,,még meg se virradt már alkonyul”

Fecske Csaba múltba merengő poézise a valós világ és a látomásos, álomszerű víziók elemeinek megkapó ötvözete, ez az atmoszféra jellemzi legújabb — Őszi napozás című — kötetének opusait is, melyben a létösszegzés irodalmi színrevitele zajlik. A kötetben verssé épülnek Fecske poétikai-ontológiai eltöprengései, miközben megtapasztaljuk, búcsúzásának stációit hogyan avatja egyetemessé egy alanyi költő. Az Őszi napozás mélyről feltörő vallomáslíra, megvallása egy életnek.

Az Őszi napozás tudatos törekvés a létösszegzésre, mely során a költő poétikai, esztétikai és ontológiai aspektusból közelít az egzisztenciális fenyegetettség kérdésköréhez, miközben az öregség problematikáját, a test romlásának folyamatát is tematizálja. A kötet nyolcvan opusa ahhoz a kérdéshez is közelebb viszi az olvasót, hogy lehetséges-e a nyelv segítségével leírni a lét komplexitását, belső világunk rezdüléseit, a közvetlen megtapasztaláson túli szférát. Az Őszi napozás öt szabályos ciklusba — Felületképzés, Óvatlan évek, Helykereső, Kerti party, Őszi napozás — rendezi a búcsúra készülődés stációit.

Fecske Csaba értékvilágát, sokirányú érdeklődését tükrözi az egyetemes és a magyar irodalmat gazdagító elődökről való megemlékezés, melyre mindjárt az első ciklusban megannyi példát láthatunk. A Felületképzés szövegkorpuszaiban, hol vendégszövegként, hol egy-egy ismert vers parafrázisaként köszönnek vissza a klasszikus opusok: József Attila (Óda/ Pünkösdi rózsa), (Hazám/ Záróra), Petőfi (Szeptember végén/ Kerti Party), Babits (Esti kérdés/ Est-kísértés), Csokonai (A reményhez/ Kótyagosan). A meditatív, az élet értelmére rákérdező Est-kísértés Babits Esti kérdéséhez hasonlóan a halálhívást és az életperspektívát ütközteti: ,,fölötted az ég tátogó halszáj / elnyel végül de addig tartsd magad / amíg e világ használója vagy.” Az időhöz való sajátos viszony, az időérzékenység Fecske Csaba versuniverzumának fundamentuma, nem meglepő, hogy a létfilozófiai kérdéseket sűrítő elégikus-meditatív Esti kérdés a számvetésre készülő költőt reflektálásra késztette. Fecske, miközben az élet körforgását, az emberi mulandóságot, s egyáltalán a lét disszonanciáját szövegezi meg, saját nyelvi regisztereit megszólaltatva válaszol a forráskölteményt szervező főbb motívumokra (égi dajka, bársonyos lepel), s természeti képekkel átpoetizálva beszél az elmúlásról. A vers zárlata már nem pusztán témafelvetésben és intonációban, de a fűszál-szimbolika megidézésével közvetlen is reflektál a forrásműre: ,,nézd ezt a remegő kis fűszálat / egy hét se kell talán és leszárad / elszárad de tavasszal újra nő.”

Fontos darabjai a ciklusnak az elhunyt feleséghez írt költemények, melyek egy része gyászvers, másik hányada inkább a házasság nehézségeit, egy kapcsolat zátonyra futását tematizálja. A házassághoz és a házastárshoz való megszenvedett ragaszkodás stációit emeli lírai élménnyé Fecske Csaba, ami azért meglepő, mert új színt hoz ebbe a — nagy amplitúdókat nélkülöző — költészetbe. Mindazonáltal harmonikusan (és okságát tekintve érthető módon) ágyazta be ezt a tematikát az Őszi napozás nagy számvető versei közé a költő, aki ezeken a szöveghelyeken úgy vall házasságának kudarcáról, amely még a Fecske-életművet figyelemmel kísérő olvasókat is meglepheti. ,,,már félúton / zátonyra futott hajónk holott sírig tartó / utazást reméltünk” (Hajótörés), ,,utólag mindegy már melyikünk volt / aki a másikban valamit összetört” (Nem tudom). Vagy a rezignált intonációt felváltó ironikus nyitánya az Óvatlan éveknek: ,,negyvenöt évig élt boldog házasságban / mondta a pap amin meglepődtem / ezt jó lett volna tudni korábban is / biztosan nagyon jó boldognak lenni.” Ebben a temetési szertartást megidéző kontextusban katartikus erővel hat a Fecske-i irónia, s a rezignált hang, amellyel a kívülálló szemszögéből beszél az elvesztegetett boldogságról, a visszahozhatatlan, kijavíthatatlan múltról. A szerelem szépségét és teljességét, a férfi-nő kapcsolat misztériumát roncsoló gesztus olyan intenzív, hogy azt érezzük, szerelmes verseit is magánytapasztalata feszíti szét. Ezek a meglehetősen sajátos szólamú opusok külön kategóriát képeznek a kortársi szerelmi lírában, dísztelenségükkel, alulstilizáltságukkal Petri György hangját idézik. Keresztury Tibor Petri szerelmes versei kapcsán alkotja meg a nem hagyományos szerelmes vers kategóriát, s ezt a csoportképzést arra alapozza, hogy a szerelmi líra hagyományos jelentéstartalmát radikálisan átértelmezi a költő. ,,Petri költészete kerüli a hagyományos líraiságot, az emelkedett hangnemet, a poétikus hanghordozást”. Az Örökhétfő ilyen típusú verseire reflektálva írja, hogy ,,A szentimentális-romantikus, vágyakozó költő közhelyes szerepét ezzel az ironikus, de az adott kapcsolati helyzetet érteni és elemezni igyekvő nézőponttal váltja ki Petri. Ebben a kontextusban a házasság például nem valamiféle mitikus, sorsszerű esemény, nem ajándék, pláne nem csoda, hanem praktikus döntés eredménye.” Fecske Csaba kései lírájának ún. nem hagyományos szerelmes versei hasonló hangon és hasonló igénnyel szólalnak meg.

