Sophia tépett szoknyái

 

Mikor az erdőből kitépik a fákat

földcsuszamlások, árvizek

 

Az egyetlen, még drágább helyre költöznek.

Tépett szoknyákban Sophia, isteni

nőies, még kitart Konstantinápolyban

szabadulásra várva

 

Hínár, hableány indák összefonódnak

a móló alatt

felnyomakodva, taszítva

a teremtés újraéleszt és megőriz, egy eukatasztrófa

vár, hogy megtörténjen

 

Rétegről rétegre kibomló

örök drámákban játszunk,

egy multiverzum,

melyet szem nem látott

 

 

Tattered Skirts of Sophia

 

When trees are torn from the forest

mudslides and floods

 

They are moving to the only place more expensive.

The tattered skirts of Sophia, the divine

feminine endures at Constantinople

awaiting liberation

 

Lake grass, mermaid tendrils, entangle

beneath the dock

pushing up, repelling

creation works to revive and restore, a eucatastrophe

waiting to happen

 

We play in eternal dramas

unfolding layer by layer

a multiverse

no eye has seen

 

 

 

 

Lég szereti Földet

[A versben különböző népek mitológiái jelennek meg, de elsősorban azok a magyar népmesék inspirálták, ahol a Szél vad nőként jelenik meg.]

 

Lég szereti Föld nyári költészetét

Mély kanyonjai közt kanyarog

magasan száll Föld viharos gondolatai közt

érintésre vágyva Lég a forró főn

kristályos fuvallatot suttogva

félreértett forgószelet

Föld felhúzza domb-vállait

Morogva komor morózus rekedt fagyos

alakja mint Aktaión de végül hív

Lég díszítetlen ékes gyászában

Földnek adja könnyeit a vershez

Artemisznek mutatja magát

kar a karhoz

orr az orrhoz

láb a lábhoz

has a hashoz

Hosszú szél-tincsei lezúdulnak

végig Föld

sás orrlyukán

dombhát ujjai közt

 

Lég az övére helyezei ajkát suttogva

Meséld el verseid

 

Lég illatát kileheli Föld éhesen melengeti

 

Kitör a bőség

Föld mondja verseit

levelek virágok gyümölcs

De –

 

Lég nem maradhat tovább Tél már libabőrt kelt

Lég őszi levélbánnatal vallja meg szerelmét

 

Föld sose nyughat el is fordul

A víztükrön látja Lég alakját

Bocsánatot se kér az örök agglegény

Lég célra tartja nyilát de elvakítja a gyász

 

 

 

Air Loves Earth

[Reminiscent of the Hungarian folktale character Wind as a fierce woman, the poem an amalgamation of myths from various traditions.]

 

Air adores Earth’s summertime poetry

She curves low along his gorges

high along his weatherly thoughts longing

to touch She is a Chinook warming

dumping crystalline drifts whispering

a misunderstood whirlwind

Earth hunches hill shoulders

Rumbling brooding morose hoar frost

shaped as Actaeon he finally beckons

Air unadorned sumptuously mourning

gives Earth her tears for poetry

She masquerades as Artemis

Arm for arm

nose to nose

leg to leg

belly to belly

Her long h-air-tunnels tumble

around his

bulrush nostrils

his foothill fingers

 

She places her lips on his whispering

Tell me your poetry

 

She exhales her fragrance He warms her hungry

 

Abundance breaks

Earth speaks his poetry

leaves blooms fruit

But—

 

Air cannot cling longer Winter raises chill-bumps

she confesses her love with autumn-leaf anguish

 

Ever driven Earth turns away

Seeing her known form reflected in a pool

He retreats unapologetically ever the stag

Sorrow blinds her as she aims her arrow

 

---

Máglyák

 

Megpróbálom felidézni, ahogy magyarul beszéltünk

 

Tízévesen barna-rózsaszín táskát kötöttem

cipzárral, és egy lány adott nekem

egy porcelánegeret egy teásdobozból,

amit az anyja nem fog hiányolni

 

