Köszöntjük szerzőnket, a 80 éves Cseke Pétert!

Az 1919 után megszülető erdélyi irodalomnak a napi sajtó volt a felnevelő dajkája. Krenner Miklós (írói nevén Spectator) a szépirodalom szálláscsinálói között tartotta számon a Keleti Újság emlékezetes irodalmi pályázatait, a kolozsvári Napkelet működését. Az Ellenzék Áprily, majd Kuncz Aladár szerkesztette irodalmi mellékletét azért tartotta példaértékűnek, mert ezek a kezdeményezések az irodalom önszerveződését segítették elő: az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását, majd a helikoni munkaközösség életre keltését, illetve az Erdélyi Helikon folyóirat elindítását.[1] Monoki Istvánnak, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatójának A magyar időszaki sajtó a román uralom alatt (1919–1940) című munkája szerint Áprily Lajos, Balázs Ferenc, Bárd Oszkár, Benedek Elek, Benedek Marcell, Berde Mária, Bözödi György, Dsida Jenő, Gyallay Domokos, Jakab Géza, Kacsó Sándor, Kakassy Endre, Kádár Imre, Károly Sándor, Kiss Jenő, Kovács György, Kós Károly, Kubán Endre, Ligeti Ernő, Maksay Albert, Markovits Rodion, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Salamon László, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Szombati Szabó István, Tabéry Géza, Walter Gyula is több-kevesebb ideig napi- vagy hetilapok szerkesztőségeiben dolgozott. Közülük többen vezettek szerkesztőséget is.[2]

*

Önéletrajzi visszaemlékezéseiben Kacsó Sándor (1901–1984) megvallotta: indulásakor maga is úgy képzelte, hogy az újságírás számára csak „előtanulmány” számára az írósághoz; kenyérkereső foglalkozás, amellyel „felszabadíthatja magában az írót”. Végleges életpályára semmiképp nem gondolt. Tisztában volt azzal, hogy pusztán az irodalomból megélni nem lehet. Arra gondolt, hogy Paál Árpád is inkább közírónak tekintette magát, mint írónak, mégis nagy sikerei voltak az olvasók körében.[3]

Mind a Tizenegyek című antológiában (1923, Kolozsvár) megjelent elbeszéléseinek, mind első novelláskötetének visszhangja alapján ígéretes írói pálya elé nézhetett. Reményik Sándor joggal állapította meg, hogy Kacsóban „a székely különösség már egyetemesen magyar színvonalon jelenik meg. Ezért tesz rám teljesen harmonikus benyomást különösen két írása: A Nagyerdő halála és Köd ült a Hargita lábaihoz. Kacsó problémái túl is nőnek a székelység izolált bánatán. Belőle nőnek, de túlnőnek rajta. Az egész erdélyi magyarság s azon is túl minden elszakított magyarság tragikumát zengik.”[4] Jancsó Béla ráérzett arra, hogy Kacsó Sándornak nem az elbeszélés az igazi műformája: „kiforratlan” élményei a regényírás irányába mutatnak. „A művész azt adja, ami életéből hiányzik, vagy ami már életéből elmúlt, s telt fiatal hangját egész zöngésében talán még azért nem engedi ki Kacsó Sándor, mert még inkább éli az életet gazdag sokrétűséggel, hogysem kifejezni tudná, s a nagy kimondás: a regény, még életéből nem költözött át művészetébe.”[5]

Kacsó e kritika idején még csak 26 éves, nincs távlata a regényíráshoz. Előbb a Keleti Újság (1923–1925), majd az Újság (1925–1927) munkatársa. Tizenegyek-beli antológia-társa, Kemény János meghívja az első marosvécsi Helikon-találkozóra, ahol neki ítélik Kemény alapítványának irodalmi díját. Miután párizsi tanulmányútjáról hazatér, kiderül, hogy a két lapot összevonták, aminek következtében ő is állás nélkül maradt. Így került 1927. november 1-től – Szegő Imre ügyvédnek, az Újságírószervezet ügyészének ajánlásával – a Brassói Lapokhoz.[6] Nem szívesen vált meg Kolozsvártól, de nem volt más elhelyezkedési lehetősége. Pedig az Újság hírrovatának szerkesztőjeként már Szentimrei Jenő keze alá dolgozott, és elismert „francia szakértő”-nek számított.[7]