Mindemellett korábbi (javarészt plátói) kamaszkori szerelmek töltik meg a kötet ezen második egységét. Női arcokat, melleket, combokat formál az emlékezés, érintéseket vizionál, és elmaradt csókokról beszél (Nem történt semmi), miközben romantikus eseménytöredékeket — sétákat, csónakázást — idéz meg. Láthatjuk, hogy mint annyiszor, ebben a második — Óvatlan évek — ciklusban is az időt akarja megkötni a szerző költői eszköztárának kellékeivel.

A harmadik, Helykereső ciklus Akit halálodig szerettél című darabja a költő nagyanyjának alakját idézi meg, s azért is érdemes kiemelni, mert miközben felmenőjéhez szól, szakrális motívumai árulkodnak a szerző Istenhez való viszonyáról is. Fecske Csaba biblikus versei köznapiak, úgy artikulálódik bennük a keresztény hit, hogy az emelkedettség egyetlen akkordját sem halljuk ki belőle: ,,vajon az Isten akit / halálodig szerettél és annyiszor próbára tett / beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket.” A szerző versbeszédében meglehetősen gyakran emlegeti a Teremtőt, feltűnő azonban, hogy több szöveghelyen egyenrangúnak tekinti teremtményével. Ez a biblikus motívumokra erősen építkező — ugyanakkor azt minden pátosztól megfosztó — versnyelv elemi erővel mutat rá a költő létszemléletének illúziótlanságára.

A Fecske Csaba-i versuniverzum fundamentumai — a rezignált szólam, a sajátos emlékezéstechnika, az időcentrikus látásmód — szépen építik ezt a verseskötetet is, miképp a teljes életművet. A számvetés, az egzisztenciális fenyegetettség hívja életre az Ahol ott vagy című költeményt is, a harmadik, Helykereső ciklus egyik legsikerültebb darabját. ,,szép lassan beesteledem/ lapockáim csonka szárnyak/ álmodják csak a röptömet/ örömét a szárnyalásnak.” Szövegkorpuszaiban minden eddiginél markánsabban jelenik meg a költő versvilágának alappilléreként meghatározható, elmúlástudatból táplálkozó beszédmód. Javarészt a betegség, a test elhasználódása, a halálközeliség irodalmi színrevitele zajlik a kötet nyolcvan poémájában, a mindenkori ént alakító események hiteles, rezignált ábrázolásával. Egyszerre szakrális és profán hangon megszólaló versei úgy emlékeznek múltbeli eseményekre, hogy azokat a jelen egy sajátos látószögéből monitorozza a költő. Fecske Csaba énreprezentációs technikájának fundamentuma, hogy miközben régi emlékeit feltárja és visszaidézi, megpróbálja újraélni, adott esetben újrakonstruálni azokat, derűs nosztalgiával, intenzív vágyképzettel. Egyik legszebb példa erre a visszaemlékező felnőtt nosztalgikus hangján megszólaló Gyerekkor, az Őszi napozás cikluscímmel jelölt panelből: ,,doromboló macska a gyerekkor / mígnem hirtelen kapja magát/ fölszalad a padlásra egerészni / aztán várhatod hogy visszajöjjön.” Fecske Csaba gyermekkori élményei költészetének elapadhatatlan forrásaként szolgálnak. Emlékezése horizontján újra és újra feltűnik a szeretett táj, eszmélésének helyszíne, a Bódva-völgyi Szögliget, s verseiben megragadható az a szeretetteljes elmélyültség, amellyel viszonyul hozzá. Ahogyan a kötet utószavát jegyző Jánosi Zoltán írja: ,,Az idő és az ember, a jelen és a múlt törvényeivel való viaskodás ekként a művek meghatározó szellemi küzdelmét adja.” ,,visszaszerezni meggondolatlanul / ami egyszer már volt nagyon” (Öreghang), ,,mint sárban elakadt szekér időzik bennem a múlt” (Holnap is jövök), „gazdáikat keresik a tavalyi lábnyomok” (Ha már nem vagy itt), ,,aszalt gyümölcsként édesül a múlt” (Nagy ár).

