Nyu, Kró, Toró és Killi

A farkast, Nyút régebben nem szerették az emberek. Csak azután kedvelték meg, hogy „megtanulta” érteni a hollók, a varjak károgását és a héják vijjogását. Vonítással, vicsorgással, morgással, csaholással kísért anyanyelve mellett ezek a madárnyelvek rendkívül hasznosnak bizonyultak háziasított kényelmében. Az emberek szívesen idomítottak vadakból háziállatokat, szerették volna érteni a nyelvüket, irigyelték erejüket, szabadságukat. Háziállatként az ordas emberi szokásokat elsajátítva – mint rendszeres táplálkozás, fürdés, kevés mozgás, henyélés – gyorsan alkalmazkodott megváltozott környezetéhez. A táplálékszerzés,  agressziós és szexuális ösztönei kielégítése ily módon nem került nagy fáradságába.

Az ordasból házi farkassá idomított állat éles látásával észrevette az égbolton a szellők hullámain lovagló, erős testű, fekete hollót, Krót. Kró soha nem akart emberi szokásokat felvenni, vagy házi madár lenni. Éhe, szomja csillapításáért soha nem cserélte volna kalitkára a repülés és vadászat szabadságát, amivel könnyen biztosíthatta a mindennapi táplálékot magának és kicsinyeinek.

Nyu hosszasan nézte, szemével követte, s fejmozgatással az orra elé rajzolta a madár kicsinyített mozgását. Toró, a varjú már előkárogta a veszélyt, de az odafent köröző Kró néma maradt. Keringett még egy ideig a ház és a kert felett, majd úgynevezett dugóhúzóforma zuhanással, hatalmas erővel lecsapott egy éppen nászra készülő héjapárra, Killire és feleségére. Hirtelen szörnyen zajos lett a lég. A hősszerelmesként védekező héjakakas visszavágott a csőrével, sőt a karmaival is próbálta óvni héjaasszonyát, de látható volt, hogy Kró nagyon vad és nagyon erős. Újabb hollók és héják – valószínűleg a rokonok – érkeztek a ház mellett terebélyesedő gyümölcsfa fölé, ahol az ádáz küzdelem zajlott, nehogy kimaradjanak belőle. Toró és néhány varjútársa csak figyelték a viaskodást, nem avatkoztak be egyik fél oldalán sem. Kergetőztek, vijjogtak, károgtak, a hollók pedig kurrogtak, majd a szomszédos fák héjafészkeire is lecsaptak, mint a kamikazepilóták egykor a hadihajókra. A héjaszülők keményen védekeztek, harcoltak; a látható túlerő ellenére is küzdöttek az életükért, a fészkükért és a csibéikért. Hullottak a tollak, a véres húscafatok, és utolsókat csipogva zuhantak az avarra a meleg fészkekből kihullott fiókák.

Nyu unta már a madarak harcát, hangoskodását. Hosszúkás fejét közömbösen pihentette mellső lábai között az illatos fűben. Időnként fel-felpillantott az égre, figyelte a fák lombjain folytatott élet-halál küzdelmet, majd csöndesen elszenderedett. Álmában felidézte, hogyan szakított korábbi, falkabéli családjával, amely sokáig a legfontosabb volt számára. Vadászott nekik, harcolt értük, odút kapart, táplálékot osztott övéinek, és megtanította a farkaskölyköket a túlélésre. Idővel aztán fokozatosan feladta hordabéli kötelességeit, gyakran egyéni vadászutakat szervezett magának, és nem avatkozott be más állatok csatájába. Mozgóképszerűen megjelent előtte a szörnyű tragédia napja, amikor távollétében vadászok idomított kutyáikkal felfedezték erdei otthonát, és lemészárolták a falka alfanőstényét és kölykeit. Ő volt a váratlan támadás egyedüli túlélője, mert kalandvágyból éppen egyéni portyára indult. A falka is kivetette magából, mert magára hagyta családját. A hír gyorsan elterjedt az erdőben és azon is túl, így lett magányos farkas. A falu, a külváros bugris kutyái, mindig éhes vándorai nem érték utol, egymásnak estek hát, és felszívódtak. Nyu itt hirtelen felébredt az álomból, és így okoskodott magában: egyetlen út a túlélésre a hízelgés és az emberek, kutyaólak világának védelme.