Állástalansága idején hozzáfogott első novelláskötetének[8] összeállításához, írta a Vakvágányont. Amit Szentimrei Jenő már megjelenése előtt beharangozott a Nyugatban: „Kacsó Sándor még csak novellában mutatott oroszlánkörmöket, de én egy kéziratban levő regényét is olvastam már, véresen mai erdélyi probléma könnyes és keserű felpanaszolását (Vakvágányon).” A regény megjelenése után az Erdélyi Helikonban fejtette ki, amit Kacsó kéziratából kiolvasott: „Sebeket feltáró könyv a Kacsó Sándor könyve. Sőt sebeket okozó. Néha ott metsz bele érzékenységeink – jogosan-jogtalanul felpuffadt – daganatába, ahol a legsajgóbban fáj. És messze eldobja magától az érzéstelenítő szereket. Szántszándékkal nem akarja, hogy ez az operáció fájdalom nélkül járjon, még akkor sem, ha kínjában a beteg az operáló kézbe haraphat bele. Ez az első és legfőbb erénye. Ez a férfias nyíltság, a kimondásnak ez az őszinte bátorsága, a maga igazát tudó erőnek ez a szabadjára bocsátása: hadd ömöljön, hadd toporzékolja ki magát, hasson és erjesszen, néha még a művészi hatás alárendelése árán is. Nincs játéka, nincs egy csipetnyi ellágyulása, egy mosolykányi jókedve. Itt vérre megy a játék, itt nincs helye mosolynak és könnyeknek. Itt meg kell mutatni, ez van, így van, hadd lássa mindenki, mennyire másként kellene lenni, másként kellene élni, hinni, érezni, tenni és dolgozni, hogy a munka nyomán élet és béke fakadjon ezen a tájon.”

Hogy miért húzódott el az állástalanság idején elkezdett regény megjelenése 1930-ig, az szervesen összefügg Kacsó erkölcsi alapelveivel. Alighogy Berde Mária kirobbantja a „Vallani és vállalni” vitát,[9] kolumnás vezércikkben rukkol ki a maga kálváriájával: „Az erdélyi újságírás mindig megállotta a helyét az elmúlt tíz esztendő alatt, mert mindig a helyén volt. Teljesítette a kötelességét. De az is igaz, hogy az erdélyi magyar irodalom viszont nem volt a helyén, nem vallotta és nem vállalta a kisebbségi sorsot. Nem teljesítette a kötelességét!”[10]

Az irodalomtörténet-írás által számon tartott „Vallani és vállalni” vita ennek nyomán mélyebb hullámokat vert. Hogy miért a Brassói Lapok kiadásában jelent meg a Vakvágányon, annak hátterét Kacsó egy Jancsó Bélának írt levélben világította meg: „Amikor a regényt Kovács Laci elolvasta, telekürtölte a várost, hogy milyen nagyszerű. Még Nyirőt is felhergelte vele. Kós Károly hasonlóképpen csinált. Utólag jelentette ki csak, hogy »sok benne a politika«. […] Makkainak csak annyi kifogása volt, hogy a befejezés igen vigasztalan, sötét. […] Egészen eddig úgy volt, hogy a regény decemberben jön. Kós Károly már azt mondta nekem, hogy fog is a rajzokhoz. Akkor jött közbe a Makkai óvatos véleménye: a regényen változtatni nem lehet, viszont megérti, ha Bánffy nem meri vállalni, ezért el kell olvastatni Bánffyval is. Bánffy sokáig olvasta el, és úgy továbbította nekem Kovács Laci azokat a bizonyos »művészi kifogásokat«. Kifogásoknak csakugyan művésziek voltak. Még Kovács Laci is így írt: szerinte (Bánffy – K. S.) hiba az, hogy a nagy vita egyik alakja kiesik a regényből, meg az, hogy a leányalak kissé homályos, nem eléggé kirajzolt. És az is, hogy a regény kifejezetten transzilván, s mégis nincs benne szimpatikus román alak.”[11] Ezt követően a Brassói Lapok vállalta, hogy a folytatásos közlés után könyv alakban is kihozza a regényt. A címlapra Nagy Imre fametszete került – jellemzően egy gondolkodó fiatalember feje.

A „Vallani és vállalni” vitáról könyvet író Kántor Lajos 1971-ben romániai magyar „non-fiction”-nek nevezte a művet. Indoklása szerint: „Nélkülözhetetlen segédeszköz az irodalomtörténész számára, de legalább hasonló mértékben várja, hívja történészeinket, szociológusainkat, akik nemzetiségünk múltját kívánják tanulmányozni.”[12]

Kacsó feleségétől tudjuk, hogy a Brassói Lapoknál sokkal strapásabb volt férje élete, mint Kolozsvárott. Reggel hét órától délután négyig bent kellett lennie „a szerkesztőség szentélyében” (Kapu utca 64–66.) Heten állították össze a tízoldalas napilapot. „Kevés filozófia […] és sok harc! Harc az ellen, amit helytelenítünk. És küzdelem annak érdekében, amit áhítunk. Ez kell az olvasóknak is, nem az elméleti fejtegetés!” – olvashatjuk a szerkesztőségi „munkalégkörről”. Azt is, hogy „a Brassói Lapok nem hivatalos, hanem hivatásos lapja a magyarságnak…”[13]