Az Őszi napozás megannyi szöveghelye mutatja, hogy ez a múltba révedő hang milyen nagy szervezőerő Fecske költészetében. Utóbbi idézet emblematikus példája a múltbeli eseményekhez való nosztalgikus odafordulásnak, itt ragadhatjuk meg leginkább, hogy az emlékeket megszépítő idő milyen meghatározó motívuma ennek a poézisnek. Érdemes elidőzni az utolsó előtti versciklus — Kerti party — Nagy ár című versének alábbi szöveghelyén: ,,időnk fut mint agár elől a nyúl / láttad már hogy bucskázik fel szegény / még meg se virradt már alkonyul.” Fecske Csaba emlékezéstechnikája és haláltematikája kulminál ebben a néhány sorban, ami nem pusztán az idő múlásának kétségbeejtő sebességét, de létünk semmibe hullását (felbucskázását) is intenzív képekkel ábrázolja. „Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a művészetünkbe, a napi beszédbe” — írja Csáth Géza A sebészben, az idő múlását katartikus erővel tematizáló novellában —, majd kifejti, hogy ,,Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lenni-t. Az időnek köszönhetjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját — amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk.” Fecske Csaba hivatkozott versrészlete az V. szimfóniához hasonló drámai erővel idézi meg az idő múlásának sebességét. Eltöprengésre érdemes, ahogyan egy vadászati jelenettel — az agarászattal — ábrázolja a költő az idő feltartóztathatatlan múlását: a nyulat kergető agár futása itt nem pusztán a múló idő, de egyben a halál szimbóluma is. Az itt megképződő haláltematika kulcsmotívuma ennek a poézisnek, érvényes a kötetegészre, s a teljes életműre.

A verseskötet, s egyben az utolsó ciklus címadója az Őszi napozás, mely klasszikus évszak-toposzokkal teremti meg a párhuzamot az emberi lét és a nyár (el)múlása között, miközben a költő létérzékelését is ábrázolja: ,,lezuhan szemhéjam zsalugátere elbóbiskolok / magára hagyom az időt mi dolgom vele / aszalódom tovább ha már olyan készségesen süt a nap.” Érdemes lehet az aszalódás — mint a versszöveg egyik kulcsmotívuma — jelentésrétegeire kitekinteni: az aszalási eljárás során összetöppedés, a testtömeg nagy részének, víztartalmának elvesztése zajlik, ami szépen rímel az öregedő test képi megjelenítésére. Az elmúlástudat igen erős szövegszervező erőként van jelen a versben, miközben megmutatkozik a Fecske-szövegekre jellemző csattanószerű zárlat is.

A kötet utolsó verse a 74.-RE című opus, melyben a költő önmagát köszönti, s nem nehéz észrevenni az analógiát a szerző által különösen tisztelt József Attila Születésnapomra című költeményével, mely nemcsak verselés, tematika, és szövegtördelés, de — a fanyar humort, az iróniát, a hetyke dacot megszólaltató — stílus tekintetében is megidézi a klasszikust. Az életével számot vető költőember a versforma rokonságát is fontosnak tartja:

,,Mert nem voltam más, mint béna,

holdfényzabáló poéta,

szegény-

legény.”

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy adott költemény nemcsak e párhuzamosságok okán válik a ciklus egyik legsikerültebb darabjává, mint inkább a jellegzetes Fecske-i hangvétel miatt, amellyel az elmúlástapasztalatotot közvetíti a szerző. Miközben a lélek (és persze a test) fájdalmának nyelvével ír a költő végső kérdésekről, súlyos veszteségekről, kései lírájának e darabjában intenzív és szembesítő önfeltárást is végez. A 74. születésnapra írt számvető költemény talán épp az illúziótlansága okán válik drámai erejű vallomássá, amit a pátoszmentes, ugyanakkor tragizáló hangnem teremt meg. Fecske Csaba annak ellenére sem süllyed bele semmiféle szentimentalizmusba, hogy egyfolytában nosztalgiázik. Betegségéről, a test elhasználódásáról, s magáról a halálról is végtelenül tárgyilagosan beszél, mintha ezzel az objektív előadásmóddal eltávolítaná magától a jelent, annak minden nyűgével. A vers harmadik versszakában a béna kifejezés direkt utalás az 1991-ben bekövetkezett balesetére, melynek következtében testi rokkanttá vált az akkor negyvenkét esztendős költő). Cioran szerint A szenvedésnek egyetlen célja, egyetlen értelme van: felnyitja az ember szemét, felajzza szellemét, elősegíti a megismerést. >>Szenvedett, tehát megértett<<, mindössze ennyit mondhatunk arról, aki beteg volt, akit igazságtalanság ért, avagy a szerencsétlenség bármilyen formája” — mutat rá a francia-román filozófus. Búcsúzó, a teljes életutat átfogó kíméletlen és őszinte önfeltárás ez a vers, kései lírájának meghatározó darabja.

