Halottat zászlóról

A beregszászi temetőkben megszaporodtak az ukrán zászlók. „Ez még semmi Ungvárhoz képest” – mondja az öreg Dupka Gyuri, itt Kárpátalján ő az idegendvezetőnk. „Ott egész sírsorok borultak kék-sárgába.” Nem is csoda, Ungváron nagyobb számú az ukrán lakosság, ők mennek inkább katonának.

Gyuri az előző este is hosszan vitázott egy üveg pálinka mellett arról, hogy hány magyart öltek meg eddig tavaly február óta. „A magyar főkonzulátusnak parancsba adták, hogy vezesse a magyar vagy vegyes családok áldozatait! Beszéltem is a főkonzullal: tizennyolc[1] ilyen regisztrált áldozat van!” Gyuri ordít. Magyarországon azért szoktunk így beszélni, hogy elnyomjuk a másik hangját, Kárpátalján viszont úgy tűnik, ennek egészen más oka van: ha valaki csöndesebben beszélne, valójában a saját gondolatait nem hallaná. „Honnan tudod, Gyuri?” – kérdez vissza István, a vitapartnere. „Arról sem tudunk semmit, mennyi az összes áldozat ukrán és orosz részről!”

Azt hinnénk, veszekednek, pedig nem erről van szó ilyenkor. Kárpátalján már hetven éve állandó, hogy az állampolgár nem tud semmi biztosat az államról, kénytelen a barátaival vitatkozni, így megnyugodhat: mindenki ugyanúgy semmit sem tud, mint ő. Egy ilyen vita épp amiatt heves, mert a semmibe akármi beleképzelhető, a saját fantáziaszüleményeit pedig mindenki az utolsó leheletéig védi, ez a fantáziaszülemény végsősoron a valóságérzethez ragasztja az embert.

„A kormányzó[2] bejelentette, hogy Kárpátalján eddig összesen háromszáz áldozat van” – mondja István, a bajusza már vagy fél perce a pálinkába lóg, ennyi ideig próbálta Gyurit túlkiabálni. „Én magamnak is gyűjtöm az információkat” – ripakodik Istvánra Gyuri, hetvenéves létére nagyobbakat kurjant, mint én, úgy tűnik, nála a hangban marad meg a fiatalság.

István és Gyuri észre sem veszik, de az áldozatokról arra terelik a témát, ki honnan tájékozódik. A forrásoknak közös tulajdonsága, hogy senki nem hisz igazán egyiknek sem. „Minden hónapban csinálok sajtószemlét” – folytatja Gyuri. „Meghallgatom ukrán oldalról, meghallgatom orosz oldalról is.” Ragaszkodik hozzá, hogy akármit olvas, a magyar áldozatok száma sehogy nem éri el a húszat. „Még akkor sem, ha hozzájuk vesszük az eltűnteket is, akik pedig valószínűleg szintén meghaltak.”

Biztos pontnak csak a temetői ukrán zászlók tekinthetők. A katonaáldozatok sírjához szokták kitűzni: nemzetiség ide, nemzetiség oda, Ukrajnáért harcolt, az állam ezzel a halálban mindenképpen saját polgárának ismeri el. A római katolikus temetőben ötöt számolok.

Első ránézésre nehéz megmondani a nemzetiséget egy-egy katonasírnál. A fejfákra fotókat is kitűznek, ez rendszerint az elhunyt katona toborzáskor készült képe. A fotókat úgy tűzik ki, hogy éppen a nevet takarják.

Az egyik ilyen képnél megállok: furcsa, értetlen rémületet látni az arcon. Ránézésre negyven-ötven közötti férfi lehet, habár ezt Kárpátalján nehéz meghatározni, a férfiak mintha tíz évvel gyorsabban öregednének, mint Magyarországon. A kép felső sarkába belóg a géppuskacső, a fegyvert látszólag a bal kezében tarthatta. Nem azt a rémült katonát látom, mint a háborús filmekben. Ott az értetlenség és a rémület rendszerint a fiatal, huszonéves katonák sajátja. Olyan katonáké, akik még nem láttak eleget az életből, és mindenen képesek pánikolni. Nekik még konkrét elvárásaik vannak az élettől. Diploma, házasság, gyerek, ha más nem is, ez utóbbi ösztön ott van bennük, amikor először sírnak a lövészárokban: ki fog helyettem szaporodni?

Ezt a képet vizsgálva viszont egészen másfajta rémület olvasható ki. Nem az a rémület, amely még várna bármit is az élettől, ez a rémület csak egy gyermeki csodálkozást tükröz. A száját nyitva tartja, mintha azt kérdezné: mi történik? A középkorú férfiarcra kiül egy hároméves tekintete, ez a rémület nem kér semmit, csak azt a nagyon egyszerű dolgot, hogy valaki válaszoljon neki. El tudom képzelni, hogy ez a férfi egyáltalán nem félt a haláltól. Viszont attól nagyon is félt, hogy nem tudja, miért fog meghalni. Mi történik, miért húzták rám ezt az olivazöld egyenruhát? Egy középkorú férfi legnagyobb tragédiája, hogy az ilyen kérdésekkel már nem futhat senki ölébe, jobb híján belenéz a kamerába, és mintha csak azokat kérdezné, akik látni fogják egyszer ezt a pillanatnyi tekintetet.

Egy fekete kesztyűs kéz jelenik meg a kép előtt: jobbra húzza a fotót, láthatóvá válik a fejfa felirata. „Bosinec János” – kiált fel mellettem egy hang. „Ez magyar volt!” Úgy mondja, mint aki kincskeresőset játszik. Jobbra fordulok, valamivel a szemmagasságom alatt van a férfi válla, a kezében egy kapát tart: ő itt a sírgondozó. Egy női társával dolgozik, látom mellette Gyurit, úgy tűnik, az ő kérésére mozdította el a képet. „Hát igen” – mondja a férfi. „Itt sok magyar is van. Sokan önként mennek, aztán ez a vége.”

Gyurival figyeljük őket, ahogy gazolják a sírhantokat, néha fel is röhögnek, amikor egy-egy halottról beszélnek. „Szereztem egy katonát Tiszabökényben” – mondja nekem Gyuri. „Nem mostani, de háborúról ő is tud mesélni.” Ahogy megyünk ki a temetőből, észreveszünk egy régebbi sírt, amely mellett szintén ott van az ukrán zászló. Timosuk Mihajlo: áll a név cirillel rajta. „1987-ben született” – kiált fel Gyuri. „Még a 2014-es háborúban halt meg.” Gyuri a beszédben nem tart szünetet, ha halottakról van szó, annyit sem, hogy feldolgozzam, a srác ekkor huszonhét éves volt: „Akit Tiszabökényben találtam neked interjúalanynak, az 2014-ben majdnem kétszer ilyen idős volt. Ő még él.”

[1] A beszélgetés időpontjáig (2023. május 3.) egyébként ténylegesen tizennyolc volt a regisztrált kárpátaljai magyar származású áldozatok száma. Forrás: Kárpáti Igaz Szó

[2] Kárpátalja megye ekkori kormányzója, Viktor Mikita