„Árokparton törvénykeznek”

Az elsősorban állattörténetek írójaként és ifjúsági szerzőként ismertté vált, százhuszonöt éve született Fekete István (1900–1970) életműve nem egy, történészi szemmel is tanulságos művet magában foglal, amelyekre rendszerint kevés figyelem irányul.

Ezek közül is kiemelkedik az író Zsellérek című, 1939-es regénye,[1] a népi irodalom kommünábrázolása, amely azért jelentős, mert a város és vidék ellentéte felől mutatja be a proletárdiktatúrát. Ebben (de csak ebben) a tekintetben hasonló Illyés Gyula Kora tavasz című, könyvként 1941-ben megjelent, befejezetlen regényéhez, amelyet folytatásokban közölt „Levelek vidékre” címmel a Pesti Naplóban, amíg „a cenzor végül is állj-t mondott”.[2] Ennek szereplői „csizmásokra” és „nem csizmásokra” osztják a világot, és a falusi termelők az 1919-es élelmiszerhiány idején arról fantáziálnak benne, hogy „holmi ostromzár alá kell venni a várost, s csak falatonként táplálni”, „hadd adja ki az értékeit: a gépeket, a mozit s különösen a fogorvosokat”.[3] Csak míg az 1918–1919-es forradalmakkal rokonszenvező Illyés művét a Horthy-korszakban cenzúrázták, Fekete István regénye a Rákosi- és a Kádár-rendszerben nem jelenhetett meg.

Fekete István 1945 után nem véletlenül írt kizárólag állattörténeteket vagy ifjúsági regényeket, hiszen a Zsellérek is rákerült a fasiszta, antidemokratikus, szovjetellenes könyvek jegyzékére. Pedig nem uszító mű, és nem is annyira bántóan élesen jelentkezik benne az 1918–1919-es forradalmak bírálata, mint a népi írókra nagy hatást gyakorló Szabó Dezső Megered az eső című, nem sokkal az események után írt, de fiókba kerülő és csak 1931-ben kiadott regénytöredékében.[4] Szabó Dezső antiszemita művében a „kis zsidó féltehetségek” jutnak előre a „galíciai rokonságnak” köszönhetően, az őszirózsás forradalomnak pedig „minden tényezője zsidó”.[5] Miközben a magyarok vakon és részegen ténferegnek az események sűrűjében (Kovács Árpád alakjában ténylegesen is vakon), „nincs egyetlen férfi, aki leköpné őket, aki félrepofozná a forradalmukat”.[6]

S bár Fekete István műve ennél sokkal árnyaltabb, Szabó Dezső hatása azért kimutatható a népi értelmiség megszületéséről szóló fejlődésregényében (vagy más néven nevelődési regényében[7]), amelynek gondolatritmusát a vissza-visszatérő „ülök a vadkörtefa alatt” mondat adja. Szabó emblematikus völkisch metaforáinak egyike volt, hogy „a vackorfa, bármily császárkörtéül érez, azért évezredektől kapott belső törvényei szerint mégis csak vackort fog teremni”.[8] A somogyi Zsellér Péter sem tud elszakadni gyökereitől: bár a bűnös fővárosba kerül, amelynek éjszakai életében is elmerül egy időre – a regény második részében az addigi egyes szám első személyű elbeszélő mód át is vált egyes szám harmadik személyre,[9] jelezve a főszereplő önmagától való elidegenedését is –, végül a magyar önsorsrontást jelképező, alkoholistává lett Baksay hadnagy öngyilkosságra elrettenti. A fiatal visszatér szűkebb hazájába, ahol helyben kezdi az országépítést, és a nép érdekében hasznosítja az egyetemen tanultakat.

A Zsellérek 1918–1919-es eseményeiről szóló részeiben Fekete István a maga népi és alulnézeti perspektívájából mutatja meg, mit jelentett a kommün vidéken. A regénynek e szakaszai azért is nagyon tanulságosak, mert jól érzékeltetik a központi hatalomváltások megvalósulásának mikéntjét a regény somogyi helyszínén: egyszerűen felkerül egy hirdetmény a faliújságra, majd lecserélik.[10] A helyi elit ugyanaz marad,[11] a tagjait nem igazán érintik a főváros elitváltásai az 1918–1920-as zaklatott időszakban. A központi hatalom csak egyszer-egyszer szól bele durvábban a falusiak életébe, ilyen eset a vörösterroristák megérkezése a regényben. A különítményesek jövetelének oka, hogy a főváros éhezik, ezért élelmiszert akarnak venni vidéken, de az értéktelennek tartott Tanácsköztársaság-koronával, a fehérpénzzel kívánnak fizetni, amit nem fogad el egy helyi gazda. Az öregemberre ezért lesújt a vörösterror, és felakasztják a Szamuely-különítményesek:

