Az elsősorban állattörténetek írójaként és ifjúsági szerzőként ismertté vált, százhuszonöt éve született Fekete István (1900–1970) életműve nem egy, történészi szemmel is tanulságos művet magában foglal, amelyekre rendszerint kevés figyelem irányul. – Csunderlik Péter a Zsellérek című regény kommünábrázolását vizsgálja tanulmányában.

A farkast, Nyút régebben nem szerették az emberek. Csak azután kedvelték meg, hogy „megtanulta” érteni a hollók, a varjak károgását és a héják vijjogását. Vonítással, vicsorgással, morgással, csaholással kísért anyanyelve mellett ezek a madárnyelvek rendkívül hasznosnak bizonyultak háziasított kényelmében. Az emberek szívesen idomítottak vadakból háziállatokat, szerették volna érteni a nyelvüket, irigyelték erejüket, szabadságukat.

„…ez a vén mindentudó pedig csak leteszi a markából a terepre a magonc fiúkat, mint a pelyhes madárfiókákat, hogy aztán menjenek, és ismerkedjenek a világgal.” – Laik Eszter tárcája.

Hajdanában azzal ugrattam, hogy úgy érzem, a novelláit vállán a vadászpuskájával írja. Meg hogy bizonyára messzelátóval nézi a kéziratpapírt. Hol volt még akkor a billentyűzet...

Aligha nyerő szöveg a hidegháború idején. De maradjunk ennyiben. Ha olvasni akarunk, ha a gyerekek vagy az unokák kezébe akarunk nyomni Fekete Istvánt, tegyük meg, felejtsük el a politikus agyatlanságokat.