Szólnunk kell a Fecske Csaba-i fanyar humorról és szatirikus ábrázolásról is, mely adott kötet Mesekő, Felületképzés, Gyorsaság című darabjaiban kulminál, de még a létösszegző versekben is sajátosan artikulálódik. Életperspektívát és halálhívást egyszerre ötvöző költészetének felfejtése közben megtapasztalhatjuk, micsoda teremtő erővel bír az elszenvedett veszteség, fájdalom, hiány. Egyedivé alakítja megszólalásait az emberfeletti türelem és alázat — személyiségének alapvonása —, mellyel életének sorscsapásait (betegségét) viseli, értelmezi, rögzíti, majd egyetemessé avatja. ,,Szenvedett, tehát megértett” — alkalmazhatjuk a Cioran-i tételt az életműre, s a kötetegészre, mely adott szöveghelyeken kerül legintenzívebben kifejezésre. Alanyi költészetében mikrostruktúrákat rögzít, csendes, monoton hétköznapi eseményeket ábrázol és értelmez, miközben átszűri magán a világot, s a lét komplexitását integrálja verseibe. Stílusjegyeinek és motívumkészletének vizsgálata során elmondhatjuk, hogy adott kötetben is szembeötlő az ingerintenzív képalkotás, az érzékszervekre erősen ható benyomások rögzítése. Ebben az impresszionista stílusjegyekből épülő versnyelvben az inger bár elsősorban a látásra és a szaglásra koncentrálódik — mind az öt érzékszerv irányából hat.

Miképp a gyerek- és fiatalkori élmények nosztalgikus megidézése, úgy a haláltematika is kezdetektől jellemzi ezt a költészetet, az Őszi napozás azonban tudatos búcsúra készülődése a hetvenhat esztendős költőnek. Tematizálja az emberi test romlásának folyamatát, a testi és lelki fájdalmak megélését, és megszövegezi a veszteséget, a házastárs elvesztése miatti gyászt. Miközben verssé épülnek az emlékek, a múlt alakjai népesítik be a ciklust: az édesanya (Vallomás, Gyerekkor), a nagymama (Akit halálig szerettél), az édesapa (Mint a füst), a nagypapa (Örökség, Ritka vendég) alakját is megidézi a költő. Láthatjuk, milyen szerves része ennek a költészetnek a múltban való megkapaszkodás. S hogy milyen szerepe van az énmegőrzés szempontjából az emlékeknek, arra Kundera olyan válaszlehetőséget kínál, amely harmonikusan beilleszthető Fecske Csaba életművébe. ,,A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket”— írja a cseh író, költő, esszéista, aki teljes életművében a lét és a tudat viszonyán elmélkedett, így folytatva: ,,Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.”

Mérhetetlenül távol áll ettől a költészettől a szentimentalizmus minden formája: a költő nem alkalmaz romantikus kliséket, nem eufemizálja a szenvedést, megrendülés nélkül beszél a halál elkerülhetetlenségéről. Ez a versnyelv, amellyel Fecske a halált tematizálja, egyedi vonásokkal ruházza fel az egyébként gazdag magyar elmúláslírát. A Fecske Csaba-i búcsú lírai megfogalmazásában a szembenézés őszintesége és illúziótlansága teremti meg az alapot, de a kétely, az irónia is autentikusan jelenik meg ebben a versvilágban. A ciklus nyolcvan verse maga az átpoetizált haláltudat, mely szinte kivétel nélkül szabadvers formában íródott. Szövegtanilag fontos jellemzője a kötetnek, hogy a szerző ezúttal sem tagolja írásjelekkel verseit, a központozás elhagyása — csekély kivétellel (A Nap még füstölög…, W. S. BÁ, A 74.-RE) — következetesen végigvonul a ciklusokon.

Az Őszi napozás versei a múltba fordulást, az emlékezés megannyi változatát tematizálják sajátos időszemlélettel, ontológiai érvényességgel, esztétikailag maradandóan, miközben a hetvenhat éves költő létmegvallását is színre viszik.

Fecske Csaba: Őszi napozás. Versek. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2024.