„Csak a múltunk ismerete által érezhetjük magunkat igazán egésznek”

Dorothy (Dorottya) Bentley magyar származású kanadai író, költő, képregényrajzoló és volt újságíró. Eddig egy képeskönyve (Summer North Coming [A nyár északra jön], 2019), egy ifjúsági regénye (Escape from the Wildfire [Menekülés a futótűzből], 2022) és számos novellája, verse, cikke, képregénye és interjúja jelent meg. Jelenleg a Writers’ Guild of Alberta igazgatótanácsának alelnöke, illetve kreatív írást tanít Okotoksban. Az utóbbi időben kezdte el felfedezni magyar örökségét és a hazát, ahonnan szülei az 1956-os forradalom után emigráltak. Ebben az interjúban élettapasztalatairól és irodalmi pályafutásáról beszélgettünk.

– Akkor ismertük meg egymást, mikor a rokonaidat próbáltad felkutatni. Mesélnél arról, miért vágtál bele a családfakutatásba? Sikerült eddig ismeretlen családtagokra bukkannod?

– Néhány évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy készítek egy családfát a gyerekeim számára. A férjem oldalán rengeteg információnk volt a brit rokonságról, az én magyar szüleim hátteréről azonban szinte semmit nem tudtunk, mivel már mindketten meghaltak, és amíg velünk voltak, sem meséltek sokat. Csatlakoztam egy családfakutató oldalhoz, amely hozzáférést ígért egy sor történelmi dokumentumhoz, de ott sem találtam semmit, ezért úgy döntöttem, elvégeztetek egy DNS-tesztet. Így azonban csak egy-két nagyon távoli rokont találtam, és mikor felvettem velük a kapcsolatot, egyiküket sem érdekelte annyira a kérdés, hogy hajlandó legyen összehasonlítani a jegyzeteinket, hogy megtaláljuk a közös ősünket. Mindeközben a saját kutatásom és a Family Search, illetve a My Heritage oldalak révén több embert is találtam a megfelelő vezetéknévvel, és nekik is írtam. Ezek a hívások kezdetben szintén nem vezettek eredményre, úgyhogy a My Heritage segítségével elvégeztettem egy újabb DNS-tesztet, és ezúttal sikerült közelebbi rokonokat találnom. Most már több éve dolgozom ezen a projekten.

– Voltál már Magyarországon? Szeretnél majd (ismét) idelátogatni?

– Igen, előző nyáron voltam Magyarországon az egyik húgommal. Két rokonnal is találkoztunk, fantasztikus élmény volt. Meglátogattuk a városokat, ahol a szüleink felnőttek, és élveztük, hogy ismét a gyerekkorunkból ismert fogásokat ehetjük. Otthon éreztük magunkat, de sajnos komoly nyelvi korlátokkal szembesültünk: mivel elhanyagoltuk a beszédet, a gyermekkorunkban megszerzett magyartudásunk nagy részét elvesztettük.

Amikor visszaértünk Kanadába, üzenet várt a Family Search oldalon: egy unokatestvérük szintén családfakutatást végzett. Azok, akik szeretnék, ha megtalálnák őket, felrakják a családfájukat az oldalra, hogy a rokonok azonosíthassák a közös ősöket. A felhasználók dönthetnek úgy, hogy a még élő családtagok adatait vagy akár az egész családfát elrejtik, de azoknak, akik családfakutatást végeznek, minden apró információ sokat számíthat. Nagy örömömre több európai országban is találtam közeli rokonokat. Egyikük sem beszél azonban angolul, ezért úgy tervezem, hogy majd akkor térek vissza Magyarországra, amikor már jobban beszélek magyarul.

– Milyen volt kanadai magyarként felnőni? Milyen hatással volt az életedre az, hogy egy kisebbséghez tartozol?

– Kisgyermekkoromban a szüleim csak otthon beszéltek magyarul, és mikor az idősebb testvéreim elkezdték az iskolát, úgy döntöttek, hogy elsősorban angolul kell beszélnünk, mert azt szerették volna, ha asszimilálódunk. Amikor iskolába mentem, még akcentusom volt, amiért az óvodában kiközösítettek – emiatt az iskolás éveim alatt nagyon csendes voltam, pedig szerettem énekelni az iskolai kórusban is. A külső megfigyelő szerepe azonban jól jött, amikor írni kezdtem.

Idővel a testvéreim és én asszimilálódtunk, de nem hiszem, hogy a szüleimnek valaha sikerült volna. Úgy gondolom, az akcentusuk néha már önmagában megakadályozza a bevándorlókat abban, hogy előbbre jussanak a társadalomban, és ehhez jönnek még az adott kisebbséggel szembeni előítéletek és sztereotípiák. Azt hiszem, ez volt az egyik oka annak, hogy kamaszként és fiatal felnőttként eltávolodtam az örökségemtől.

– Több versedben, például a Három lány egy cseresznyefán és a Máglyák címűben is írsz a gyermekkori nehézségekről. Hogyan tükröződnek ezek a korai évek a verseidben, miként inspiráltak az írásra?

