Válasz helyett

És akkor ismét elkezdtél faggatni, kérdeztél erről meg arról, én pedig vagy válaszoltam, vagy nem, mert rögtön az elején kiderült, ami neked fontos, az nekem kevésbé, vagy egyáltalán nem, és ha véletlenül olyasmi került szóba, amiről nem akartam, hogy szóba kerüljön, csöndben maradtam, és arra gondoltam, ha te is így tennél, egy pillanatra meghallhatnánk azt a különös lüktetést a füleinkben —

Amikor rákérdeztél az álmaimra, és válasz helyett válasz gyanánt a fal felé fordultam, nem láttalak ugyan, de el tudtam képzelni az arcod, amint a sértettség ráncokat húz a homlokodra, és mindkét szemhéjad egyszerre rebben, mintha ráfújtak volna, de nem volt más választásom, nem akartam az álmaimról beszélni, persze nincs titkolnivalóm, de elég hamar rájöttem, hogy az álmok csak arra valók, hogy bosszantsák a reménykedőket —

Te mindig is tudtad rólam, hogy ész nélkül is azon voltam, hogy legyek Valaki, egy olyan nagybetűs, akire majd méltán és méltóképpen lehet emlékezni, mert letett Valamit, és ezt a vágyat úgy kergettem, mintha a Minden ezen múlna, és soha nem akartam igazán felfogni, mekkora korlátja is vagyok önmagamnak —

Tisztán emlékszem a feliratra, ott díszelgett a tanterem falán, szemközt az ablakokkal, hogy mindig rásüssön a nap, hatalmas színes betűkkel, Mindenki jó valamiben, és azt hiszem, egy életre bebörtönzött ez a három napsütötte szó, ahelyett, hogy a remélt szabadságot hozta volna el, amire mindannyian születtünk, nem volt mit tenni, rá kellett jönnöm, hogy én a „nemvagyokjósemmibensem”-ben vagyok jó, de abban egyedülálló módon —

Pedig azt, ami igazán számít, azt az egyet tényleg szerettem volna elmesélni, mert azt gondoltam, bizonyára van valami mélyebb, önmagán túlmutató értelme, legalábbis kell, hogy legyen, olyasfajta-féle, amire közösen rá tudnánk jönni, de külön-külön sohasem, szóval ott álltam egy keramitkockás folyosón, a félhomálytól alig láttam magam körül bármit is, aztán megéreztem, hogy valami szivárogni kezd az orromból, lassan-szelíden, akár egy hamiskás ígéret, egyből odakaptam, és az ujjamon meggypiros folt lett a bizonyosság, és mire eszméltem, már egy hatalmas vértócsában álltam, mert az orromból úgy ömlött a vér, mintha zubogó vízesés lenne, habos sugárban lövellt szét mindenfelé a vérem, és ahogyan annak lennie kell, rozsdás fémszag kezdte megülni a levegőt, a félhomálytól nem láthattam tisztán, de éreztem, hogy a falra is fröccsent, és ha volt a közelemben ablak, akkor minden bizonnyal arra is jutott a vérből, hogy aztán kis patakokban folyjék alá, de lambériát, csempét ugyanúgy ért a vér, kivétel nélkül, s a tócsával együtt nőtt a kétségbeesésem is, mivel semmivel sem tudtam csillapítani a vérzést, sem tettel, sem szóval, sem akarattal, csak arra gondoltam, hogy itt fogok meghalni, itt vérzem el egy keramitkockás folyosón, a félhomály ölelő árnyékában, és azt sem tudom, miért, talán ez a dolgok természetes rendje, de mondja már meg valaki, hogy ki találta ki ezt a dolgok-természetes-rendje szöveget, mert rém kellemetlen folyton erre hivatkozni, szóval ha így kell lennie, akkor így lesz, talán ez lett megírva, talán más helyett kell szenvednem, hogy megigazuljak, vagy lehet, nincs is különösebb oka, kész-pont-passz, történik, mert valaminek mindig történnie kell ebben a kozmikus táncban, s akkor, mintha ez lenne a következő logikus lépés, fölébredtem, te ott feküdtél mellettem, békésen aludtál, a párnám pedig verejtéktől volt csatakos, a szívem őrülten remegett, az ajkam száraz, azt hiszem, ezt nevezik cserepesnek, nem tudom, előtte sosem éreztem még ilyennek, de később sem, szomjas voltam, és se víz, se nyál, se könny, ami enyhülést hozhatott volna, mint egy partra vetett lepényhal, úgy tátogtam lapított testemmel a mennyezet felé, a szívem továbbra is őrültem remegett a bordaketrecben, és tudtam, akárhol szívesebben lennék, mint itt, akármelyik időben, de hát nincs sem vissza, sem előre, csak az elviselhetetlen és örök jelen, aztán eszembe jutott, ha most fölébrednél és megcsókolnál, az segíthetne, persze csak rajtam, mint egy olcsó románc másfeles sortávval írt lapjain, de nem ébredtél föl, aludtál békésen a fal felé fordulva, én pedig a mennyezet repedéseiben próbáltam értelmet találni, az egyik mintában babérlevelet véltem fölfedezni, egy másikban farkasfejet, alatta valami nevén sem nevezhető kecsességet, ott egy gerbera bólintgat, itt pedig egy sebes sodrású folyam, ami hosszában szeli ketté a hold és az utcai lámpák fényétől sejtelmes mennyezet fölém feszített síkját, ha tudni akarnám, honnan ered és hová tart, elvesznék a hullámzó vízfelszínen, s csak várnám, hogy az áradás egészen magával ragadjon, amíg még nem késő, bárcsak elmondhattam volna az álmomat, bárcsak lenne bennem olyan bátorság, amit másokban annyira irigylek, és amit, ha birtokolnék, nem is tudnám, mire használjam —