Tízévesen anyám hajnal előtt kelt, hogy dolgozzon

a pékségben, amit a kommunisták elvettek

 

Tizennégy évesen ujjbeggyel simogattam a barkát,

a rossz irányba szúr, a jó irányba selymes,

s a fiú arcát, mikor lassan és mélyen csókolt

 

Tizennégy évesen anyámat elküldték Budapestre,

tanulja meg az iskolában, hogyan tegye magát hasznossá

 

Tizenöt évesen Ontarióban a szekrénybe húztam

a hosszú, vörös telefondrótot, míg a fiúmmal beszéltem,

mint egy köldökzsinórt anyám

konyhájából a kerek asztallal és öntött

fehér székekkel az új mosógép mellett, ami egyszerre

kimosta az összes ruhánk, míg tönkre nem ment

 

Nem volt szárítónk, csak a kötél, amire

kiteregettük a turkálóban lelt holmikat,

megfagytak a novemberi ónos esőben,

mereven hoztuk be őket, mint a holttesteket

 

Egyszer egy madár ült a ruhaszárítóra,

megrántottuk és a madár holtan esett le

a törékeny fűbe, a konyhakert mellett,

ahová még el kellett vetnünk a krumplit

 

Százszázalékos kelet-európai vagyok

a DNS-teszt szerint. Csak bámultam rá, és próbáltam

nem utálni az embereket, akik magyarokat öltek

Budapesten a Rádió előtt

 

A fiatalok és a szerelők [VÉ1] valahogy elkapták

a rohadékokat, megkötözték, és halálra

verték őket mielőtt elmenekültek

elhagyták szüleik konyháját, hogy elgyalogoljanak

Ausztriába és Olaszországba és egy hajóra várjanak

valahová, akárhová, ahol nem fogják őket

megerőszakolni vagy lelőni a kenyérsorban

 

Tizenhat évesen anyám nézte, ahogy

Budapesten az összes könyvet

máglyán elégetik, és sírt.

Nem az ÖSSZES könyvet, mondta

 

Anyámmal minden héten elmentünk

a közkönyvtárba könyvekért.

mindketten egész kupacot hoztunk haza.

ő a nyári hőségben melltartóban

olvasott, én a szófán hevertem

 

Apám, egy volt katona is elhagyta Budapestet.

Nem értette meg François en Montréalt,

de megértett egy csinos nővérkét,

aki magyar anyanyelvén beszélt

 

Gyermeki énem a figyelmükre vágyott,

és hogy olyanok legyenek, mint a barátaim szülei.

Beszélj angolul, mondták.

Honnan kellett volna tudnom, hogy bennem

ott szendergett a szenvedély, hogy tintát igyak,

és anyanyelvemen öntsem vissza a papírra

 

Magyar vérem irányította kamaszkorom

minden napját, ahogy krumplikat ástam

a fagyott kertben, mint akit száműztek Szibériába

arra vágyva, hogy madár szálljon le, álmomban csókolózva

 

Ez a test szeretett, és szült, és dolgozott, és mosott,

és rejtett, és felfedett, és sírt, és nevetett, és

szerzett, és elvesztett — sokat veszített,

de sosem annyit, mint anyám, aki mindent elveszített

 

A köldökzsinórom kitekeredett, mint a telefondrót,

hangokat keresett, származást —

de a másik végen csend volt,

nem Liszt vagy Kodály

 

A máglyák elnyelték a könyveket és a történelmet,

és válogatás nélkül felperzselték a múltat

 

 

 

Bonfires

 

I try to remember how we spoke Hungarian

 

At ten I knitted a brown and pink purse

with a zipper and a girl gave me a

bone-China mouse from a tea box

her mother wouldn’t miss

 

At ten, my mother woke before dawn to work

in the bakery the communists took away

 

At fourteen I ran my fingertip along pussy willows

wrong-way bristle, and right way cowlick

on his face when he kissed me long and slow

 

At fourteen my mother was sent from her town

to Budapest, to school, to learn to be useful

 