​​​​​​​– Nemrég úgy döntöttem, elvégzek egy BA-képzést angol szakon. Évekig húzódoztam ettől, mert a kreatív írás sokkal jobban érdekelt, mint az irodalmi tanulmányok és a kritika. Arra jutottam azonban, hogy ha szépirodalmi szinten szeretnék írni, ahhoz bölcsészeti tanulmányokra is szükségem lesz. Az egyetemi – köztük a költészeti – tanulmányaim alatt kezdtem el úgy érezni, hogy szeretnék a gyermekkori élményeimről és az örökségemről is írni. Akkor döbbentem rá, hogy számomra ezek milyen értékesek és jelentőségteljesek, mások számára pedig érdekesek lehetnek. Ráadásul minél távolabb kerül valaki a gyermekkortól, annál nosztalgikusabban érez iránta, ha sikerül elkerülnie, hogy élet küzdelmeitől és nehézségeitől megkeseredjen.

– Az 1956-os forradalom után sok magyar emigrált Albertába. Vannak ott magyar barátaid, olyan magyar közösség, amelynek a tagja lehetsz?

– A szüleim Dél-Ontarióban még találkoztak néha más magyar családokkal, velük azonban nem maradtunk kapcsolatban. Az utóbbi időben azonban csatlakoztam a Calgaryi Magyarok Kultúregyesülethez. Igazán üdítő volt hasonló hátterű emberekkel találkozni: az azonos tapasztalataink a biztonság és a bajtársiasság érzetét nyújtják nekem.

– Mit jelent számodra kanadai magyarnak lenni?

​​​​​​​– Bevallom, fiatal koromban nem örültem különösebben, hogy magyar vagyok, mert nem találtam még meg a helyemet, ráadásul az ember könnyen megadja magát Kanada homogenizáló hatásának. De ahogy többet tudtam meg a magyar történelemről, irodalomról és kultúráról, értékelni kezdtem az örökségem, sőt büszke lettem rá. Elkezdtem felfedezni, hogy a magyarok ellenállók, zseniálisak és szenvedélyesek, és a magyar ideálok engem is megérintettek. Most mélységesen átérzem, milyen fontos, hogy megőrizzük (vagy visszaszerezzük) a nyelvünket és az örökségünket, mert csak a múltunk ismerete által érezhetjük magunkat igazán egésznek.

– Megosztottad velünk, hogy újra magyarul tanulsz. Mennyire emlékszel a gyermekkorodból? Szeretnél majd magyarul is írni?

​​​​​​​– Sajnos nem emlékszem többre, mint egy óvodás szegényes szókincsére, bár ebbe beleesnek mély érzelmi töltetet hordozó szavak és frázisok is, mint például a „fagylalt” vagy a „karácsony”, amelyek felébresztik bennem a gyermekkori otthon iránti nosztalgiát.

Sosem tanultam meg magyarul írni-olvasni, de most ezt is pótolom. Azt azért el kell mondanom, hogy édesanyám igyekezett megtanítani a gyermekeit magyarul – felírta az ábécét egy nagy fekete táblára, és órákat adott nekünk, mi azonban hamar meguntuk. A nyelv iránti megújított elkötelezettségemmel azt remélem, hogy a közeljövőben majd magyarul is írhatok verseket, és már most magyar költők verseit olvasom.

– Mikor kezdtél el írni? Mikor döntöttél úgy, hogy irodalmi pályára lépsz?

​​​​​​​– Amikor ötéves voltam, úgy határoztam, hogy könyveket fogok írni. Beleszerettem a képeskönyvekbe az iskolai könyvtárban. Rövid verseket és történeteket írtam, és kis könyvecskéket készítettem otthon. A középiskolai újságban meg is jelent néhány írásom, s az iskola végeztével nekivágtam az írói pályának, kezdetben sajnos nem sok sikerrel. Befejeztem egy regényt, és elküldtem egy kiadónak, de annyira magamra vettem az elutasításukat, hogy aztán nem tudtam továbblépni. Ezt követően vagy tíz évig nem is próbáltam semmit kiadni, amíg el nem végeztem egy kreatívírás-kurzust az egyetemen.

– Most már elég sikeresnek mondhatod magad: két regényed és számos novellád, versed és cikked is megjelent. Nehéz volt eljutni idáig?