Túl sok minden, ami zsibbad, ami szúr, ami fáj, ami fölemel, aztán elereszt, és a zuhanás a pillanatnyi megálljt követően a visszájára fordított röpülés —

Arról viszont nem szívesen szólnék, hogy álmaimban egészen másnak látlak, mint az ébrenlétben, tudod, az álmaimban gyakran találkozunk képzelet szülte különös helyeken, csak állunk egymással szemben, egyikünk sem mer moccanni, és egy szó sem hagyja el olyankor a szánkat, úgy tűnik, ez a néma mozdulatlanság vagy mozdulatlan némaság mindkettőnknek jár, mint egy soha senkitől nem kért, de mégis megkapott örökség, ezzel kell magunkat megváltani, ez az egyetlen lehetőségünk, holott kétséges, hogy élni tudunk vele, csak állunk és várunk, hogy történjen valami, de ennél azért mindkettőnknek többet kellene tennie, csak úgy tűnik, egyikünk sem tudja, hogyan lásson hozzá ennek a többet tevésnek, s mivel ismerlek, előbb vagy utóbb te leszel az, aki kettőnk közül ezekben az álmokban majd megteszi az első lépést, aki megtöri a csöndet, én pedig valamiért megrettenek ettől a közelségtől, és újra vágyakozni kezdek egy elérhetetlen menedékhelyért —

Mit kellene tennem, mondd meg, minek kellene ahhoz történnie, hogy ez a lélek ne legyen ennyire fáradt és elesett —

Hiszen te honnan is tudhatnád, milyen érzés az, amikor szeretnél elmenekülni, de képtelen vagy megemelni a lábad, pedig a futás lenne az egyetlen észszerű döntés, de nem tudod mozdítani a lábad, mert valami láthatatlan kéz olyan erővel kapaszkodik beléd, hogy esélytelen elrohannod, és az egyre növekvő fájdalomtól hiába kéred, hogy tűnjön el, nem hallgat rád, mert ami igazán részeddé vált, attól soha sem szabadulhatsz, neked fogalmad sincs erről, hát hogyan is értenéd meg, ha erről kezdenék mesélni, céltalan rezgés lenne levegőben szálló szavam, el sem érne hozzád, meg sem érintene —