Rendszerint agyonfáradva érkezett haza, s ilyenkor mindig pihennie kellett – írta Kacsó Sándorné 1928. július 10-én Jancsó Bélának. Minthogy Kacsó volt a Brassói Lapok székelyföldi riportere, gyakran kellett kiszállásra, négy-öt napos vagy egyhetes körutakra indulnia. Gyergyói bankcsatái idegileg is alaposan megviselték: „Nagy kavarodást idézett elő, de hinni merem, hasznára lesz szegény agyonsanyargatott székelységnek.” Az 1930. január 13-án kelt leveléből azt tudjuk meg, hogy Kacsónak hat–nyolc nap alatt kell bejárnia Marosszéket. Így nem csoda, hogy irodalmi munkássága az utolsó helyre került. „Most megint út előtt állok – mentegetőzik Jancsó Bélának 1934. május 28-án az elmaradt levelek miatt. – Eddig is sokat utaztam, vidékeket tanulmányoztam és szerveztem, cikkeket írtam. Ez volt a tavaszi utolsó roham, amely igen-igen lekötött, szinte lélegzetnyi időt sem hagyott. Ha nem vagyok itthon, úgy a dolgok itthon maradnak el, amint hazajövök az elmaradott ügyeket is intézni kell, s a tetejében a szerkesztőségi munka szaporodik fel szinte elvégezhetetlenül.”

A maga irodalmi jövőjének építéséről lassan lemondó Kacsó Sándor a Brassói Lapoknál folyton konfliktushelyzetekbe került, a jogegyenlőség újra meg újra megvívandó csatáiban kellett pástra lépnie. Miután felfedezte „az aprómunka” varázsát, lényegében nemzetpolitikusi szerepet vállalt. Közel félezer vezércikk és tényfeltáró riport tanúskodik erről.

Legszebb feladat a riportírás – ismerte fel székelyföldi kiszállásai során. Ráérzett arra, hogy a kisemberek életének mélyén mindig ott munkál valami, ami még „híranyag” sem volt addig; ott munkál, „mint kovász a tésztában”, ott sajog, mint bántalom a lélekben. És gyűlnek, mint ízek a gyümölcsökben, édesek és keserűek egyaránt. Ezeknek a „megérzett”, „meglátott” jelenségeknek a megírása jelentette akkoriban a riportot. Nem az érdekesség volt az erénye, hanem az igazságkeresés szenvedélye. Ennek megfelelően alakult az író „használhatósági értéke” a szerkesztőségben. Egyébként közvetlenül csak a 16 oldalas vasárnapi lapszám jelenthetett volna számára örömet. Hétköznapokon azonban irodalmi eszközökkel megformált műfajokban is kamatoztathatta tehetségét. Ilyen volt a vérátömlesztésre szoruló vezércikk, amelynek elhivatott művelőjévé vált. Rangot szerzett az események hátterét megvilágító hírmagyarázatnak is, amivel világösszefüggésekbe helyezte a történteket, és ekképpen eligazította az olvasót az eszmei áramlatok, a politikai mozgalmak értelmezésében.[14]

Bár szépírói indulásával nyert irodalmi díjat, a Tizenegyek tizenegyedik találkozóján kiderült, hogy közülük egyedül Tamási vált kimondottan szépíróvá. A többieknek változatlanul „rejtett szerelme” maradt az írás, és külföldi tapasztalataik birtokában a kisebbségi magyar társadalom intézmény-rendszerének a megszervezésében fedezték fel „élethivatásukat”.

Hogy kiállhassanak a társadalmi és kisebbségvédelmi igazságért, ahhoz az is kellett, hogy Kacsó maga mellett tudhassa Tamási Áront, Ligeti Ernőt, Kőműves Nagy Lajost, Jakabffy Elemért, Hegedűs Nándort. „A köz érdekében vállalt harcok árán lett nagy és népszerű a lap. Ha meg akartuk tartani az olvasók rokonszenvét, ki kellett tartanunk azok mellett az eszmék mellett, amelyek mellénk állították őket. Fegyver volt ez a kezünkben minden esetleges kiadói szűkmarkúsággal szemben. […] Nem kellett hát különösebben erőlködnünk, hogy […] mekkora értéket jelent nekünk a katolikus Tamási Áron az Erdélyi Lapokkal minduntalan kirobbanó harcunkban.”[15] Erről a Tiszta beszéd kiadói előkészítése idején – Dávid Gyula felkérésére – 1981-ben így vallott: „Egy nagyon nagy írót revellálnak így együtt ezek az írások. Egy nagyon nagy embert, akit a népéhez való hűség, az emberiséghez való kötődés erkölcsi parancsának mély megbecsülése, a természetes emberi érzésekből fakadó igazság történelmi erejének felismerése olyan bölcsességgel ruházott fel, hogy példaképe lehetett népének.”[16]

A közíró Kacsó Sándor szintén rászolgált a hasonló értékelésre. Számára is elsőrendű követelmény a népéhez való hűség és a humánum erkölcsi parancsa. Az igazság történelmi erejének felismerése vezette a tollát. A geopolitikai széljárástól és a történelmi változásoktól függően hol győztesként, hol vesztesként került ki küzdelmeiből. Ha olykor tévedett is a jelenségek és a vele szembenállók megítélésében, bölcsessége megóvta az önbecsapástól.