„A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.
Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak, és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.
Itt ült össze a vésztörvényszék.
– Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák…
– Csend! Mit mondott maga a kormányról?
– Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy…
– Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbevágott. Itt van! – és a katona levette fejéről a sapkáját.
– Majd én elmondom a törvényben, hogy volt…
– A törvényszék itt van.
– Itt?…
– Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
– Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki…
Felállt egy ember a tábori székről.
– Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
– Kötelet!
– Még egyszer kérdem: Mit érdemel?
– Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? (…)
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte.
– Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
– Uram!
A patakparton már sűrűn álltak az emberek.
– Csak nem akasztják fel?
– Fenét! – mondta valaki. – Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.
Az öreget bevezették a körbe.
– Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz… hát, hogy lehetne igaz?…
Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. – Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek, emberek! Ne hagyjatok!…
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett.
– Isten!
A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel. A katonák visszamentek a páncélvonathoz.”[12]

Fekete István az éhező főváros és az élelmiszerrel rendelkező vidék akkor már évek óta mélyülő ellentétét állítja a vidéki vörösterror értelmezésének középpontjába.[13] Bár Bódy Zsombor megállapítása szerint a budapesti élelmiszerellátási nehézségek éppen abból adódtak a proletárdiktatúra idején, hogy a Forradalmi Kormányzótanács óvatos politikát folytatott a paraszti rétegekkel szemben, és nem kezdett széles körű rekvirálásba, nehogy a kommün maga ellen fordítsa a mezőgazdasági termelőket.[14] Az ellenálló gazdákat mind 1919, mind 1945 után tudatos „ellenforradalmárként” ábrázolták – előbb pozitív, aztán negatív előjellel –, pedig legtöbbször semmilyen ellenforradalmi identitásuk nem volt, egyszerűen csak nem akarták odaadni az értéktelennek gondolt fehérpénzért – vagy rekvirálás esetén ingyen – a terményeiket, nem beszélve a sorozással szembeni ellenkezésről.[15]

Az író 1945-öt követő elhallgattatásában a Zsellérek című regény jelentős szerepet játszott, épp a vörösterror ábrázolása okán. A Zsellérek 1939 és 1944 több kiadásban is megjelent, ezt követően csak a rendszerváltozás után adták ki ismét.

Jegyzetek

[1] Fekete István: Zsellérek. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1939. – Az általam használt kiadás: Fekete István: Zsellérek. Budapest, Nesztor Kiadó, [1990].

[2] Illyés Gyula: Kora tavasz – Mint a darvak. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972, 9.

[3] Uo. 298.

[4] Az általam használt kiadás: Szabó Dezső: Megered az eső. Budapest, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996. – A Tanácsköztársaság idején, a proletárdiktatúra támogatásával megjelent Az elsodort falu párjának készülő, félbemaradt regény tervezett címe „Két forradalom” volt: Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban (1919–1923). Budapest, Szépirodalmi, 1960, 103. – Szabó Dezső (Pásztor Árpádhoz hasonlóan) szintén túlkompenzálhatott a Megered az eső írásakor, hiszen a Tanácsköztársaság idején még kiállt a „proletárforradalom” mellett, és még a kommün végórájában is fölvette az íróként neki biztosított alkotói támogatást: Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története. Budapest, Jaffa, 2021, 16., 238., 261.

[5] Szabó Dezső: Megered az eső. Budapest, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996, 35., 228.

[6] Szabó Dezső: Megered az eső, i. m., 113. – A regény az egyik szereplő kirohanása útján a „vér megromlásának” völkisch toposzával magyarázza a „magyar faj” hanyatlását: „Utolsó, hitvány, gyáva nép a magyar. Ezer éven át svábot, szászt, taliánt, tótot, bunyevácot bújtattak a magyar asszony ágyába, s ebből a habarcsból állott elő ez a mai söpredék.” (Uo. 113–114.)

[7] Erről az alműfajról lásd M. M. Bahtyin: A nevelődési regény és jelentősége a realizmus történetében. In: Uő: A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások. Ford. Orosz István. Budapest, Gondolat, 1986, 433–440.

[8] Romsics Gergely: Variációk a magyar nemzet és népiség történetére a harmincas években – a német történeti és politikai gondolkodás kontextusában. Századvég 44. (2007/2.), 85.