At fifteen, in Ontario, I pulled the phone’s cord

long and red, to the closet chatting with my boyfriend

like an umbilical cord from my mother’s

kitchen with the round table and moulded

white chairs next to the new automatic washer

that washed our clothes in one load till it broke

 

We had no dryer except the line where we

stretched the latest finds from the thrift store

they froze in the November sleet and

we brought them inside stiff like corpses

 

Once a bird sat on the clothesline

we jerked it and the bird fell dead on

the brittle grass next to the kitchen garden

where there were still potatoes to dig

 

I am one hundred percent Eastern European

my DNA test said. I stared at the result and tried to

stop hating the men who killed Hungarians

in front of Radio Budapest

 

The youth and mechanics somehow caught

the bastards and tied them up and beat

them to death before they ran away

left their parents’ kitchens to walk to

Austria and Italy and wait for a ship to

somewhere, anywhere they would not be

raped or shot in a bread line

 

At sixteen, my mother watched them

burn all the books in Budapest

in bonfires and she cried.

not ALL the books, she said

 

Every week, I went with my mother

to the public library to borrow books.

we each brought home a stack.

she read in summer heat in her bra

while I sprawled on the sofa

 

My father left Budapest, too, a ex-soldier.

he did not understand François en Montréal

but he understood a pretty nurse

who spoke his native Magyar

 

My childish self longed for their attention

for them to be like my friends’ parents.

speak English, they said.

how was I to know that inside of me

was slumbering the passion to eat ink

and spill it back onto paper in my mother tongue

 

My Hungarian blood controlled me every day

of my adolescence as I dug potatoes from

the frozen garden like an exile to Siberia

waiting for birds to land, kissing in a dream

 

This body has loved and borne and worked and washed

and covered and uncovered and cried and laughed and

gained and lost—lost so much

yet never as much as my mother, who lost everything

 

My umbilical cord unfurled like the phone cord

searching for voices, lineage—

there was silence on the other end

no Liszt or Kodály

 

Bonfires consumed books and history

and indiscriminately scorched the past

 

---

 

Angol irodalom az osztályban

 

irodalomórán az osztályban

aggódom az osztály-

zatok miatt, az osztályharc miatt,

osztály-illúziók miatt, ahogy aggódom

fehérségem miatt, mert nehéz elrejteni

rózsaszín szeplősségemet,

és a nem létező férfi rokonságom

téves elképzelései miatt

mindig nagy i-vel és ponttal

a mondat végén

elmesélem nekik erős női őseim

történetét, a nővért és a bírót,

az anyai nagyszüleim forradalmát

Kelet-Európa egy szeletében, melyet

megtiport a patriarchális erőszak szülte

fasizmus és kommunizmus

leosztott szerepükben szolgáltak

az étkeztetésben, az élelmiszer-termelésben,

a gépgyárakban és a politika

fogaskerekeinek olajozásában,

és csendben éljeneztem a melltartóégetést

az új országban

az új kanadaiak által

levetik a patriarchális haladást

elmondom nekik a történetet

a romantikusat

az igazat

egy női főhőssel

egy olasz hajó hasában

mint rakomány mellékszálként

az importált gyerekgyártóval, hogy benépesítse

az őslakosok földjét

ismeretlen nyelveken gagyogva

régi gyapjúkabátokat viselve, amit

európai birkákról nyírtak le

a meztelen birkák reszketnek

a kanadai földön

egymást melengetve mesékkel és étkekkel

közös vonásaik közepette

 

nem vagyok olyan, mint a gyarmatosítók, mondom

nem vagyok gyarmatosító, remélem

gyarmatosító vagyok, jövök rá

legalább ismerjük el e-mailjeink

utolsó sorában dőlt betűkkel, hogy mi

összebújó birkák vagyunk, telepesek vörösre

festett földön vörös földön

legalább ismerjük el minden apánk

brutalitását

(és néhány anyánkét),

ahogy egymást ölik minden földön

végig isten földjén (válaszd a megfelelő

istent vagy Istent—bocsáss meg minden vélt sértést)