 „Kacsó, aki az erdélyi ifjúsági mozgalmak egyik legrégebbi embere volt, és Vakvágányon című regényében a tíz év előtti diákéletet megrajzolta, […] a székely gazdasági és társadalmi kérdések egyik legalaposabb ismerője és bátor harcosa” – nyomatékosította Jancsó Béla a Tizenegyek antológia tizenegyedik évfordulóján. Hozzáfűzte: a Brassói Lapok szerkesztőjeként fáradhatatlan szervezője és egyik vezetője a székely földművesek gazdasági megsegítésére létrehozott ÁGISZ szövetkezetnek, amelynek közművelődési szakosztálya országos könyvkiadói vállalkozást is indított.

A Hasznos Könyvtár [17] könyvsorozat terjesztése is szövetkezeti módszerekkel történt. 

Kacsó kettős célt tűzött önmaga és nemzedéke elé: a gazdasági erők és „műveltségi vagyonunk” számbavételét; illetve a „a részben lerombolt, részben pedig önmaguktól összeomlott régi intézményeink” kisebbségi erődökké építését.”[18] Az ÁGISZ szövetkezet közművelődési szakosztálya nevében 1933 decemberében már a felhívást is szétküldte, hogy monografikusan felmérjék az erdélyi magyarság helyzetét. Az Erdélyi Fiatalok kérdőívének a felhasználásával, annak kiegészítésével kívánták rögzíteni a magyarlakta városok és falvak állapotrajzát, hogy segítségével átfogó szövetkezeti rendszert lehessen kialakítani.[19]

Az elgondolás nagyvonalú volt, az adatgyűjtést azonban a csendőrség már kezdettől leállította. Kacsó azonnal felismerte, hogy intézményi keretek nélkül nem tudnak célt érni. Ezért az ÁGISZ kulturális szakosztálya nevében egy újabb felhívással fordult a működő egyesületekhez[20] és a jótékony támogatókhoz: fizessenek elő a Hasznos Könyvtár[21] könyvsorozatra azoknak a falvaknak, amelyekből származnak. „Ezt a feladatot – hangsúlyozta Kacsó – csak székely »kalákában« vagy a magyar »közmunka« gondolata alapján végezhetjük el. Szükségünk van tehát arra, hogy munkára hívó szavunk mindenkihez eljusson, aki célkitűzésünket átérezve segíteni akar.”[22] „A nép és az intelligencia egyre táguló szakadékában ez a gondolat az intelligencia felelősségérzetéhez szól, és neki is utat mutat” – utalt a kezdeményezés korabeli jelentőségére Jancsó Béla.[23] Falugazdáknak nevezték a kezdeményezés felkarolóit.[24] A fogalom életrevalóságát tanúsítja, hogy manapság nemcsak a Székelyföldön vagy a Partiumban működik falugazda-hálózat, de megalakult a Kárpát-medencei Falugazdász Hálózat is, hogy az egész térségben összehangolja az agrárgazdaságában rejlő jövőépítő lehetőségeket.

A Hasznos Könyvtár indítása idején a Választ szerkesztő Németh László alighanem Jancsó Bélától értesült Kacsó kezdeményezéseiről. Romániai útja során az író nem mulasztja el, hogy Brassóban aprólékosan kifaggassa Kacsó Sándort az ÁGISZ-ról. A Magyarok Romániában hasábjain Kacsó szellemesen alkalmazta magára Németh László ismert tipológiáját: „A kipécézett három »kisebbségi típus« közül az alkalmazkodó és a dohogó mellett felismerhetően én voltam a harmadik, a »gátkötő székely«, aki szövetkezetet szervez, népkönyvtárat alapít…”[25]

Megjelenésének három és fél éve alatt – 1935 és 1938 között – a Hasznos Könyvtár a maga három sorozatában összesen 23 címet adott ki 25 füzetben. Kacsó legfőbb szövetségese Jancsó és Szentimrei volt, akikhez szerzőként és szerkesztőként László Dezső, Debreczeni László és Bíró Sándor is felzárkózott.

