Az idézet

Fülelt. Óvatosan újra a lakathoz illesztette a pengét, és feszegetni kezdte a vasat. Remélte, senki nem hallja meg, amikor kiszakad a fém a fából. A három rövidke rézcsavar engedett a meg-megújuló húzásnak, és engedékenyen koppant a betonteraszon.

Várt. Jó sokáig, hogy az esetleg felfigyelő riadalma is elüljön, és elfeledje a furcsa zajt. Kinyitotta az ajtót, és bement. Az apró házban nem volt sem víz, sem villany, csak néhány gyertya és egy nagy kihúzható rekamié. Kibiztosította a géppisztolyt, és kilépett. A sötét jótékonyan eltakarta, körülölelte a tőszomszédságában lapuló kis épületet. A többi telek messze volt, mert a víkendház építői a dombtetőre raktak fészket, míg a többiek lent, a völgyben.

Határozottan jó búvóhelynek tűnt, az erdő pár méterre volt, a dombtetőről pedig több irányba el lehetett látni.

Úgy gondolta, meghúzódik itt. Ki keresné ilyen közelben? Alig négy-öt kilométerre a lőtértől, ahonnan meglépett? Ösztönei azt súgták, maradjon legalább egy hétig itt, a barátságos kis házban. Azután majd később szerez egy kocsit, elmegy vele a határig... Hogy ezt miként intézi el, és hogy addig min él majd, másodlagos problémának tűnt.

Átfutott a fején, meg sem nézte, van-e valami ennivaló a házban. Biztonságérzet öntötte el, és miközben bement, a fegyvert visszaállította „üresbe”, hogy a sarokba támassza.

Nem izgult túlságosan, egészen otthon érezte magát az ismeretlenek hétvégi kuckójában. Meggyújtott egy gyertyát a zsebében levő gyufa egyikével. A rebbenő láng fényében szemügyre vette a sötétebb zugokat, amelyeket eddig nem mért föl, amikor a holdfénynél letörte a zárat, és belépett.

Körbejáratta a tekintetét, és a falon megpillantott egy madzagra fűzve felakasztott, tenyérnyi szalonnát.

Ebben a pillanatban cikázott át rajta a felismerés, hogy egy idegen országban van, és ez a látszólagos biztonság csak addig tart, amíg meg nem rázza a fejét, és nem érzi a nyaka körül a hűvös éjszakai szellőt. Mint amikor gyermekkorában nagyapa befejezte csodás történeteit – a hamvadó tűz és a kihunyó mesevilág egy időben ért véget, s olyankor ő szorongó gyanakvással pislogott a sötétbe, minduntalan várva gonosz szellemek és rémisztő árnyak fenyegető csoportjainak felbukkanását.

Akkoriban nagyon félt, és bár biztosan tudta, hogy otthon, a piacon járőröző katonák nem őt keresik, hogy a forradásos képű ember a sarkon nem rá feni a fogát, sosem volt egészen biztos abban, hogy nem kerül elő valaki váratlanul, aki kést márt belé, megfojtja, lelövi – talán az iskolatársaiból sugárzó tartózkodás indította el benne ezt a kétkedést, amely bizalmatlanságát az ismeretlentől való félelemig nevelte.

Ötesztendős sem volt még, amikor megtanult félni a szögre akasztott ruha lebbenő ujjától is – félni önmagától, saját lelkiismeretétől, a szörnyű büntetéstől. Csak lassan oldódott fel cseperedő testében az a meghatározhatatlan érzés, amelyet nagyapa oly hamar fölfedezett rezzenő szempillantásaiból, túlzott készségességéből – abból, hogy képtelen volt határozott hangon kérni a kenyeret.

Egy ilyen alkalommal leült vele a kunyhó tövében, és beszélni kezdett a tanításról, amely megszabadította az embereket.

Szép volt, felemelő. Nagyon megnyugtatta. Sajnos az iskolában később majdnem mindent elfelejtett. Sosem tanult meg arabul, így hiába vette kézbe érdeklődve, évekkel utóbb az olyan könyveket.

Egyetlen részletet tudott az egyikből, de most még azt sem tudta felidézni.

Nyilván öntudatlanul támadt az éhségérzete, hiszen tegnap óta semmit nem evett. Mintha a gyomrába markolt volna a fájdalom. Egy nap persze nem a világ, de két-három napot csak nem bujdokolhat étlen-szomjan.

Körbenézett a szobában, hátha talál valami ennivalót. Az egyik polcon tea, cukor, só meg liszt volt. Víz nem volt sehol, ellenben a tűzhely mellett észrevett egy üveget, lecsavarta a kupakot, és megszagolta.