​​​​​​​– Elvégeztem egy levelező kurzust a szabadúszó újságírásról, ahol megtanultam, hogyan fejlesszem az ötleteimet publikálható írássá, és hamarosan már cikkeket és rovatokat írtam, szerkesztettem, és nonprofit szervezetek kiadványait adtam ki. A sikerre további siker épül – a tanítványaimnak is azt mondom, hogy ha nem adják fel, sikeresek lesznek. A siker szubjektív fogalom. Íróként az ember mindig tanul, és igyekszik egyre jobb lenni, nem úgy, mint például a tornászok, akik rendszerint még tizenévesen elérik a csúcsteljesítményüket. Egy írónak ott az egész élete, hogy fejlődjön. Az írás, a kutatás, a szerkesztés, az anyagok beküldése, a kritika fogadása és az újraírás mind kemény munka, de ez az egyetlen foglalkozás, ami örömmel és megelégedéssel tölt el. És minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb dolognak érzem az eredményt, mikor végre elérem a célom. Egy másik nehézség az írás során, hogy olyan témát találjak, amiről eredeti módon tudok írni. Itt az élettapasztalat és az önismeret felbecsülhetetlen érték.

– Mit szeretsz a legjobban az írói létben? Van olyan része, amit nem kedvelsz?

​​​​​​​– Amit nem szeretek, az üzleti része, illetve az a hozzáállás, hogy csak annak tulajdonítunk értéket, ami jól eladható, mert a szívből szóló írások, mint a költészet, nem hoznak valami sok bevételt. Az olvasók gyakran mégis a költészetben találják meg az érzelmi felszabadulást vagy a katarzisélményt, és a nemzeteket is a költőik ítélik el, vagy bátorítják. Percy Bysshe Shelley szerint „a költők a világ el nem ismert törvényhozói”. A költők a megfigyelők, a kanárik a szénbányában, a próféták és a tréfamesterek, akik felváltva figyelmeztetnek, nyűgöznek le, és nevettetnek. Mi lehetne ennél jobb szórakozás? A képeskönyvek, a versek és a regények mind műalkotások lehetnek, mindegyik a maga esztétikájával. Egy mű megalkotása pedig igazán boldogít, különösen, ha valamilyen bátorító elem is van benne, vagy univerzális témákat körvonalaz.

– Több verset is írtál a magyar örökségedről, az 1956-os forradalomról és a szüleid kivándorlásáról. Hogyan fogadták ezeket a kanadai olvasók?

​​​​​​​– Nemrég írtam meg a Szonett a magyaroknak című versemet a calgaryi magyartanárom kérésére a Kultúregyesületnek a forradalom emlékezetére tartott ünnepségére. Az egyesületben nagyra értékelték a verset. Azonban bár sikerült több verset is publikálnom különböző folyóiratokban, a legtöbb kanadai kiadó nem igazán nyitott az olyan európai vagy metafizikai témájú versciklusokra, melyekben Istenről is szó esik.

– Egy másik visszatérő témád a természet szépsége és törékenysége – ez nemcsak a verseidben jelenik meg, de mindkét köteted központi témája is. Miért áll hozzád ilyen közel a természet?

​​​​​​​– Mikor fejben sorra lehántom az életről az emberek által alkotott rendszereket, azt kérdezem magamtól: „Mire van igazán szükségünk?” A természet alapvető alkotóelemei kellenek ahhoz, hogy gyarapodjunk. Amikor kint vagyok, és körülvesz a természet, érzem, ahogy eltölt a béke, és megfiatalodom: a természeten keresztül tudok kapcsolatba lépni a metafizikaival is. Nature Divine [Isteni természet] címen megjelenő verseskötetemben is ez a kapcsolódásélmény fogalmazódik meg.

– Mik a terveid íróként? Újabb regényen dolgozol, esetleg versesköteten?

​​​​​​​– Jelenleg három versesköteten is dolgozom. Az első, amit már említettem – Nature Divine – 2025 januárjában jelent meg. A második kötet központi témája a magyar örökségem, a gyermekkor, a családi élet, a nyelvi kérdések és más korai hatások lesznek. Reményeim szerint ez is megjelenhet még 2025-ben. A harmadik, amihez csak lassanként adok hozzá egy-egy új verset, világhíres művészi alkotások, illetve az utazásaimon szerzett benyomások által inspirált versekből fog állni. Ezek mellett egy következő regényen és egy képeskönyvön is dolgozom.

– Mit üzensz a magyar olvasóidnak?

​​​​​​​– Amikor fiatalkoromban az örökségemre gondoltam, úgy képzeltem el, mint a családunk egy megkopott hímzett terítőjét, amit ki kell dobni, hogy friss alkotás kerülhessen a helyére. Idővel azonban megtanultam, hogy büszke lehetek a magyar identitásomra, az őseim hagyományaira és hitére, és arra az ellenállásra és minden nehézséget legyőző kitartásra, ami erőssé és szenvedélyessé teszi a magyarokat. Éltem a posztmodern életstílusnak megfelelően, és közelről is láttam a sötét oldalát – olyan pusztító bestia ez, mely csak káoszt tud okozni, s végül majd felfalja önmagát. Míg a posztmodernizmus dekonstruálja a társadalom alapjait, ideértve a családot és a hitrendszereket, én azt mondom, magunkkal kell vinnünk őseink eleven örökségét a jelenbe és a jövőbe. Hiszek benne, hogy ezáltal az életünk és a költészetünk is sokkal gazdagabb és holisztikus lehet.

Fotó: Rachel Ellen