A Jancsó-levelezés IV. kötete 2023 végén már nyomdakész volt, amikor Bárdi Nándor eszmetörténész a Kacsó-hagyatékban lappangó levelekre hívta fel a kiadó figyelmét. Hogy mennyi küzdelem feszül a számok hátterében, az leginkább ennek a korpusznak az alapján válik „életszerűvé”. Napi érzékletességében értesülünk a kiadás megindításáról, a különböző címlappal jelentkező sorozatok kialakításáról, a terjesztés megszervezéséről (országos kerületek, főbizományosok, könyvtár-egyesületek), a kéziratok minőségéről, a gyakori átdolgozások szükségességéről és ezek nehézségeiről. Magunk is átéljük azt a folyamatot, amelynek során megjelennek az aggasztó jelenségek és a megalapozott félelmek (a falugazdák elunták az áldozatkészséget, ugyanakkor a megrendelők száma is csökkent). Kacsó is belefáradt a küzdelembe, s elkeseredésében azt írta Jancsónak 1936. december 15-én: „Félek, megbukik ez a kezdeményezés is, ha nem tudunk új vért önteni bele.” Az elkerülhetetlen összeomlás tudatában csak a remény pártolt melléje: újra kell kezdenünk az egészet, amit eddig építettünk…[26]

A két világháború közötti kisebbségpolitika szövevényeiben biztosan eligazodó Csapody Miklós pontosan vonta meg a Hasznos Könyvtár mérlegét: „A támadások és az érdektelenség következtében a korszak egyik legfontosabb közművelődési vállalkozása a bukás küszöbére jutott, 1939-es kettős füzetével meg is szűnt. Kudarcát a magyar politikai vezetés belső ellentétei, a vidéki értelmiség széttagoltsága, a hathatós támogatás hiánya és a szervezők illúziói okozták azzal együtt, hogy kevés népszerű szépirodalmat közölt.”[27]

Kolozsváron átutazóban Kacsó Sándor 1936. november 7-én délután kereste Jancsó Bélát. Mivel nem sikerült találkozniuk, üzenetet hagyott a lakásán: vasárnap délelőtt Féja Gézával újra felkeresi. Ami nem történt meg, mert közben a Brassói Lapokat betiltották, és Kacsónak azonnal vissza kellett térnie Brassóba. A lap történetével foglalkozók eddig még nem jelezték a csaknem három hónapos „kényszerpihenőt” (1936. november 9. – 1937. január 27.), pedig bel- és külpolitikai vonatkozásai vannak. Kacsó sejtette, hogy A spanyol polgárháború erdélyi frontján[28] című írása áll a betiltás hátterében. Tisztában volt azzal is, hogy amennyiben szerkesztőségi kollégái állás nélkül maradnak, nem szabadulhat meg az önvádtól. Hogy miként élte át az ideiglenes eltiltást, arról – mihelyt kissé fellélegezhetett – Jancsó Bélának számolt be: „Ebből a hat hétből kettőt legalább Bukarestben töltöttem, a többit áttanácskoztuk és idegeskedtük. Bizony bele lehet ebbe betegedni. Mindazt, ami történt, levélben nem írhatom meg. Kisebbségi regény ez.” Amit nem oszthatott meg azon nyomban Jancsóval, azt visszaemlékezéseinek második kötetében hagyta az utókorra.

Európa fölött megfordult a politikai széljárás – vonta le a történelmi idők tanulságait, amint a lap újból megjelenhetett. Felismerte, hogy mind a fasizmus, mind a szocializmus erői elnyomó és önző világpolitikai eszközzé változtak. Kisebbségi aureamediocritas című vezércikkében – hogy kiengeszteje Jancsó Bélát – László Dezső korelemzésének sarkalatos gondolatait erősítette fel. „A mai világnézeti harcban két tábor kezd mind élesebben szembe kerülni egymással – idézte az erdélyi magyar ifjúság egyik legkomolyabb irányítóját. – Egyik tábor a nemzeti kizárólagosság, másik a szocializmus szempontjai szerint rendezett, határozott világnézettel lép föl, és keresi éppen a mi népünket is.”[29] Ebből kiindulva Kacsó a maga kisebbségi életparancsát így fogalmazta meg: „A kisebbségi nép találja meg a mai idők arany középútját, azt a demokráciát, amelyben a humanizmus és a szocializmus tartalma erkölcsi parancsként érvényesül, s amelyben nem az elnyomás és a türelmetlenség jelentkezik a politika fegyvereiként, hanem a megértés és az igazságérzet.”

Bármennyire is a megfontoltság jellemezte Kacsó Sándor vezércikkeit, Erdélyből nem volt könnyű eligazodni a kisebbségi közösséget is érintő világhelyzetben. A Vásárhelyi Találkozó előkészítésével egy időben híre kelt, hogy ősszel magyar világkongresszus lesz Párizsban. Kacsó félt, nehogy „tragikus hazabeszélés” legyen belőle. A magyar demokrácia sürgetését az „otthoni vitától” várta. Mivel nem tudott a szervezés részleteiről, attól tartott, hogy „a párizsi világkongresszus nem tápláló tavaszi esőt hoz a zsendülő anyaországi demokráciára, hanem korai őszi dért. A Márciusi Frontra, Illyés Gyuláék, Féja Gézáék szellemi mozgalmára.”[30] Aggodalma nem volt fölösleges, mert a Madosz nagyváradi konferenciájáról megjelent cikkek a Vásárhelyi Találkozó független mozgalmát egyoldalúan a Madosz politikai és társadalmi célkitűzéseinek megfelelően állították be.[31] Az egyik tudósító már írásának szalagcímével[32] is azt inszinuálta, hogy a magyarországi Kisgazdapárt és a Márciusi Front is bejelentette részvételét a párizsi világkongresszuson. A konferencia főelőadója Balogh Edgár volt, aki történetesen a Madosz kulturális szekcióját vezette.