Valamiféle vegyes pálinka volt, határozottabb szilvaillattal.

Már-már az ajkához emelte, amikor pillantása ismét a szalonnára tévedt. Tétován leengedte karját, és a markába bújt üveg, mint kitekert nyakú csirke lógott hidegen, nehezedve.

Rosszkedve lett. Sosem hitt ugyan babonákban, vallási hiedelmekben. Most mégis sorsszerűnek látta, hogy menekülésének első állomásán az étel és az ital, ami útjába kerül, hívő számára érinthetetlen.

A laktanyában nem sokan voltak mohamedánok, a körülmények pedig amúgy sem tették lehetővé a vallásgyakorlást. Mintha épp csak azért kaptak volna disznóhúst péntekenként, hogy a muszlimokat próbára tegyék – ellenállnak-e kísértésnek.

Rövid ideig valóban érintetlenül hagyta az ilyen ételt, mert szégyellte volna, ha a többiek közül épp ő nem tartotta volna meg az előírásokat. Két-három hónap múlva aztán kiderült, hogy mindegyikőjük inkább a jóllakást választja az önkéntes böjt helyett, és ekkortól kezdve az efféle belső tilalmak értelmüket vesztették.

Most azonban úgy érezte, a nagy próbatétel pontosan az: hogyan viselkedik olyan helyzetben, amikor senki nem figyeli, megtartja-e az előírásokat, amelyek őt tartják meg igaznak, becsületesnek, hűségesnek?

Határozottan koppant az üveg talpa az asztalon. Rácsavarta a kupakot, kilépett a teraszra, körbenézett. Semmi gyanús zajt nem hallott, csak az erdei madarak nyugtatgatták magukat egy-egy tétova csippanással.

A zsebébe nyúlt, és elővett egy mahorkát. Gondolkodva szájába tette, és keresni kezdte a gyufát, amit még a gyertyagyújtás után valamelyik másik zsebébe dugott. Megtalálta, kinyitotta, és egy szál gyufát vett ki belőle. A halk sercenés után föllobbanó láng megvilágította borostás arcát.

Döntenie kellett: induljon vagy maradjon még. Élelmiszerre van szüksége, mindenáron. Vagyis lopnia kell, újra betörni. Nem szívesen gondolt erre, de másképp nem boldogulna. Kopaszra nyírt fejéről, vágott, fekete szeméről, érthetetlen beszédjéről még akkor is felismernék, ha másik ruhát szerezne.

Ebben a kis kuckóban azonban tisztességes öltözet sem volt. Csak rongyok – látta, hiszen egy átlátszó nejlonzsákba gyömöszölve hevertek a sarokban. Újra bement.

Leült az ágyra, és az asztalon álló gyertya fényét figyelve töprengett. A cigaretta lassan elhamvadt ujjai között, anélkül, hogy különösen sokat szívott volna belőle. A hamu a padlóra pergett. A gyertyát figyelte. Valahonnan egy éjjeli lepke került a házba, és most a fényforrás körül kerengett. Röpte egyre kisebb ívű lett, s aztán egyszerre csak beleszállt a lángba. Sercegve lobbant el, teteme beleragadt az olvadt viaszba, és most, mint egy második kanóc, újabb fény forrása lett.

Északnak indul – határozott. Melegséget érzett, talán a szabad döntés miatti öröm bizsergette a szívét, de az is lehet, hogy a felelősség súlya izgatta.

Most, most kell kilépnie a házból, nekivágni a domboknak, át a vasúton, most, amíg mersze és ereje van megtenni.

Elfújta a gyertyát, a fegyvert jobb kezébe kapta, mint valami vándorbotot. Kihúzta magát, megigazította a ruháját. Már nem aggódott. Ünnepélyesnek érezte a pillanatot. Most lett valóban szabad, nem akkor, amikor megszökött.

Azt sem bánta volna, ha kint várják. Az ajtó előtt megtorpant egy pillanatra, de nem a félelemtől. Emlékei közt mocorogni kezdett valami – egy verssor talán?

Mint a megvilágosodás, futott végig az agyában az idézet, amelyet nagyapától tanult:

„Az elrendelés éjszakája jobb, mint ezer hónap; az angyalok és a lélek lejönnek akkor Uruk engedelmével mindenféle paranccsal: békesség az, egészen hajnalhasadtáig.”

Majdnem fölnevetett örömében. Úgy tűnt, minden azért vág így össze, mert felnőtt, mert férfivé vált.

Szemben, az erdő felett magasan ragyogott a hold. Végig arra függesztve tekintetét, kilépett. Talán ezért nem vette észre az oldalról a halántékára csapódó puskatust.

Pirkadt.