meghaltak:
elkezdtek az igék vizesedni, halál elkezdte 
szinkronizálni az életet. Nagyanyámból is jég 
lett, majd felolvadt, s én hákettőóként várom
az elsüllyedt kontinensen, Zélandiában, hogy
a mennyek tava egyszer s mindenkorra felengedjen.