Csakhogy az inszinuáló cikk nem az Országos Magyar Párt lapjában jelent meg, hanem a Brassói Lapokban – Kacsó Sándor tudta nélkül. A lap nagyváradi tudósítója – akinek kilétét eddig még nem sikerült azonosítanunk – 1937. augusztus 30-án olvasta be telefonon írását, ami az augusztus 31-i lapszámában jelent meg.

Mindez 2023 végén derült ki – a Kacsó-életmű digitalizációjának köszönhetően – Balogh Edgár 1937. augusztus 31-i leveléből. Ez késztette Kacsót arra, hogy önéletírásának egyik fejezetét ekképp indítsa: „A Vásárhelyi Találkozó emléke bennem ma is Balogh Edgár alakjáéhoz társul, pedig hivatalosan nem volt benne sem a szervezőbizottságban, sem az elnökségben, nem kapott szerepet még az előadók között sem. […] De énnekem ő emlegette először a meghiúsult érsekújvári »tavaszi parlamentet«, amely a csehszlovákiai következetesen demokratikus magyarok felvonulása lett volna.”

Hogy mit tett Balogh Edgár az erdélyi magyar ifjúsági parlament érdekében, az kiderül a Független Újság húsvéti ankétjából, amelynek kezdeményezője, a nyilatkozatok összegyűjtője s kommentálója ő volt. Ezeket a gondolatokat foglalta össze Tamási Áron Mind magyarok vagyunk! címmel.[33]

Balogh Edgár hivatalosan nem volt benne sem a szervezőbizottságban, sem az elnökségben, nem kapott szerepet még az előadók között sem. Dsida Jenő viszont ott volt Marosvásárhelyen. Nem mint világnézetektől független író, hanem mint a Keleti Újság akkreditált tudósítója, akit ráadásul a Vásárhelyi Találkozó Sajtóbizottságába is beválasztottak. Így vált önhibáján kívül a Vásárhelyi Találkozó kárvallottjává. Mi is történt voltaképpen? „Az erdélyi magyarság és a román nép együttélésének feltételei és útja” című előadás elhangzása utáni napon ezzel a címmel jelent meg egy cikk a Keleti Újságban: „Megbélyegezték Kacsó Sándort a Vásárhelyi Találkozón”. Kacsó azt hitte, hogy Dsida adta le telefonon a tudósítást. Nehéz szagú iszap fölött című önéletrajzi visszaemlékezésében is nehezményezte, hogy Dsida nem jelezte neki: nem ő írta a cikket. Az újabb kutatások azonban kiderítették, hogy a Keleti Újság aláíratlan cikkének Olajos Domokos volt a szerzője. Kacsó előadásának napján Dsida ugyanis Kabdebó Kálmán bőrgyógyász orvos lakásán feküdt influenzával. Kónya-Hamar Sándor arról ír a Székelyföld 2016. decemberi számában, hogy halálos ágyán Dsida Kovács Katona Jenőt kérte fel a sajnálatos ügy tisztázására, ami bizonyára nem történt meg.

A Vásárhelyi Találkozó előkészítése idején a legtöbb vitája alighanem Jancsó Bélával volt Kacsónak. „Én is, Tamási is a felületen kerestük és találtuk meg vonakodása okát. Féltékeny a Hitelre – mondtuk –, mert az hirtelen tekintélyre tett szert, külsőleg és tartalomban egyaránt a felnőttek folyóirata lett, az Erdélyi Fiatalok pedig évtizedes kínlódás után is vékony füzetecske csak […]. Pedig szemünk előtt szenvedte át Béla azt az ezekre az időkre annyira jellemző folyamatot, amely jobbra és balra lökte el tőle a leghűségesebbnek vélt barátokat. […] Hát nem joggal hihette azt, hogy ő áll szilárdan a középen, a »tiszta demokrácia« eredeti álláspontján, s mi tántorodtunk el tőle? Erre azonban […] csak a lap betiltása után,[34] a kényszerpihenő hosszú gondolkozásainak idején jöttem rá, amikor […] megírtam egy levélben neki gyanunkat, amivel vonakodása okát olyan könnyedén megmagyaráztuk. Fájdalmas sebet ejtettem vele, amit nem is titkolt. De súlyosan ártottam vele az ügynek is, mert az igaztalan váddal még csak jobban megszilárdítottam tartózkodó álláspontja erkölcsi hitelében. Pedig akkor már én közeledni akartam, hogy ő is – ők is közeledhessenek.”