Fájó, szívszorító hiány, vagy inkább hordavágyérzés gyötörte. Könnyei megeredtek, amikor a régi családjára és a falkában betöltött vezető szerepére gondolt. Az emberek még sohasem hallottak ordast sírni, nem is tudták, milyen hang száll feléjük a kert felől. Bánatát Nyu a múlt felidézésével próbálta enyhíteni. Régebben a sikeresen elejtett prédából farkasétvággyal megehetett hat-nyolc kiló húst is, mégsem hízott el, sőt a maradékot szívesen otthagyta az éhes madaraknak. Most egyre kevesebb vadhúst ehetett, s a tányérja körül csak verebek és más kismadarak csipegettek. Az viszont igaz, hogy a ház lakói rendszeres etették őt és új családját is. Az emberi ételek, ízek: a szalonnás, hagymás, kolbászos tojásrántotta, a sült liba-, kacsa- és csirkefarhát, zsíros-fokhagymás disznóhús, a levesben főtt egyéb húsok, csontok vagy a vitamindús, zacskós kutyaeledelek gondolatára megeredt a nyála. Nem kell tehát korgó gyomorral egész napon át táplálék után kajtatnia, és jobb híján az elhullott szomorú héják, a rágós hollók, fura szagú varjak húsával, bogarak, rákok páncéljával bajlódnia, így enyhítenie éhségét. A környék legszebb törzskönyvezett, sznob szukái közül választanak neki partnert, akár többet is, hogy kedvére szórakozhasson. Büszkék rá, ha a partner világra hozza farkas-bodri kölykeit. A különleges kisfarkaskutyákat elajándékozzák, vagy jó pénzért eladják.

Közben az égi küzdelem véget ért. A hollók, a varjak tovarepültek, a héják több sebből vérezve keservesen pityeregtek. Így fejezték ki mélységes gyászukat feldúlt fészkeik és elpusztult fiókáik miatt. Farkasunk fölemelkedett pihenőhelyéről. Odabotorkált a fák aljnövényzetébe hullott héjacsibékhez, nézegette, nyalogatta őket, majd lemondóan továbbcammogott, mert ösztönei jelezték ugyan, hogy elérkezett az evés ideje, neki azonban már nem ilyen véletlen táplálék kellett. Arra gondolt, úgysem lakna jól velük, sőt talán gyenge húsuk miatt még éhesebb lenne tőlük. Ezeknél nehezebb ételekre, szomjoltó hideg vízre vágyott. A túlsúlyos gazdasszony ekkor indult el a háztól egy vödörrel és vizeskannával. A kisfarkaskutyák boldogan elébe szaladtak, és kutyahangon mammua-hrrr, mammua! kiáltást hallattak.

Tanulság

Ez a rövid történet arra szeretne figyelmeztetni, hogyan veszítjük el az uralmat megalázott személyiségünk felett, amikor a társadalom megpróbálja előírni, hogyan viselkedjünk.

Vajon meg tudjuk-e védeni – rossz feltételek tudatában is – otthonunkat, családunkat, falunkat, városunkat, hazánkat és végső soron az emberiséget anélkül, hogy beleszólnánk, beleavatkoznánk mások ádáz küzdelmébe?

Van-e még család-, egyház- és hazaszeretet a mediatizált kultúrán, okostelefonokon, eszes számítógépeken felnövő Y, Z és alfagenerációk érzelemvilágában? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a 125 éve született Fekete István életművében, ha vissza tudunk még térni az olvasáshoz, és felfedezzük a műveiben lakó bölcsességet.

A fabulában előforduló állatnevek Fekete István (1900. január 25. – 1970. június 23.) Lutra című klasszikus regényéből valók.

.