írjuk meg a győztesek

és az elfeledettek őszinte történelmét,

a vérük tömegsírokból kiált,

és ismerjük el az alig élőket a sérülteket

akikre új melltartót adtak—a kormány

szoptatós melltartóját a birkák etetésére

 

irodalomórán az osztályban aggódom

az osztály miatt

 

English Language Arts Class

 

in English language arts class

I worry about class

rank, about class-wars, about

class illusions, as I worry about my

whiteness, my difficult to hide

pinkish-tan freckledness

about the misconceptions of my

nonexistent fraternal paternity

with the always capital i and full-stop

period ending

I tell them the story of my strong female

ancestors, the nurse and the judge

the maternal grandparents’ revolution

in a slice of eastern Europe trampled

by fascism and communism designed

by patriarchal rape

serving allocated roles

in food service, in food production,

in machinery production, in keeping

political gears greased production

and I silently applaud the bra-burning

in the new country

by new Canadians

unhooking patriarchal progress

I tell them the story

the romantic one

the true one

with a female heroine

in the belly of the Italian ship

like cargo with the subplot of

imported baby-maker to populate

Aboriginal soil

babbling in tongues unknown

wearing old woolen coats from

European sheep shorn

the naked sheep shivering on

Canadian soil

warming each other with tales and meals

amid their commonalities

 

I am not like the colonists, I say

I am not a colonist, I hope

I am a colonist, I realize

at least let us acknowledge at the bottom

of our emails in slanted letters that we

are huddled sheep, squatters on land

painted red land

at least let us acknowledge the brutality

of all our fathers

(and some mothers, too)

in killing one another on every soil

all over god’s earth (choose the appropriate

god or God—forgive any perceived offense)

let us write honest histories

of the winners and the forgotten

their blood crying out from their mass

graves, and let us acknowledge the barely living

wounded hooked into a new bra—a government

nursing-bra keeping the sheep fed

 

in English language arts class, I worry

about the class

 

---

Attila

 

Az autóm neve Attila, a vad

harcos után, amiért

kibírta, hogy egy részeg

szülő nekihajtott egy dzsippel,

mert a gyerekek vécépapírba tekerték

a háza előtti fát

És a koccanást a jávorszarvassal

alkonyatkor az öt-negyven-kilencesen

a lejtőn Okotoks felé

A füzesből jött, széles, mint egy

plakát, megfordult, az utolsó

pillanatban félrerántottam, csak

zsenge hátsóját kapta el Attila visszapillantó

tükre, a sárvédőt súrolta, szőrcsomók

akadtak be a karosszériába

És Attila a Fordot is kibírta, hátulról

ment neki, mint egy csődör, Edmontonban

nem a sör volt, csak egy szimpla tévedés

meredek lejtőn parkolás

De a horpadások az ajtón — Ne már,

srácok!

Ő már nem jár a szervizbe

Úgy viseli harci sebeit, mint diadala

jelvényeit, mert meghódította Kanada

vidéki és városi útjait és parkolóit

A seriff már nem bántja, csak

mosolyog és bólint, ahogy villogó

fényekkel az elöl haladó új autót űzi

 

 

Attila

My ride is called Attila, after

the fierce warrior, for how

he took the ram from the

drunk parent in a Jeep in the side panel

for the kids’ toilet papering his front-

yard tree

And the brush with a twilight moose

on highway five-forty-nine on the

downhill slope into Okotoks

Out of the willow stand he came wide

as a billboard but he turned at the last

moment as I fishtailed, and clipped

him in this young rear with Attila’s side

mirror, he glanced off the fender, tufts of

hide hairs imbedded at the quarter-panel

And Attila took the bump of a Ford in

Edmonton, on his hindquarter like a stallion

no beer involved, a simple misjudgement

parking on a steep drive

But all the door dings— C’mon

people!

He no longer goes to the shop

He wears his war wounds like badges

of conquest on the Canadian

country and city roads, and parking lots

The Sherriff no longer harasses him and

simply smiles and nods while passing with

flashing lights for the shiny ride ahead