Nehéz helyzetbe került Kacsó akkor is, amikor a hatvanéves Szabó Dezső értékelése kapcsán összekülönböző barátait, Szentimreit és Jancsó Bélát kellett megtartania a Brassói Lapok szellemi őrhelyén. „Nem értettem mindenben egyet a Jenő cikkével – kezdte 1939. április 26-án kelt levelét Kacsó –, de éppen így nem értek egyet mindenben a Te értékeléseddel sem. Hisztérikus és megalomániás embernek tartom Szabó Dezsőt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy értékeit nem ismerem el, imádatától azonban távol vagyok. A lényeg ez: amiként Szentimrei megmondhatta a véleményét Szabó Dezsőről, úgy a Te véleményednek is szívesen helyet adok. Védd meg, és mutasd helyes szempontból be őt, de ne azzal a módszerrel, hogy közben Jenőt ledorongolod, megsérted, felelőtlennek állítod be, szinte a vádlottak padjára utalod. Védd meg Szabó Dezsőt, de ne úgy, hogy Jenőt támadd. Arra nincs szükség, hogy meglazuljon vagy éppen megszakadjon a barátság közted és Jenő között – márpedig e cikk ezt eredményezné; s arra sincs szükség, hogy ugyanígy járjak én is Jenővel, mert ugyebár mégiscsak munkatárs ő, s nem is a legkisebb ebben a nemben Erdélyben. Ne feledd el, cikked után joggal mondhatná el, hogy te a Szabó Dezső iránt érzett imádatodban semmibe veszed őt, a régi barátot és harcostársadat. Válaszolj a cikkére, de más hangon, s beszéld meg vele egy kicsit a dolgot. Akárhogy is van, ez az ügy nem lehet oka annak, hogy szétrobbanjon újra egy mag Erdélyben csak azért, mert másképp vélekedik két ember Szabó Dezsőről. Ez talán még magának Szabó Dezsőnek sem tetszenék, bár annyi benne az emberi hiba, mint az égen a csillag.”

Jancsó továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy válaszcikke mielőbb megjelenjen. Érvelése így hangzott: „Nyolc napig stilizáltam, hogy kimaradjon belőle minden, aminek személyes éle lehetne, kimaradjon belőle a régi barát jogos elkeseredése és mélységes csalódása is, ami nem tartozik a nagyközönség elé. Vedd tehát úgy, ahogy van: ez a cikk az én válaszom minimuma, s ebből semmit nem engedhetek. Leadását pedig kérem tőled, a szerkesztőtől, azon az alapon, hogy ha leadtál ez ügyben egy támadó cikket, úgy a védő cikknek is helyet kell adj. És kérem a leadást a régi baráttól. Te a Jenő támadó cikkét leadtad megjegyzésed nélkül, holott, mint írod, nem értettél vele mindenben egyet. Én, másik régi barátod, most arra kérlek, mérj nekem is ugyanazzal a mértékkel, mint másik barátodnak, és add le a cikkem, még ha nem is értesz vele mindenben egyet. Ezt tőled barátságunk alapján joggal elvárom.”

Kacsótól március derekán érkezik válasz, miután Erdélyi szemmel Magyarországon című cikksorozatához Budapesten tájékozódott. A sorozat egyik darabja a Szabó Dezső iránti érdeklődés belpolitikai kérdéseiről is beszámol. Visszajövet Kacsó ki akart szállni Kolozsváron, hogy nyugvópontra juttassa a vitás ügyet. De a körülmények úgy hozták, hogy Arad felé kellett jönnie. Ezért május 13-án arról tájékoztatja barátját, hogy Féja Géza cikkét hozta el Pestről, mert „igen helyes megvilágításban és értékeléssel ünnepli Szabó Dezsőt. Ez helyreüti azt, amit [Szentimrei] Jenő vétett, s nem marad salakja az elintézésnek. Két nap múlva Jancsó megnyugvással veszi tudomásul, hogy Kacsó a Szabó D[ezső]-ügyben elkövetett hibát korrigálni akarja, s örül Féja írásának. Miután azonban ez nem válasz a [Szentimrei] Jenő cikkére, az ügy erkölcsileg csak úgy van elintézve, ha az én válaszcikkemet is leadod, amit kérek tőled. Aztán ha Jenő vagy más polemizálni akar velem, ám legyen, én az ügy érdekében jónak látom.”

Hogy e polémia Kacsót is hozzásegítette Szabó Dezső jelentőségének a felismeréséhez, azt jól mutatja, hogy ezzel a szalagcímmel jelent meg a május 26-i lapszám egyik cikke a Brassói Lapokban: „Szabó Dezső drámai erejű beszéde a születésnapjára rendezett ünnepségen. Érdemes-e gyávának lenni abban az országban, ahol Szabó Dezső magyar maradt? Kétezer-ötszáz főnyi közönség ünnepelte a 60 éves magyar írót.”

Kacsó Sándor igazságkereső szenvedélye tehát a veszély árnyékában is győzedelmeskedett. Sikerült megtartania a Brassói Lapok szellemi őrhelyén legfőbb szövetségeseit, és megőriznie azt a középutat, amelyben, ahogy ő fogalmazott, a humanizmus parancsa érvényesül.