Ha te nem segítesz rajtam, ugyan ki más teszi meg, ugyan ki lesz rá képes, mondd meg, ki, ha te nem —

Bárcsak olyannak látnál, mint amilyennek szeretném, hogy láss —

Hiszen az oltárra fölfekvő áldozattól sem kérdik, óhajt-e még valami változást a pengevillanás előtt, tudod, a távozás után fölösleges a reklamáció, és ha két sóhajtás között vallatni kezdenél egy hullócsillagot, ugyan mondja már el, milyen érzés árnyék nélkül egy pillanat alatt semmivé izzani, nehéz lenne állva maradni két egymás felé fordított tükör között —

És amikor egy nap majd arra ébredek, hogy az életem nem a tévedés szinonimája lesz, a felhők mögé képzelem a napot, és azt, ahogyan onnan föntről lepillant a reá hunyorogva tekintőkre, és nem lesz olyan kérdés, ami újabbakat szülne erre a világra vagy bármelyik másra, akkor, azon a reggelen minden tiszta lesz, csak egy rossz emlék marad a homályos igazság —

Lehetnék persze kifogás az életedben, egy fölfelé vitt hangsúly, egy rosszul fölmért térköz, vagy valami új, amitől az ismeretlenség okán természetesen csak megijedni lehet, de ha visszatartott lélegzetként inkarnálódom újra, talán lesz, aki hagyja majd, hogy néhány pillanatra rólam szóljon a „rólamnemszólható” —

Egy másik szobában, más hangok között, de hasonló repedések alatt álmodozva, volt egy beüvegezett festmény, hatalmas táj, a fél falat is elfoglaló, s valahányszor a képre néztem, elfogott a rettegés, ugyanis a patak partján, egy lejtős lanka oldalában az üveglap és a vászon közé beszorult egy apró, sötét bogár; hogyan került oda, ma sem tudom, de ott hasalt moccanatlan, mint egy gyászfekete gyöngyszem, és akárhányszor ránéztem, szétvetett lábak, ellapított test, elfogott a félelem, mert sajnálni kezdtem azt a szerencsétlen bogarat szánalmas végzete miatt, talán a patak túlsó partjára igyekezett, talán a lanka mögötti erdőkbe, nem tudom, de biztosan nem jutott el oda, ahová szeretett volna eljutni, s ez olyan végtelen nagy szomorúsággal töltött el, hogy megijedtem ettől a különös, sosem tapasztalt érzéstől, és persze az is eszembe jutott, mi lenne, ha egyszer én szorulnék egy üveglap alá, és sem előre, sem hátra, csak várhatnám a lassú kínokkal teli kiszenvedésem, egy lankához tapadva száradnék ki, és ez a szomjhalál pont egy festett patak partján érne, na igen, ennél szánalmasabbat el sem lehetne képzelni, és ha azóta bármikor is nekem ront a gondolat, pont mint most ebben a pillanatban, hogy vajon min mehetett keresztül az a szerencsétlen bogár, kicsinynek és elveszettnek érezem magam, aki az elhagyatottságon kívül semmiben sem részesülhet —

Aztán egy idő után persze megunom a fal felé fordulást, te pedig azt, hogy a válaszaimra várj, hiszen, ahogyan lenni szokott, rögtön az elején kiderül, ami neked fontos, az nekem kevésbé, vagy egyáltalán nem, és nincs ebben semmi különös, mivel mindketten pontosan tudjuk, semmi értelme ennek az örökös macska-egér harcnak, szép csöndben rendezzük sorainkat, ugyanis a vonzás és taszítás tengelyére lettünk fölfeszítve, onnan nézünk szerteszét, egymásra és magunkba, oldást és kötést remélve —