[9] Az elbeszélő nézőpontváltásának problémájához lásd Uszpenszkij könyvének „A »nézőpont« a pszichológia síkján” című fejezetét: Borisz Uszpenszkij: A kompozíció poétikája. (A művészi szöveg szerkezete és a kompozíciós formák tipológiája). Ford. Molnár István. Budapest, Európa, 1984, 133–198.

[10] Hasonló nézőpontú Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című, 1928-ban megjelent regénye, amelynek egyik központi alakja, Mátyás csak a városi tanácsról hallott, „mert az adja árendába a bérföldeket, meg a hűbérdíjakat is annak kell fizetni”, de amikor egy plakátról tudomást szerez a nemzeti tanács létezéséről, azt a „cifrasági találmányt” nem tudja hova tenni, de a nemzeti tanáccsal aztán többet nem is találkozunk a regényben. Lásd Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről. Budapest, Lantos, 1928. – Móra Ferencnek a forradalmi és ellenforradalmi korszak problémáit leginkább érintő – Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című, 1956-os filmje alapjául szolgáló – Hannibál feltámasztása című kisregénye nem jelenhetett meg a Horthy-korszakban, a Rákosi- és a Kádár-rendszerben megjelent kiadásokat pedig megcsonkították, kihagyták belőle a Szovjet-Oroszországra és a bolsevikokra vonatkozó kényesebb részeket. A mű első cenzúrázatlan kiadására 2004-ig kellett várni. Lásd Hajdu Tibor: Hannibál legújabb feltámasztása. Mozgó Világ, 2004/2., 107–109.

[11] Hiszen egy faluban nincs „két elit”, ez kitűnik az 1919-es falusi direktóriumok összetételéből is, amelyekben helyi tekintélyként helyet kaphatott a plébános vagy a lelkész – egy szekuláris, az ateizmust propagáló, antiklerikális rendszerben. A Tanácsköztársaság alulnézeti tanulmányozásához lásd: Proletárdiktatúra alulnézetben. Válogatott levéltári dokumentumok a Magyarországi Tanácsköztársaság időszakából. „És rendszeresíttetnek az összes ballépések”. Válogatta, jegyzetekkel ellátta és a bevezetőt írta Csonka Laura – Fiziker Róbert. L’Harmattan – Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2019.

[12] Fekete István: Zsellérek. Budapest, Nesztor Kiadó, [1990], 140–142.

[13] Fekete terrorértelmezését támasztja alá a vidéki vörösterror fő okát a főváros és a vidék ellentétében, az élelmezési válságban meglelő Bodó Béla. Lásd Béla Bodó: The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921. London – New York, Routledge, 2019.

[14] Bódy Zsombor: Élelmiszerellátás piac és kötött gazdálkodás között a háború és az összeomlás idején. In: Háborúból békébe: a magyar társadalom 1918–1924. Konfliktusok, kihívások, változások a háború és az összeomlás nyomán. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2018, 170.

[15] Ezt először alaposan Romsics Ignác fejtette ki az 1919. júniusi Duna melléki „ellenforradalmi” megmozdulások okait vizsgálva: Romsics Ignác: A Duna–Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben. Budapest, Akadémiai, 1982, 122–130. – De már Szabó László A bolsevizmus Magyarországon című, 1919-es, az akkoriban született Tanácsköztársaság-ellenes kiadványokhoz képest meglepően tárgyilagosságra törekvő műve megállapította az ellenforradalmi mozgalmakkal kapcsolatban, hogy „nem mindig nemzeti érzésből fakadtak a tanácskormány ellen indított akciók”. Felidézte például, hogy a dunántúli vasutassztrájk béremelési követelésként kezdődött. Szabó arra a következtetésre jutott, hogy az „ellenforradalmi mozgalmak” jelentős részét valójában csak a Tanácsköztársaság vezetése kreálta, hogy az „ellenforradalmi rémmel” mozgósítsa a proletárdiktatúra híveit. (Az ellenforradalmi megmozdulások Horthy-kori emlékezetéről pamflet- és memoárirodalomban: Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig” – A Tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában. Budapest, Napvilág, 2019, 263–277.) És ezt a hagyományt folytatva az államszocializmus korának történetírása is előszeretettel azonosított szervezett ellenforradalmi tevékenységként olyan megmozdulásokat, amelyek motivációi inkább a politikailag semleges anyagi indíttatásokban, adott esetben a lustaságban, mintsem az ellenforradalmi elkötelezettségben kereshetők. Lásd Apor Péter kritikáját L. Nagy Zsuzsa Forradalom és ellenforradalom a Dunántúlon, 1919 című, 1961-ben megjelent monográfiájáról: Apor Péter: Az elképzelt köztársaság. A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete, 1945–1989. Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2014, 181.

Nyitókép: Fortepan/Hunyady József