---

Jegyzetek

 

[1] Lásd: Cseke Péter: Spectator kisebbségi sajtóképe. In: Cs. P.: Metaforától az élet felé. Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság. Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 1997. 58–65.

[2] Monoki István: A magyar időszaki sajtó a román uralom alatt (1919–1940). Országos Széchényi Könyvtár kiadása, Bp., 1941.

[3] Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések. Kriterion, 1971. 313.

[4] Jancsó Béla: Kacsó Sándor novellái. Pásztortűz, 1927. 13. 311–312. Ua. in: J. B.: Érték, erkölcs, közösség. Esszék, tanulmányok, jegyzetek. Kolozsvár, Kriterion, 2021. 90–91.

[5] Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések. Kriterion, 1971. 524.

[6] Uo.

[7] Szentimrei Jenő: Erdély tízéves magyar irodalma. Nyugat, 1930. 7.

[8] Kacsó Sándor: Utoljára még megkapaszkodunk. Elbeszélések. Lyceum Nyomda, Cluj–Kolozsvár, 1927. Terjesztése a bevált módszerrel, előfizetők toborzásával történt.

[9] R. Berde Mária: Vallani és vállalni. Tabéry könyvének utolsó lapjára. Erdélyi Helikon, 1929. 10. 623–625.

[10] Kacsó Sándor: Gyávák voltak az erdélyi magyar írók. Brassói Lapok, 1929. október 16. Lásd még: Kántor Lajos: Kacsó Sándor és a Brassói Lapok. In: K. L.: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929–1930). Kriterion, 1984. 72–90.; Csapody Miklós: Jancsó Béla és a Brassói Lapok. In: Cs. M.: A történet fénye. Esszék, tanulmányok. Kolozsvár, Exit Kiadó, 2023. 60–104.

[11] Levél Jancsó Bélának. 1930. január 23. Jancsó Béla levelezése IV. 1941–1967. Gondozta Cseke Péter. Kolozsvár, Kriterion, 2023. 399–400.

[12] Kántor Lajos, Korunk, 1972. 4. 57.

[13] Virág alatt, iszap fölött, 49.

[14] Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Bukarest, Kriterion, 1974. 81–82.

[15] Fogy a virág, gyűl az iszap, 458–459.

[16] Lásd: Tamási Áron: Tiszta beszéd. Publicisztikai írások 1923–1940. Bukarest, 1981. 395–396.

[17] Jancsó Béla: Hasznos Könyvtár. Erdélyi Fiatalok, 1935. III. 103–104. Ua. in: J. B.: Érték, erkölcs, közösség. Kriterion, 2021. 625–627.

[18] Kacsó Sándor: Új székely társadalmi elrendeződés. Erdélyi Fiatalok, IV. negyed, 95–99.

[19] Lásd bővebben a Jancsó Bélának 1935. február 28-án írt Kacsó-levél jegyzeteinél. Jancsó Béla levelezése IV. 416.

[20] Püspökségek, Romániai Magyar Dalosszövetség, Katholikus Népszövetség, Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetsége, Székely Társasága, Szociális Testvérek Társasága stb.

[21] Fogy a virág, gyűl az iszap. 459–471., 526–532., 546–551., 605–611.

[22] Lásd a Jancsó Bélához 1935. február 18-án írt Kacsó-levél jegyzeteinél. Jancsó Béla levelezése IV. 417.

[23] Jancsó Béla: Hasznos Könyvtár. Erdélyi Fiatalok, 1935. III. 103–104. Ua. in: J. B.: Érték, erkölcs, közösség. Kriterion, 2021. 625–627.

[24] Kezdetben a terjesztésbe több mint ötezer falugazda kapcsolódott be, 1938-ban számuk 139-re apadt.

[25] Fogy a virág, gyűl az iszap, 611.

[26] Vö.: Horváth István: „Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni.” (Tornyot raktam).

[27] Csapody Miklós: Jancsó Béla és a Brassói Lapok, 60–104.

[28] Brassói Lapok, 1936. szeptember 27.

[29] Kacsó Sándor: Magyar világkongresszus Párizsban. Brassói Lapok, 1937. augusztus 15.

[30] Kacsó Sándor: Magyar világkongresszus Párizsban. Brassói Lapok, 1937. augusztus 15.

[31] A Madosz (Magyar Dolgozók Országos Szövetsége) a magyarpárti ellenzék mozgalma, baloldali népfrontos politikát folytatott a harmincas évek második felében.

[32] Xxx: A Madosz nagyváradi gyűlésén elhangzott bejelentés szerint: a magyarországi Kisgazdapárt és a Márciusi Front is bejelentette rész­vételét a demokratikus magyarok párisi világkongresszusára.

[33] Mind magyarok vagyunk! Független Újság, 1937. május 29.

[34] 1936. november 9 – 1937. január 27.